A filmtörténelem legrosszabb rebootjai és remake-jei 2. rész

Cikkek | 2020-07-11 | Sós Áron Árpád

A hollywoodi filmgyártás az elmúlt évtizedben kisebb válságot él meg. Ha megnézzük az utóbbi évek moziműsorainak a listáját, akkor folytatások, rebootok, illetve remake-ek tömegét láthatjuk. A kreatív és újító alkotások nem éppen jellemzőek a mostani Hollywoodra, ennek a legfőbb oka az, hogy a nagyobb stúdiók nem szeretnek kockázatott vállalni, és inkább a biztosabb és nem mellesleg ismertebb címekhez nyúlnak, emellett a nézők is sok esetben jobban beülnek egy ilyen alkotásra, mintsem vállalnak rizikót egy olyan történettel, amit nem ismernek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nincs igény új és kreatív címekre, hiszen elég csak megnézni a Netflix és az Amazon gondozásában megjelent filmek fogadtatását, ám az tagadhatatlan, hogy a mozikban a folytatások, rebootok és remake-ek uralják a palettát, és vélhetőleg a koronavírus-pandémia után ez csak tovább fog erősödni.

Anthony és Joe Russo, vagyis a Russo-testvérek, akiknek olyan filmeket köszönhetünk, mint az Amerika Kapitány: A Tél Katonája vagy a Bosszúállók: Végtelen háború, fogalmazták meg legjobban azt, mit is kell szem előtt tartani egy-egy reboot vagy remake elkészítésénél. Ők mindig is arra törekedtek a munkáik során, hogy valami eredetit és újat hozzanak létre, nem volt céljuk szolgai módon lemásolni az eredeti művet, mert annak sosem látták értelmét. Sajnálatos módon Hollywood nagy része nem ezt vallja, és amellett, hogy az eredetiség el van nyomva a jelenlegi filmgyártásban, a másik főprobléma az, hogy a folytatások, rebootok és remake-ek jó része csak lelketlen lelketlen pénzcsinálás készülnek el.

A legutóbbi cikkemben a legrosszabb folytatásokról írtam, ebben pedig a legrosszabb rebootokat és remake-eket fogom bemutatni nektek.

A stúdiók és a készítők előszeretettel vesznek elő igazi filmklasszikusokat, hogy újabb bőrt nyúzzanak le róluk, ezek a próbálkozások már az ötletelés fázisában halálra vannak ítélve, ám a filmgyártó cégeket ez egyáltalán nem zavarja, hiszen csak a profit számít nekik. Persze ezek után szokott jönni a meglepett csodálkozás, hogy miért is bukott meg egy-egy reboot vagy remake a pénztáraknál. Sajnos a stúdiók sok esetben nem képesek tanulni a hibáikból, és emiatt készülnek el az olyan alkotások, amelyek ezen a listán helyet kaptak.

A rövidke bevezetőm után lássunk néhány példát arra, hogy melyek a filmtörténelem legrosszabb rebootjai és remake-jei:

Az oroszlánkirály (2019)

Kezdjük is a listát egy viszonylag friss alkotással, nevezetesen Az oroszlánykirály 2019-es élőszereplős feldolgozásával. A Disney már jó ideje megtalálta a legújabb aranytojást tojó tyúkját a régi meséik élőszereplős feldolgozásainak képében, ennek köszönhetően pedig már elkészült pár ilyen darab a stúdiónál: A dzsungel könyve, A szépség és a szörnyeteg, az Aladdin, a Dumbó, és jelen filmünk Az oroszlánkirály. A film maga bevételileg hatalmas siker lett, hiszen a nosztalgia, és a név eladta a produkciót, ám kritikailag már nem szerepelt ilyen fényesen, sem a kritikusoknak, se a nézőknek nem jött be annyira Az oroszlánykirály remake-je.

