A Top Gun-tól Az utolsó esélyig: A Tony Scott sikersztori

Cikkek | 2023-09-22 | Juhász Péter

Tony Scott olyan sajátos látásmóddal készítette el kasszasikereit, amelyet soha nem felejtünk el. Tekintsünk tehát vissza a rendező páratlan karrierjére.

Sokan készítenek olyan filmeket, amelyekben hatalmas robbanások rázzák meg a falakat, és össze nem illő karakterek találnak közös nevezőre a legnagyobb nehézségek közepette. De kevesen csinálták ezt olyan pazarul, mint Tony Scott, a Top Gun, és hasonló legendás filmek rendezője. Bár nem mindegyik rendezését méltatták, mégis jól tükrözik, hogy Scott átlagon felül teljesített, amikor látványos blockbusterről volt szó. Filmográfiájának visszatérő motívumai mutatják, hogy csak azért, mert nagy költségvetésű, VFX-hangsúlyos filmeket lehet legyártani, még nem biztos, hogy kell is.

Tony Scott munkái nagyrészt egy olyan korszakban készültek, amikor a CGI még nem volt annyira kifinomult, hogy bármit meg tudott volna valósítani, amit csak megálmodott. Ezért ahelyett, hogy más világokból származó, sebezhetetlen figurákat ábrázolt volna, akiket csak a legmodernebb digitális varázslók segítségével lehet megjeleníteni, Scott filmjei inkább hétköznapi, átlagemberekből álló karakterekre koncentráltak. Nem kaptak szuperképességeket, és nem is arra rendeltettek, hogy megmentsék a világot. Ők csupán hétköznapi lelkek, akik végül életnagyságnál nagyobb kalandokba keverednek.

Az ilyen főszereplők hangsúlyozása Scott filmjeit a klasszikus hollywoodi zsánerfilmekhez hasonló alkotásokhoz juttatja vissza, ahol az izgalom abból fakad, hogy az esélytelen hősök legyőzik az ellenfelet és megmentik a napot. Hasonlóképpen, A közellenség és Az utolsó esély is olyan emberekből csinált héroszokat, akikkel akár az utcán is összefuthatunk. Sőt, Scott tudatosan forgatta fel a szakma által a blockbusterek főszereplőinek választott karakterekre vonatkozó normákat. A műfaj korai alkotásainak szögletes állú, szőke, kaukázusi hősét gyakran színesbőrű főszereplők váltották fel, különösen Scott kedvelt főszereplője, Denzel Washington által.

Ez az útvonal megkülönböztette Scott munkáit azoktól a filmektől, amelyek előtt tisztelgett, de ugyanakkor a hétköznapi hősökre helyezett hangsúly mögöttes jelentőségét is fokozta. Filmjeiben a hősök bárhonnan származhattak, nem csupán a klasszikus hollywoodi hősök padjáról. Sőt, produkciói megnyitották az utat a fekete karakterek előtt, akik erkölcsileg bonyolultabb szerepekben (mint A tűzben edzett férfiben), sőt, még a hollywoodi mainstream moziban megszokottól eltérő műfajokban (mint például a Déjà Vu-hoz hasonló sci-fi alapú filmekben) is megjelenhettek. Azzal, hogy Scott felismerte; a színesbőrűek ugyanúgy képesek thrillerek főszerepére, mint bárki más, az átlagember főszereplők hangsúlyozása új jelentőséget kapott.

De még kvintesszenciális főszereplőinél is lenyűgözőbbek azok a vizuális elemek, amelyek emlékeztetnek arra, hogy Tony Scott filmjét nézzük. Olyan filmrendező volt, aki nem félt attól, hogy filmjeinél elsősorban a fényképezéssel érje el a megfelelő hatást. Nézzük csak meg a Top Gun strandröplabda-jelenetét, amelyet ragyogó napfénnyel, lendületes energiával és hosszan elidőző felvételekkel örökítettek meg. A nagy költségvetésű mozi korszakában más filmkészítők talán úgy fordították volna le ezt a jelenetet, hogy a a vicces pillanatokat hangsúlyozzák. Scott azonban energiával és szemérmetlen, bár önfeledt homoerotikus felhangokka keltette életre a jelenetet.

