A horror műfaj reménysugarai, avagy a legkiválóbb horrorfilm rendezők napjainkban

Cikkek | 2019-08-29 | Gulyás Dominik

Ha össze kéne szednem, a legöregebb műfajokat, amik szinte már majdnem egyidősek a film mint művészeti ág megszületésével, akkor a horror dobogós helyen lenne. Az 1920-as Dr Caligari-val kezdődően lassan már egy évszázada hozzák rá a frászt a moziba járó emberekre és az idő előrehaladtával rengeteg alműfaj (slasher, gore, pszicho, found footage, zombi stb.) és stílus irányzat (német expreszionizmus, gótikus irányzat, Universal szörnyverzum, olasz giallo stb.) született meg belőle. A műfajnak bár megvoltak a maga hullámvölgyei (jelenleg inkább völgy, mint hullám), de mindig voltak olyan kísérletező lelkületű alkotók, akik képesek voltak új irányvonalat adni a horrornak, ami miatt az olyan sokáig fennmaradhatott. Minden korszaknak megvoltak a maga zászlóvivői. A 20-as években F.W. Murnau és Tod Browing, a 60-as években Alfred Hitchcock és George A Romero, a 70-es években Tobe Hooper és Dario Argento, a 80-as években pedig John Carpenter és Wes Craven. Ebben a listában pedig azokról a személyekről lesz szó, akikben ott van a potenciál, hogy a 21.század nagy horror ikonjaivá váljanak és tovább öregbítsék a műfaj történelmét.

Ari Aster:

Jelen pillanatban ő áll a legközelebb ahhoz, hogy újra régi fényében állítsa vissza a műfajt, mindezt úgy, hogy eddig még csak 2 mozifilmje készült el. A rendező már az előtt csinált rövid, pár perces alkotásokat ( The strange thing about the Johnsons, Munchausen), viszont a köztudatba csak 2018 júniusába került, miután megcsinálta talán a 2010-es évek legjobb horrorját Az örökséget. A film nem reformálta meg a műfajt, sőt túlzottan eredetinek sem mondható a története, de remekül hozta vissza azt a nyomasztó atmoszférát, amit olyan régi alkotásoknál érezhettünk legutóbb, mint a Rosemary gyermeke vagy Az ördögűző. Ezek a filmek pont azért lettek időtlen klasszikusok, mert nem merült ki annyiban a tudásuk, hogy olcsó jumpscarekkel ijesztgessék a nézőket. Ezek a filmek azért működnek a mai napig, mert lélektani drámaként is működnek, ami miatt úgy érezzük, hogy egy szereplő halálának valóban van súlya. Ari Aster pedig ezt a mentalitást hozta vissza a filmjével, amire a műfajnak már rég óta szüksége volt. Legutóbbi alkotása a Midsommar is, bár tartalmazott olyan elemeket, amik már inkább túlzásnak mondhatók, mintsem hatásosnak, de a nyomasztó hangulat ott is érzékelhető volt. Ezek után Asternek szabad a pálya, hogy újra régi fényébe ragyogtassa fel a horrorfilm műfaját és visszahozza azt az atmoszférát, amiről már azt hittük, hogy régóta eltűnt a filmművészetből.

Jordan Peele:

A komikus/színészből lett rendező/íróról, senki nem gondolta volna, hogy ott lesz a horror műfaj megreformálói között. Arra meg aztán végképp nem számítottunk, hogy rendezői debütálásával, máris Oscar díjat nyer. Már pedig Jordan Peele (akárcsak Aster) úgy került be a köztudatba, hogy neki is, eddig csak 2 filmje készült el. Viszont már ezek is olyan alkotások, melyek keretbe foglalják a rendező stílusjegyeit, amikre a későbbi munkáinál is nagy valószínűséggel számíthatunk. A központi fekete motívum, a szatirikus hangvétel, a szimbólumok használata és az egyszerre földöntúli, mégis reális atmoszféra, mely egy idő után kényelmetlen helyzetbe hozza a nézőt is. Mind ez a 2017-es Get out-tal kezdődött el, ami egy friss és üde színfolt volt a műfajon belül, ugyanis is ilyet az egyszeri mozinéző, még nem láthatott. Majd ezt követte az idei év egyik legjobb filmje az Us, ami a tipikus mindenből kicsit többet elv szerint készült el, de Peele egyedi stílusa és kreatív megvalósításai miatt képes volt kiemelkedni az idei év mozis mezőnyéből. És, hogy mire számíthatunk a jó öreg Jordan-től a jövőben? Remélem, hogy minél több ehhez hasonló örült mesterművet, amivel egy új irányvonalat is divatba hozhatna, ha nem a látványos blockbusterek korát élnénk. Míg Aster a horrort régi fényében lendíti fel, addig Peele egy új, merészebb úton indult el.

Mike Flanagan:

Az előző nevekkel ellentétben Mike Flanagan, már korábban is rendezett filmeket, így repertoárjában is több alkotással rendelkezik, mint az előző 2 név együtt véve. 2011-ben készítette el kezdő filmjét, de az első nagyobb sikere 2013-ban volt az Oculus című horror által, ami underground körökben vált elismerté. Azóta pedig olyan alkotásokkal bővítette filmográfiáját, mint a 2016-os Hush és Ouija, a 2017-es Stephen King adaptáció a Geralds game és egy Netfilxre gyártott horror sorozat, ami 2018-ban indult útjának, a Haunting of hill house. Utóbbi 2 kritikailag is elismert alkotásokká váltak és van egy közös tényező, ami összeköti őket. Ez pedig a Stephen King stílus megidézése. Stephen Kinget nem véletlenül nevezzük a horror császárának. Rengeteg könyve úgy tudja éreztetni velünk a valós félelmet, hogy közben a biztonságos szobánk sarkában olvassuk az oldalakat. King regényei azért is működnek, mert lélektani drámaként is funkcionálnak és a horror elemek, csak kiszínezik a történetet (kaja hasonlattal élve ez csak a fűszerezése a húsnak). Azonban ez a hangulat bármennyire is működik a könyvekben, a mozgóképes feldolgozásokban, már annál kevésbé. Közülük is talán Mike Flanagan lehet az, aki még a legközelebb járhat, ahhoz, hogy ezt az atmoszférát megidézze. Már pedig valljuk be, igen is szüksége van a műfajnak az ilyen mozikra, ha még sokáig életben akarják tartani. Flanagan pedig lehetne a zászlóvivője, ez viszont majd csak az év végén érkező Doctor Sleep adaptációval válik majd remélhetőleg biztossá.

