A CineMániás - Az Online filmmagazin - Cikkek - A modern szerzői film atyja

A modern szerzői film atyja - INGMAR BERGMAN legjobb rendezései

Cikkek | 2018-12-04 | Ben Palmer

Az uppsalai születésű Ingmar Bergman a 20. századi filmgyártás egyik legmeghatározóbb rendezője volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy pályafutása során nem kevesebb, mint 9 Oscar-jelölést is begyűjtött. Bár csúcskorszaka a 80-as évek elejével véget ért, Bergman mégis egészen 2007-ben bekövetkezett haláláig dolgozott, mára pedig úgy emlékszünk rá, minden a modern szerzői film egyik óriására. Alkotásaira jellemző volt az erőteljes ábrázolásmód és a szimbolikák használata, valamint gyakran került elő filmjeiben a női sors illetve a vallás is, mint téma. A direktort az a megtiszteltetés érte, hogy születésének századik évfordulójára elkészült a róla szóló dokumentumfilm – amit egyébként bátran ajánlunk nektek (prem. dec. 6) – így mi is vettük a bátorságot és összeszedtük számotokra Bergman 10 legjobb rendezését, ezzel is tisztelegvén a svéd rendező több évtizedes munkássága előtt.

Fanny és Alexander (1982):

Kissé ironikus módon a rendező hattyúdalának szánt Fanny és Alexanderrel kezdeném meg a sort, mely az utolsó jelentősebb munkája a svéd direktornak – pályafutása további részét haláláig színházi és televíziós munkáinak szentelte – mely egy önéletrajzi ihletésű, több mint 3 óriás játékidővel rendelkező grandiózus alkotás lett, és egy forgatókönyvírói illetve rendezői jelölést is hozott számára. A film erős dráma lett, ám már érezhető az összképen, hogy egy illúzióit vesztett direktor leköszönő munkája ez, mely ennek ellenére is begyűjtött 4 szobrot az 1983-as Oscar gálán, köztük a legjobb idegen nyelvű film kategóriájáért járót is.

A nap vége (1957):

A rendező pályafutásának egyik legszemélyesebb munkája A nap vége című film, melynek főszerepében a skandináv mozgókép egyik kimagasló alakjának, Victor Sjöströmnek a nagyszerű alakítását csodálhatjuk egy mélabús jelképekkel „terhelt” nyomasztó utazás keretein belül. Őszinte tanmese a létezés ürességéről, hogy mennyire határoznak meg minket a tetteink életünk során, mindez egy szimbolikákban ezúttal sem szűkölködő kiváló alkotásban.

Suttogások, sikolyok (1972):

A gyöngyőrű képekkel és nagyszerű operatőri munkával megtámogatott filmet sokan a direktor egyik legjobb munkájának tartják – nem is csoda, hisz 3 jelölést is kapott érte – és elvitathatatlan, hogy egy precízen felépített családi drámáról van szó. A történet középpontjában egy rákban haldokló nő áll, akit meglátogatnak nővérei, hogy aztán az együtt töltött idő alatt felszínre kerüljenek olyan elfojtott érzések a testvérek között, melyek kimondása mindent megváltoztat. Bergman a pszichológia témák bátor kísérletezője, valamint az emberi tragédiák ékes szó szólója volt, mely erényeit ebben a munkájában is megfigyelhetjük.

Csend (1963):

A Csend című dráma Bergman talán egyik legkomorabb munkája, mely amellett, hogy nagyon szép fekete-fehér képekkel dolgozik, szívszorító drámája is két elidegenedett testvérnek és sorsuk alakulásának.

Úrvacsora (1963):

Szintén ennek az évnek a termése a vallási ideákat megrengető Úrvacsora című alkotás. Ebben a moziban a direktor a vallásos hit problémáját boncolgatja filmjének főszereplőjén keresztül, aki egy hitében megingott papot játszik. A felállás bár klasszikusnak hangozhat, ám a tálalás korántsem az. A mindössze 81 perces játékidejű történet pedig minden izében egy hatásos darab, mely tökéletesen tükrözi a rendező szellemiségét. Tekintve, hogy Bergman apja egy lutheránus lelkész volt, aki elég szigorú és keménykezű bánásmódba részesítette gyerekét, ezért teljesen érhető, hogy ez a nevelési stílus kihatással lett annak későbbi művészetére is.