Munkásságának gátlástalan vizuális stílusa ettől kezdve védjegyévé vált. Ő volt az, aki a filmvásznon olyan módon tette műveit pezsgővé, ahogyan az a történethez a legjobban illett. Az utolsó esély című tengeralattjárós thrillerben a természetes napfénytől és a tágas környezetektől megfosztva Scott és operatőre, Dariusz Wolski a film elsődleges helyszínének eredendő klausztrofóbiájára támaszkodott. Az a döntés, hogy szinte egy egész filmet egy tengeralattjáró szűkös terében forgassák, vizuálisan különösen merésznek tűnik. Még ha Scott korlátozott számú díszlettel és helyszínnel dolgozik is, a történet pezsgő feszültségét mégis kézzelfoghatóvá teszi.

Ha erre képes volt, akkor nem csoda, hogy későbbi munkái egyre csak fokozták az energiát és az őrületet. Filmjei, mint a Hajsza a föld alatt és a Száguldó bomba, hirtelen vágással készültek, a kamera folyamatosan mozgott, még akkor is, ha valaki csak egy fejhallgatóba beszélt. Ezek thrillerek voltak, nem kamaradrámák, és Scott minden egyes képváltása olyan lendületesnek tűnt, mint a megállíthatatlan vonat, amely végigrobog a síneken.

Ahelyett, hogy vizuális összefüggéstelenséget sugallna, Scott későbbi vágási és kameramunkája inkább céltudatosságot mutat minden egyes azonnali vágással, a kamera minden egyes mozdulatával. Elmerülünk az időérzékeny történetekben, gyakorlatilag halljuk az óra ketyegését, ahogy Scott kamerája a következő jelenetre lép. Ezek a vonások is annak továbbfejlesztése, ahogyan évtizedekkel korábban a Top Gunban a strandröplabdás jelenetet rögzítette. Egy Tony Scott blockbuster híres volt túlzott stílusáról, a rendező folyamatosan új és izgalmas módokat talált arra, hogy ezt a minőséget közvetítse.

Scott filmkészítésének maximalista tendenciái olyan elképesztően tehetségekkel párosultak, akikről nem is gondolnánk, hogy effajta filmekben találkozunk. Ez egy másik nagyszerű eleme volt páratlan munkásságának. Scott felismerte, hogy sokkal szórakoztatóbb nézni, ahogy nem odaillő karakterek uralják a blockbusterek abszurd cselekményeit, pusztán az elkerülhetetlen disszonancia miatt. Arnold Schwarzeneggertől például elvárnánk, hogy felbukkanjon egy olyan moziban, mint a Top Gun, de vajon Gene Hackman lett volna az első gondolatod, hogy ki legyen Az utolsó esély egyik főszereplője? A kétszeres Oscar-díjas Denzel Washington is élvezte a Déjà Vu című időutazós hülyeséget.

Az, hogy ilyen nagyságú színészekkel dolgozott, a filmrajongók számára mulatságos párhuzamot jelent, de azt is biztosította, hogy Scott filmjeinek történetei valódi súlyt kapjanak. Hackman és Washington sosem tettek úgy, mintha ezeken a projekteken felül állnának. Ugyanolyan odaadással vetették bele magukat, mint a sötétebb, nehezebb drámákba. Ez vonatkozik a mellékszereplőkre is, mint például a kiváló James Gandolfini New York polgármestereként a Hajsza a föld alatt című produkcióban. Ilyen színészgárdával Scott művei képesek voltak komolyságot kölcsönözni a gyakran nevetséges cselekményüknek.

A munkáiban szereplő színészeknek ez a tulajdonsága együtt jár egy különösen csodálatos vonással Scott filmjeiben: az önfeledt komolysággal. A cselekmény szatirizálásának lehetőségétől való tartózkodással magabiztosságot kölcsönzött az olyan filmeknek, mint A közellenség vagy Az utolsó esély, és azt sugallta, hogy ezekbe a produkciókba a nézőnek ugyanúgy bele kell merülnie, mint a készítőiknek.

Scott filmjeinek finomabb részleteit feltárva, kiderül, hogy mennyi minden történt a felszín alatt. Sajnos már nincs közöttünk, 2012 augusztusában ugyanis önkezével vetett véget életének. Olyan életművet hagyott maga után, amely mind a mai napig visszhangot kelt, ahogy azt a Top Gun is mutatja, amely közel 30 évvel a megjelenése után folytatást ihletett. Figyelembe véve mindazokat az elemeket, amelyek izgalmas produkcióit egyedivé tették, kétséges, hogy Scott munkássága egyhamar elengedi a mozi világának alakulását.

Forrás: Collider

Címkék:   tony scott   top gun   közellenség   az utolsó esély   denzel washington