Magunk mögött hagyott Valóság – Jumanji (1995) Kritika

Cikkek | 2017-12-21 |

Hogyan viszonyulunk egy ilyen régi, mára klasszikussá vált filmhez?

Felértékelődik?  - Valamennyire biztosan, manapság trendi dolog a régieket piedesztálra emelni újonnan megjelenő társaikkal szemben. Kedvenc „dobálózós” mondatunk az „Úgysem ér fel az elődjéhez!” De a kérdés, hogy az elődök tényleg annyira zseniálisak voltak-e? Vagy úgy jártunk, mint az ex barát/barátnő esetében… az idő megszépíti az emlékeket.

Robin Williams ha nem is kiemelkedő, de mindenképp szeretetre méltó alakítása az 1995-ben a mozikba kerülő Jumanji Alan Parrish karaktere bőrébe bújva. Játéka mindenképp megfűszerezi az egész alkotást.

Az életre kelt társasjáték ötlete persze elődje sikerein felbuzdulva több követőt is teremtett, (Zathura az űrfogócska) felérni azonban egyik sem tudott hozzá.

A történet ismert. Adott egy játék, amely játszatja önmagát, furmányos módon rávéve az érdeklődőket a végigjátszására. Alan még kisfiúként bukkan rá a kultikus fadobozra mely a játékot rejti. Mikor kipróbálják a barátjával és egyben nagy szerelmével Sarah-val, különös dolgok történnek. A bábuk maguktól mozognak, olyan mintha a játék élne. Egy csipetnyi „Sors Keze” (hopp, ez picit megszaladt...) és Alan máris a dzsungelban találja magát, míg Sarah-t denevérek kergetik ki a házból, hátrahagyva főhősünket a veszedelmes vadonban, egy játékba zárva. Ezt követően találja meg a játékot a régmúlt Parrish kúrián egy testvérpár, hogy érdeklődésüknek köszönhetően a fogságba esett kiszabaduljon, magával hozva az egész játékot és minden lakóját. A kiszabadult karakterek csak akkor térnek vissza a világukba, ha a játékot befejezik.

A kérdés, hogy a film már akkor is megállta a helyét mikor a mozikba került (1995)? Vagy csak később lett felfedezve a rejtett báj, melyet magában hordoz?

Nos, ezt embere válogatja. Gyerek fejjel számomra (aki megjelenésekor alig múlt 2 éves…) hiába később láttam, valamiért az ijesztő részek égtek a retinámba. A gyülekező pókok, a csorda, aki elsodor mindent, a Vadász, aki kegyetlen, a majomgyerek, maga a játék veszélyessége és a tudat, hogy én nem akarok ezzel játszani.

Azonban ha jobban megnézzük, mondjuk érettebb fejjel, egész viccesek a pókok, akikben a játékboltban kapható felnagyított figurákat fedezhetjük fel, a Vadász, aki durrogtat és gonoszan néz, de a karaktere kimerül ennyiben, a fiú, aki majommá válik és cuki pofija lesz, vagy a játék, amit kipróbálnál, hogy vajon te miként szerepelnél ezekben a helyzetekben.

Jumanji  - Chris Van Allsburg azonos című regénye alapján készült blockbuster, a történet, már fentebb ismertetett módon is tömör és egyszerű, a cselekmény mozgatója a dobásonként megjelenő újabb meglepetések és itt be is fejezhetjük a haladás ismertetését.

Joe Johnston rendező az akkoriban bőven gyerekcipőben járó CGI-ból igyekezett kihozni a legtöbbet, ami valljuk be elég sikeres próbálkozás volt, hiszen technikai vívmányainak köszönhetően elterelődött a figyelem a film hátrányáról, az alkotói lustaság számlájára írható történeti egyhangúságról. De le kell szögezni, hogy a rengeteg nézőt érő és folyton pörgő impulzusok hatására ezt nem is lehet a negatívumok számlájára írni.

Nézzük a karaktereket, mert zseniális játékot hoznak nekünk. A gyerekszínészek, Judy (Kirsten Dunst) és Peter (Bradley Pierce) de talán főleg Peter remekül alakítják a kíváncsi, könnyen kísértésbe eső ízig-vérig gyerekeket. Biztosan fantasztikus élmény lehetett a forgatáson is a megannyi díszlet és kiegészítő között részese lenni ennek az egésznek. Robin Williams és a ’90-es évek. Karrierje csúcsa, a fiatal korosztály korábbi szerepei miatt imádja, a felnőttek szintúgy, a gyermektudattal rendelkező felnőtt férfi alakítása egyszerre vicces és mosolyogni való, de ugyanakkor végtelenül szomorú is. A jellemfejlődés, hogy a végén gyerekeiként kezeli az árva testvérpárt pedig valóban megható. Sarah (Bonnie Hunt) aki Alan gyerekkori barátja a folyamatos tagadással a múlt terheit cipelő nő, akinek azzal kell együtt élnie, hogy bolondnak hiszik, azért amit átélt, szintén ambivalens érzelmeket keltő alakítás. A film rájuk-négyükre fókuszál túlnyomóan és milyen jól teszi, mert így kellő figyelem szentelődik a lényegre, a kockákra és magára a fából készült játékra.

Érdemes még megemlíteni Jonathan Hyde karakterét, aki Mr. Parrish-t kelti életre és emellett az őrült vadász Van Pelt karaktere is az ő nevéhez fűződik. Érdekes (a gyerekszemmel fel sem tűnő) csavar, hiszen a Vadász, aki Alan nagy ellensége, mert már jól kiismerte a Jumanjiban töltött évek alatt, ugyan az a színész, aki a fiú apját is eljátssza. A két karakter között feszülő rejtett párhuzam a film egyik legérdekesebb momentuma, legalábbis számomra, érettebb fejjel. Az apa aki utolsó szavaival bentlakásos iskolába akarja küldeni a fiát és a Vadász aki mindenáron le akarja vadászni őt. A fiú, aki elmenekül apja elől és a férfi, aki menekül a Vadász elől.

A zeneszerző James Horner akit sajnos 2015-ben elvesztettünk, és akinek olyan zenei munkákat köszönhetünk, mint a Titanic, Avatar, vagy a Zorró álarca. Valahogy a Jumanjival maradandót nem sikerült alkotnia. Nincs olyan dallama a filmnek, amit ha meghallok, előbújik a rejtett pókösztön és feláll a karomon minden egyes szőrszál. Ami igazán maradandó, az a Jumanji jelzése a külvilágnak, mint egy segélykérés. A dobolás, a szűnni nem akaró dörömbölés, hogy végre valaki újra kiengedje a lakókat, ezzel újabb kalandot teremtve.

Azt, hogy milyen kalandok várnak ránk a továbbfejlesztett Jumanji világában a most a mozikba kerülő Jumanji – Vár a dzsungel filmből kiderül, melyről a holnapi nap folyamán mi is elmélkedünk majd.

Összességében egy abszolút korrekt, látványos, humoros, helyenként szívbemarkolóan őszinte alkotást kaptunk, ami gyerekfejjel egy fajta élményt adott, érettebb fejjel pedig egy teljesen más milyet, mégis megőrizve az első nézések báját és borzongását.

Címkék:   robinwilliams   bonniehunt   jumanji