Farkasok órája (1968):

Azoknak, akik elég sok Bergman filmet láttak már, biztos feltűnt, hogy a direktor kialakított magának egy „társulatot”, egy gárdát, akiket előszeretettel vett elő újra és újra, ha alkotásra adta a fejét. Ahogy a legtöbb szerzői filmes, mint például napjainkban Quentin Tarantino vagy Wes Anderson, úgy Bergman is ebben a szemléletben hitt, így nem meglepő, hogy Erland Josephson, Ingrid Thulin, Gunnar Björnstrand, vagy éppen Max von Sydow többször is megfordultak a rendező valamelyik munkájában. Utóbbi ráadásul élete szerepét nyújtja a Farkasok órája című horrorban, amelynek célja inkább a lélekgyötrés, mintsem klasszikus értelemben vett borzongás, mindez Bergman látásmódjában megvalósítva.

Persona (1966):

Miután Bergmant a kritika kezdte önismétlőnek tartani a Szűzforrás és az Úrvacsora után, a rendező visszatért a vallási közegből egy másik kedvenc témájához a női lét és lélek boncolgatásához. Ebben a szemléletben készült a Persona is, mely egy néma színésznő és az őt ápoló nővér kapcsolatára épít, aki ahogy egyre többet van betegével szépen lassan ráébred arra, hogy személyiségük kezd összeolvadni. Egy remek kis thriller és egyben kamara dráma a direktor ezen munkája, mely nem véletlen az egyik legismertebb is.

Tükör által homályosan (1961):

Szintén egy mozi, ami a legjobb idegen nyelvű kategóriában aratott győzelmet, és ami egy legjobb forgatókönyvírói jelölést is hozott a skandináv filmkészítőnek. Bár az összképen tagadhatatlanul érződik, hogy Bergman egyik korai zsengéje, már ekkor is látszik, hogy melyek azok a témák, amelyek a legközelebb állnak a direktor szívéhez. A történetünk főszereplője a mentális problémái miatt kórházba kerülő és onnan később szabaduló Karin, aki megpróbálná újraépíteni az életét és érzelmileg ismét közel szeretne kerülni családjához. Ám a környezete úgy véli ismét tévképzetek gyötrik a lányt, miután az arról kezd beszámolni, hogy Isten látogatja őt. A vallás és a női sors keveredése egy csodaszépen megírt drámában.

A hetedik pecsét (1957):

Na és hogy maradhatott volna ki ebből a listából A hetedik pecsét, ami gyakorlatilag megalapozta a nemzetközi hírnevet szülőatyja számára? A film baromi erős képi világgal rendelkezik, és minden képkockája azt igazolja, hogy Bergman mekkora vizuális stiliszta is volt, ráadásul rendre kiváló operatőrökkel dolgozhatott, mint Gunnar Fischer vagy éppen a kétszeres Oscar-díjas Sven Nykvist. Azt is érdemes megemlíteni az alkotás kapcsán, hogy ez rendelkezik az egyik legizgalmasabb alapkoncepcióval a rendező munkái közül. A keresztes háborúból visszatérő lovag története, aki az emberiség kihalásával fenyegető történelmi pillanatban is az értelem után kutat, nagyszerű allegóriája volt a nukleáris katasztrófa szélén álló jelenkornak.

Őszi szonáta (1978):

A direktor legkifinomultabb filmjéről beszélünk, ami szintén az illúziót vesztett időszak hozadéka, aminek előzménye az volt, hogy 1976-ban adócsalásért letartóztatták a rendezőt, és bár a vádat ejtették, Bergman idegösszeomlást kapott és Németországba tette át ideiglenesen székhelyét. Ekkor készült az Őszi szonáta című zenés dráma is, mely anya és lánya bonyolult kapcsolatát ábrázolta, ráadásul, ez volt a másik Bergman, a három Oscar-díjjal jutalmazott Ingrid Bergman utolsó szerepe is. Méltó zárás volt ez a színésznő karrierjére nézve, aki jelölve is volt teljesítményéért, ám sem ő, sem pedig a forgatókönyvért szintén versenyben lévő direktor nem tudta díjra váltani nominációját. Az alkotás ettől függetlenül egy nagybetűs remekmű, aminek minden jelenete híven tükrözi mennyire jól is tudott bánni Bergman a színészeivel.

Nos, számunkra ezek lettek volna a legjobb Ingmar Bergman által rendezett filmek, nektek mik a kedvenc alkotásotok a skandináv direktortól? Mondjátok el nekünk véleményeteket hozzászólások formájában!