Jon Favreau (Vasember 1-2, A dzsungel könyve) és csapata bár fantasztikus látványvilágot kreált Az oroszlákirálynak, ám közben sikeresen feláldozták a látvány oltárán az eredeti mű szívét és lelkét. Hiába nézett ki az egész alkotás úgy, mintha a National Geographic Channel egyik állatos műsorát néznénk, ha közben semmilyen érzelmet nem mutattak az állatok, mert túlságosan is élethűre sikeredtek. Az egész feldolgozás ott ment félre, hogy a valódi állatoknak közel sincs olyan arcjátéka, mint a rajzfilmben szereplőknek. Ennek köszönhetően pedig a drámai részek egytől egyik érzelemmentesre sikeredtek, így pedig a nézők se tudták beleélni magukat a látottakba. Arról nem beszélve, hogy a Disney dalok egyik legjobbját a Készülj hát!-ot is sikeresen kiherélték a készítők az alkotásukban.

Hiába a fantasztikus látványvilág, hiába a régi dalok, ha magának a filmnek nincsen szíve és lelke, köszönhetően az élethű látványvilágnak. A 2019-es Az oroszlánkirály tökéletes példája annak, mikor egy stúdió csak a lelketlen pénzcsinálás céljából vesz elő egy régi klasszikust.

Oldboy (2013)

Hollywood előszeretettel remake-eli a sikeres európai, ázsiai vagy latin-amerikai mozifilmeket a saját szája íze szerint. Sok esetben egy-egy külföldi alkotás sikerét szeretnék meglovagolni (A tetovált lány, Engedj be!), de van olyan helyzet is, mikor a rendezőt egy külföldi mű nagyban inspirál (A hét mesterlövész). Az esetek többségében ezek a próbálkozások csúfos végeredménnyel zárulnak, ám számos alkalommal nagyon korrekt lett a végeredmény, mint például a 12 majom, A tégla vagy a Két tűz között esetében. A 2013-as Oldboy viszont nem az előbb említett filmek táborát erősíti.

Spike Lee (Csuklyások – BlacKkKlansman, Az 5 bajtárs) talán a karrierje egyik leghálátlanabb feladatát kapta meg, mikor megbízták az Oldboy remake-jének a rendezésével, mivel az eredeti 2003-as alkotást minden idők legjobb ázsiai filmjeként van számontartva, nem véletlenül.

Chan-wook Park filmje olyan eredeti történeteket prezentált, és olyan jelentéstartalmakat volt képes hordozni, hogy azok zsigeri módon beleégtek a néző retinájába, egyszerre volt állatiasan brutális és mélyen elgondolkodtató. Nem hiába lett az első olyan ázsiai film, amely külföldön is nagy sikereket ért el, és lett csakhamar kultikus alkotás, nemcsak keleten, de nyugaton is. Sajnálatos módon a remake csak olcsó utánzata lett az eredeti műnek.

Spike Lee rendezőn és Mark Protosevich forgatókönyvírón még az sem segített, hogy a gonosz producerek több mint félórát kivágtak a kész filmből, mivel nem aránybéli, dinamikai vagy narratív problémák terhelik a filmet, hanem mintha egész egyszerűen nem értették volna meg, hogy mitől olyan zseniális az eredeti. Olyan részeket változtattak meg, amelyek az eredeti műben, nagyon is lényegesek voltak, ezzel pedig sikeresen elvették az alkotás mondanivalójának érdemi részét. A film hangulata idővel az unalom tengerébe fulladt, és még az erőszakos jelenetek sem tudták igazán színessé varázsolni, mivel egyszerűen nem volt súlyuk, arról nem beszélve, hogy minden egyes jelenetről süt az izzadságszag. Pedig Lee-nek sikerült egy igazán impozáns szereplőgárdát is összehoznia: Elizabeth Olsen, Samuel L. Jackson és Josh Brolin személyében, ám még nekik se sikerült megmenteni a filmet.

Ha egy szóval lehetne jellemezni a 2013-as Oldboyt, akkor az a felesleges lenne, sajnálatos módon Spike Lee nem érzett rá arra, hogy miért is szeretik igazán az eredeti művet, és miért is tartják óriási filmnek. Egyszerűen vannak olyan alkotások, amelyekből nem szabad rebootot és remake-t készíteni, az Oldboy pont egy ilyen alkotás.

