Egy szívszorító történet felszínén lebegve – AZ ÖRÖKBEADÁS (2021) kritika

CineMániás ART | 2021-12-15 | Juhász Péter

Hazai bemutató: 2021. december 23.

Vannak olyan filmek, melyeket az ember képtelen könnyek nélkül végignézni, mégis muszáj, mert nagyon fontos dolgokról mesélnek benne. Az Oscar-jelölt Uberto Pasolini (Alul semmi) a szeretet erejéről készítette el legújabb moziját, igaz történet alapján.

John, a 35 éves ablaktisztító (James Norton), életét 4 éves fia, Michael (Daniel Lamont) felnevelésének szentelte, miután a gyermek édesanyja nem sokkal a szülés után elhagyta őket. Amikor kiderül, hogy már csak néhány hónapja maradt hátra, megpróbál egy új, tökéletes családot találni fia számára, és elhatározza, hogy megvédi a helyzet szörnyű valóságától. Bár kezdetben biztos abban, mit is vár a tökéletes családtól, idővel elengedi a döntéssel kapcsolatosa elvárásait. Hogyan ítélhet meg egy családot egy rövidke találkozásból? Elég jól ismeri gyermekét ahhoz, hogy ezt a döntést meghozza helyette? Miközben küzd, hogy megtalálja a helyes választ, elfogadja az elfogadhatatlant, és lassan megnyílik olyan megoldások előtt, amelyeket korábban nem gondolt volna. Elfogadja sorsát, közben lassan ráébred, hogy meg kell osztani fiával az igazságot, és követnie kell gyermeke ösztöneit életük legnagyobb döntése meghozatalakor.

Nehéz ítélkezni egy olyan alkotás fölött, melynek minden pillanata kincset ér. Az örökbeadás már az első perctől azt sugallja, fájni fog. Fáj is, csak nem mindegy, mennyire és miért. Egy őszinte, emberi történet mindig erősebb a vásznon, mint a fiktív alapra építkező, kizárólag a látványra alapozó filmek tömkelege. Pasolini alkotása nem akar sokat, csak mesél. Mesél úgy, annak mentén haladva, ahogy bármelyikünk megélné John tragikus sorsát. Alig 34 évesen, halálos betegség árnyékában igyekszik jó apa lenni úgy, hogy ehhez a fizikai fájdalom mellett a munkájából fakadó hátrányokkal is meg kell küzdenie.

Az orvosi rendelőkön túl, otthon példásan neveli tündéri kisfiát, megtesz mindent a gyermekért, noha tudja, közös utazásuk végén, a hétköznapok rutinos egyhangúsága végén egy sokkal komorabb végkifejlet vár rájuk. John tisztában van vele, hogy meghal. Hiába próbálja titkolni fia előtt, hiába küzd teljes erőből, hogy imádott kisfia minél később szembesüljön a kegyetlen valósággal, idővel muszáj felfednie rettenetes titkát, és beavatnia Michaelt.

Akik szeretik a drámai alkotásokat, egészen biztosan látták már a Love Story-t, vagy a Kramer kontra Kramert. Mindkét alkotás ott szerepel a legjobb filmdrámák között, és pontosan attól lettek a filmművészet klasszikus darabjai, mert félelmetes érzékkel vitték vászonra az alaptörténetet. A Love Storyban egy tragikus szerelem könnyes története elevenedik meg a szemeink előtt, a Kramerben pedig egy egyedülálló apa harca a szülői léttel, kisfia érdekében. Mindkét film kiváló színészi alakításokat, nagyszerűen megírt történetet, és őszinte könnyeket rejt magában. A dráma ott lobog a vásznon.

Az örökbeadás számomra, bármennyire is szerethető a két főszereplő, pontosan attól bicsaklik meg, hogy a történet túlságosan egy dologra koncentrál. A játékidő nagy részében annak leszünk szemtanúi, ahogy John megpróbál családot találni kisfiának, és sorra felkeresi a jelölteket a szociális  segítő kíséretében. Az első pár találkozás még valóban megható, ahogy dokumentarista stílusban szinte mi magunk is ott vagyunk a fáradt tekintetű apuka és kisfia leendőbeli családja körében, de idővel ez a koncepció megeszi a film drámaiságának javát, és pont ott fogy el, amikor a legfontosabb lenne.

A film felén túl elkezdtem unni az újabb jelölteket bemutató perceket, és hiányoltam a férfi belső küzdelmének, akaratlanul fellobbanó dühének, majd megbékélésének állomásait bemutató pillanatokat, arról nem is beszélve, hogy roppant cuki kisfia végig ott ballag vele ezen az úton. Nem egy dokumentumfilmet szerettem volna látni, mégis azt kaptam.

Ennek ellenére nagyszerű párost alkot a film két főszereplője, ez menti meg a dolgot. Tényleg elhiszem, nem színészek ők, hanem egy tragikus sorsú apa, és az élet keserű valóságából még mit sem sejtő, aprócska fiú szívszorító története pereg a vásznon. És ez az, amiért elsősorban érdemes látni Az örökbeadás című filmet.

Sajnálom, mert azt a fajta, egyszerre szívbe markoló és lenyűgöző mozgóképes élményt, mint amit anno kaptam a fentebb említett két alkotástól, ezúttal nem sikerült elérni. Uberto Pasolini kissé felszínesre sikerült alkotása magában hordozza ugyan egy örökérvényű remekmű legfontosabb darabjait, valamiért mégsem tudja érdemben összeilleszteni azokat. A puzzle így csak részben lesz kész, ez pedig keserű ízt hagy a film megtekintése után.

Képek: TMDb