Fede Alvarez:

Bármennyire is egy lélekölő műfajról beszélünk, ha jól csinálják, akkor a horror rendelkezik az egyik legnagyobb kreativitással. Ilyen esetekben, pedig nem szükséges, hogy az alapanyag eredeti legyen, mert ha elég jó az ötlet és szórakoztató az összkép, akkor az bőven tud minket kárpótolni. Ide tartoznak a slasher filmek is, amiket én személy szerint gyűlölök, de ha nem merül ki annyiban, hogy nagy hórihorgas-halhatatlan mészárosok (ala Jason vagy Bőrpofa) gyilkolják a klisés és karakter nélküli szereplőket, akkor egész jól el lehet szórakozni rajtuk. Pont ezért lepet meg engem annyira Fede Alvarez 2016-os rendezése A vaksötét. Ha csak az alapjait nézzük egy tipikus, tucat slashert kapunk, amiben egy gyilkos üldözi egy házban a fiatalokat, azonban a rendező úr csavart annyit a történeten, hogy az összkép szórakoztató legyen, de súlyos is maradjon. A 2013-as Evil Dead remake-kel pedig azt is bebizonyította, hogy ha az erőszak ábrázolásról van szó, akkor nem tudja vissza fogni magát. Bármennyire is nem szeretem a slashert, de a műfajnak szüksége van rá, hiszen lassan már elválaszthatatlanabb társak lesznek, mint Mel Gibbson és Danny Glover a Halálos fegyver filmekből. Ha pedig Fede Alverez továbbra is legalább a Vaksötét szintjén tud filmeket csinálni, akkor nagy problémánk nem igazán lehet.

Guillermo Del Toro:

Bár a dark fantasy mesék mestere, ma már nem biztos, hogy egy Víz érintése után újra neki állna szörnyes horrorfilmek gyártásába, de a potenciál még meg van benne. Ugyan is, amihez a rendező úr még a mai napig ért, az a kreatív és egyedi világépítés, valamint a szörnyek megvalósítása úgy általában. Del Toro van talán a többiekhez képest a legrégebb óta a filmes szakmában és eddig olyan alkotásokat készített, mint az Ördöggerinc, a Penge 2, az első 2 Hellboy film, vagy a Faun labirintusa. Neve egyet jelentett a sötét és erőszakos világokkal, amiknek van némi mesebeli tartalma is, bár ezek inkább afféle menekülő utak a hideg valóság világából. 2013-ban a Tűzgyűrűvel megpróbálkozott betörni a blockbuster piacra is, hogy aztán a Bíborheggyel és a Víz érintésével visszatérjen ahhoz, amihez igazán ért. És bár már nem tündököl a régi fényében mióta megkapta az Oscar díjat, de a világépítéshez még mindig konyít kicsit a mexikói származású rendező. A horror műfajához pedig igen is kellenek a kreatív és elborult ötletek, amiket csak egy Del Torohoz hasonló illető tudna kitalálni és megvalósítani.

James Wan:

Kicsit félve említem meg a nevét, ugyan is a Conjuring Universe szellemi atyja, igen is hozzá segített, ahhoz, hogy a horror műfaja elinduljon egyfajta lejtmenet felé, azonban ha végig nézzük a filmográfiáját, akkor arra is rájöhetünk, hogy eddig rémmeséinek nagy része még pont, hogy a jobbak között szerepelnek. Valahogy James Wan-nál érzem azt, hogy van egy nagyon jó ötlete, amit kezdetben végig vezet, aztán miután elkalandozik más irányokba, rábízza valaki másra saját ötletének a tovább vitelét és után csesződik el az egész. Ez volt a 2004-ben induló Fűrész sorozattal és jelenleg is a Démonok között világával, mivel pont azok a részek lettek kritikailag és közönségileg is elismertek, amiket ő maga rendezett (Démonok között 1-2). Most viszont, hogy Halálos irambant, meg Aquamant forgat, így a lejtmenet elkezdődött az Apácával, majd folytatódott a Gyászoló asszony átkával és az Anabbelle 3-al. James Wan bár nem egy látnoki erejű rendező, mint Aster és még csak nem is annyira tehetséges, mint Peele, de ha kézbe venné az általa elindított monstrum gyeplőit, akkor a mainstream horrorfilm műfaja egy időre még akár meg is menekülhetne. Így lenne egy párhuzamosan futó, néző barát irányvonal is, Aster és Peele művészi és nyomasztó stílusa mellett.

Nos szerintem ők lennének a horrorműfaj reménysugarai. Ha nem értesz velem egyet és úgy gondolod, hogy érdemtelenül hagytam ki valakit, akkor nyugodtan írd meg kommentben, hogy ki az, aki még beleférne ebbe a kategóriába. Ez lett volna az én kis elmélkedésem a témáról. Köszönöm, hogy végig olvastad. A következő írásomnál találkozunk.

Képek: IMDb