Szellemírtók (2016)

Három évtizeddel ezelőtt a Szellemirtók című film hatalmas siker lett, ami mára egy kultfilmmé, kortalan alkotássá vált. Paul Feig viszont 2016-ban, úgy gondolta a klasszikus első részről, hogy az nem elég trendi és modern, ezért rebootolni kell. Feig egyébként is előszeretettel forgat le különféle sikerfilmeket női verzióban, egyrészt mert szereti a nőket, másrészt Hollywoodban úgy gondolják, hogy egy-egy film női kiadása az trendi és újító.

Feignek köszönhetően így megkaptuk a Másnaposokból lett Koszorúslányokat, a James Bond-filmekből lett A kémet, a ’80-as évek buddy cop movie-jaiból a Női szerveket. Összeségében ezek az alkotások nézhetőek voltak, ám Feig humora néha rányomta a bélyegét a filmek minőségére. Az új Szellemirtók esetében is valami hasonló történt.

A 2016-os Szellemirtók nem azért lett egy pocsék film, mert a karakterei vagy a sztorija rossz lenne, hanem mert Feig humora egyszerűen csapnivalóan primitív. A film főszereplői kimondottan érdekes személyiségekkel lettek megáldva, és maga az alapsztori is izgalmasnak mondható, a gond a részletekben van, és az alkotás vígjáték mivoltában.

A karaktereknek és köztük lévő kémiának kellett volna a film két legfontosabb pontjának lennie, ám ez nem valósult meg, emellett a viccek se működtek, már pedig egy akció-vígjátéknál nem utolsó szempont, ha a poénok működnek. Minden probléma forrása a dialógusokban keresendő, mivel azok végtelenül primitívre és bárgyúra sikerültek, a szereplők szájába sajnos nem sikerült egyetlen egy viccesnek mondható mondatot se adni. A legtöbb mondat szexistára, erőltetettre, de leginkább semmilyenre sikerült, ez pedig Paul Feig humorának, vígjátékban használt védjegyeinek tudható be.

A helyzeten az se segített, hogy a film üzenete szerint minden férfi vagy végtelenül ostoba, vagy gátlástalanul gonosz, ékes példa erre Chris Hemsworth debil titkár karaktere. Paul Feig nem értette vagy éppenséggel totálisan figyelmen kívül hagyta a nagy előd esszenciáját, és vélhetőleg arra se jött rá, hogy a sajátos humora és a vígjátékokban használt sajátos védjegyei nem működnek a Szellemirtók univerzumában. Remélhetőleg a jövőre érkező a Szellemirtók: Az örökség már méltó utódja lesz a nagy elődöknek.

Charlie angyalai (2019)

A 2000-ben készült Charlie angyalai sem volt már egy izmos alkotás, ám a 2019-ben bemutatott reboot még az elődje szintjét se tudta megütni. A Charlie angyalai egy jó akciófilm lehetett volna, de csak lehetett volna, ha nem csak a girl power-re, és a metoo mozgalomra húzzák fel az egész alkotást.

Elisabeth Banks rendezőnő vélhetőleg úgy gondolta, hogy eljött az idő arra, hogy megmutassa, mire is képesek a nők férfiak nélkül, a gond ott kezdődött, hogy közben elfelejtett rendezni és forgatókönyvet írni. A film egyértelmű gyilkosa a minden jelenetbe beleerőltetett girl power, ennek okán a történet több sebből vérzik, az akciójelenetek pocsékul lettek kivitelezve, a film üzenete pedig egyértelműen károsra sikeredett.

Ahogy a 2016-os Szellemírtóknál, úgy itt is minden férfi vagy sík hülye vagy pedig egy szemétláda, aki meg nem, az egyszerűen meleg. Ám a 2019-es Charlie angyalai, ezt a koncepciót még megfejeli azzal, hogy a főszereplőit minden jelenetben éri valamiféle atrocitás a férfiak részéről, mert a férfiak csak bántják a nőket!

