Denis Villeneuve-marathon #5: SICARIO – A BÉRGYILKOS (2015)

Cikkek | 2021-09-28 | Gulyás Dominik

A neo western nem összekeverendő a modern westernnel. Lehet, hogy van átfedés a kettő között, de a két műfaj mégis különbözik egymástól. Míg utóbbi az 50-es és 60-as évek régi pisztolyhőseit hozta vissza a köztudatba (Jesse James meggyilkolása, Börtönvonat Yumában, Félszemű, Django elszabadul), addig a neo western, csupán stíluselemeket vett át a régi idők műfajából. Ezek közé tartozik a kietlen, szikár környezet (általában déli államok, azon belül is határközeli kisvárosok), emberi kiszolgáltatottság (nincs erkölcs, csak a zsákmány) és a monoton, de hangulatos zenevilág. Ezek a filmek a modern korban játszódnak, amikor már a cowboyok korszaka rég véget ért, de a környezet megmaradt. Ebbe a kategóriába tartozik a műfajt igencsak előre repítő Nem vénnek való vidék, a Logan, a Brokeback Mountain vagy Taylor Sheridan forgatókönyvíró majdnem teljes életműve. Ide tartozik többek között a Hell or High Water, a Wind River és mostani alanyunk a 2015-ös Sicario – A bérgyilkos.

A film az Arizona-Mexikó határon játszódik, ahol egy drogelhárító csapat háborúzik a helyi kartell ellen. Ide kerül be főszereplőnk, az idealista FBI ügynök Kate Macy (Emily Blunt), aki nem nézi jó szemmel felettese Matt (Josh Brolin) módszereit, mely sokszor már a törvényesség határát súrolja. A feszültség pedig egyre fokozódik, amikor képbe kerül egy kolumbiai bérgyilkos is Alejandro (Benicio Del Toro) képében.

Elsősorban szögezzük le, hogy ez a film nem a története miatt lett ennyire felkapott. Mondhatni egy tipikus kartell film, ahol a kelleténél kicsit jobban belelátunk egy elitkommandó működésébe. Látjuk, hogyan készülnek fel egy túszátadásra, hogyan szerveznek meg egy összecsapást és, hogy milyen eszközöket vetnek be céljaik elérésében. A műfaj eddig látott filmjei közül talán ez mutatja be a legreálisabban, hogyan is működik a valóságban ez az egész drogháború. Ráadásul mindezt a kívülálló ügynök, Emily Blunt szemszögéből látjuk, akivel a néző azért tud azonosulni, mert mi sem tudhatjuk a híradásokon kívül, miként is zajlik le egy-egy összecsapás a mexikói határon innen és túl. Taylor Sheridan mégis eléri, hogy elhiggyük, ez a valóságban is megtörténhet és ez egy igencsak nagy teljesítmény. Látjuk, hogyan játssza ki a törvény szabályait Josh Brolin karaktere, és hogy milyen erkölcsileg gátlástalan módszereket használ, hogy elérje célját. Remek példa erre a kihallgatásos rész, ahol Del Toro egy „nagy palack vízzel” vallatja a mexikói túszt.

A film iszonyatosan nyers és naturalista. Nincs meg az a hősies pátosz, mint a 80-as évek akciófilmjeiben és valószínűleg ez nem is illet volna ide. Sheridan célja itt az elrettentő igazság feltárása volt, illetve a televízió által közvetített illúziók lerombolása. Az FBI, CIA vagy DEA módszerei távolról sem különböznek a kartell módszereitől. Megvesztegetés, csalás, gyilkosság, ártatlan emberi életek kockáztatása. A film célja nem az ítélethozatal, hanem a bemutatás. Ugyanúgy látjuk a drogbárók kegyetlen leszámolásait (a film kezdő képsorai gyomorforgatóak, akárcsak Juarez városának ábrázolása a határon túlról), mint a DEA csapatának erkölcsileg megkérdőjelezhető módszereit. Azonban, amitől a Sicario igazán eléri a célját, az a páratlanul zseniális vizualitás és atmoszféra teremtés. És itt jön a képbe Sheridan naturalista története mellé Villeneuve szikár képi világa.

A film az első perctől az utolsóig beszippantja a nézőt, de nem a kellemes értelemben. Végig érezzük a feszültségteljes hangulatot, mintha csak egy időzített bomba mellett állnánk. Erre talán nem is lehetne jobb példát találni, mint az azóta híressé vált autópályás rész. Villeneuve olyan szinten növeli a feszültséget abban a részben, hogy az még A sötét lovag furgonos részét is túlszárnyalja. Pedig csak annyit látunk, hogy pár ember ül egy gépkocsiban és végigvezetnek egy városon. Mégis az operatőri munka, a zene és a látott dolgok olyan szinten működnek, hogy az utóbbi idők egyik legfeszültebb jelenete született meg abban a pár percben, amiben igazi akció csupán fél másodpercig történik. És bár a filmnek ez a csúcspontja, de ugyan úgy ki kell emelni az utolsó félórát is, ahol „nightvisionben” látunk egy teljes összecsapást. Itt pedig szóvá kell tennem az operatőr, Roger Deakins munkáját (akinek már volt tapasztalata neo westernnel a Nem vénnek való vidék kapcsán), aki természetes fények használatával olyan képeket teremtett, amik a jövőben is háttérkép kompatibilisek maradnak.

Összegezve, a Sicario egy olyan film, ami miatt kitalálták a nagyvásznat. Egy egyszerre grandiózus, ugyanakkor realista akcióthriller, aminek legnagyobb erénye Sheridan naturális karakterei, Villeneuve atmoszférateremtő képessége és Deakins képei. Ennek az összhatása pedig több, mint egy egyszerű akciófilm vagy thriller. Ez egy élmény, amit kisképernyőn már nem lehet úgy értékelni, mint a moziban. Ezért is került listámon az ötödik helyre, de ez nem jelenti azt, hogy értékei jobban csorbulnának, a következő alkotásokhoz képest. Csupán annyi a bűne, hogy bebizonyítja, ha jól használják ki, akkor a mozi még mindig nagyobb lehetőségekkel bír, mint egy nagyképernyős televízió.

Képek: TMDb

 

Címkék:   denis villeneuve   film-marathon   sicarioa - a bérgyilkos   2015