A film erőltetett metoo ámokfutása egyébként nem áll meg itt, mivel a címben szereplő Charlie se ússza meg a vérengzést, hiszen kiderül róla, hogy nő, és csak azért adja ki magát férfinak, mert a modern világban a nők nem képesek érvényesülni a férfiak miatt.

Elisabeth Banks alkotása, mint film egyszerűen totál értékelhetetlen, a karakterei egydimenziósok, a története suta, az akciói pocsékok, a dialógusaitól pedig az embert elkapja a szekunder szégyenérzet. A legkínosabb mégis az a filmmel kapcsolatban, hogy többet ártott a női filmes egyenjogúság mozgalmának, mintsem használt volna, pedig az eredeti cél az lett volt, hogy támogassa azt.

A múmia (2017)

Pár éve az volt a terve a Universal stúdiónak, hogy a régi klasszikus szörnyfilmjeik rebootjaiból összehoz egy saját szörnyes filmes univerzumot, amely a Sötét Univerzum nevet viselte volna. Ennek a nagyszabású vállalkozásnak az első filmje volt a Tom Cruise (Mission: Impossible, Top Gun, Esőember) főszereplésével készült A múmia című alkotás, amely akkorát bukott mind a pénztáraknál, mind pedig a kritikusoknál, hogy magával rántotta az egész szörnyfilmes univerzumot. Feltehető a kérdés, hogy hol mehetett félre ez az egész, a válasz pedig: ahol csak tudott.

Elméletben ezeknek a szörnyes alkotásoknak a horror műfaj elemeire kellene alapjáraton koncentrálniuk, ám a Tom Cruise nevével fémjelzett mű nem igazán foglalkozott ezzel. A készítők fontosabbnak tartották a filmjüket telepakolni temérdek látványos CGI-jal, mintsem a címszereplő karakterét jobban bemutassák. Erre még ugyan csak azt lehetett volna mondani, hogy a stúdió a manapság trendi nézői igények után ment, ám a filmmel nem csak ennyi probléma volt. Egyszerűen nem voltak karakterei, se önállóan megálló sztorija, sem kidolgozott szerelmi szála, sem pedig nagybetűs kalandja, és így tétjei nem voltak, amiért mondjuk lehetett volna izgulni.

Összeségében a 2017-es A múmia című film az erőltetett univerzumépítés áldozata lett, ám az sem segített sokat rajta, hogy a készítői nem tudták eldönteni, hogy a filmjük, milyen stílust is képviseljen, így a végén két szék közé esett a produkció. A bukásával pedig egy komplett univerzumot döntött romba, és már csak ezzel a teljesítményével kiérdemelte a helyét ezen a listán.

A majmok bolygója (2001)

1968-ban a Fox stúdió égisze alatt Franklin J. Schaffner és csapata filmre vitte Pierre Boulle: A majmok bolygója című regényét. Sem a stúdió, sem pedig a készítők nem számítottak hatalmas sikerre, ezzel szemben a film mind kritikailag, mind pedig pénzügyileg sikersztori lett, Amerikában pedig kitört a majom mánia a film miatt. Ennek köszönhetően 1970 és 1975 között négy folytatást, két TV filmet, egy élőszereplős, valamint egy rajzfilmsorozatot élt meg széria, mondanom se kell a folytatások részről részre lettek egyre rosszabbak, és az egész majom téma ’75-re kifulladt, minek következtében a stúdió jobbnak látta évekre jegelni az egész szériát.

Maga, az 1968-as alkotás egyébként az évek alatt egy igazi kultfilmmé nőtte ki magát, az alkotás végén látható jelenet pedig bekerült minden idők legikonikusabb filmtörténeti pillanatai közé.

1988-ban aztán a Fox fejesei úgy gondolták ideje lenne leporolni a franchise-t, és időszerű lenne egy remake-et készíteni Schaffer kultmozijából, hiszen a rasszizmus és a tolerancia témája mindig aktuális.

A stúdió olyan rendezőket szeretett volna leszerződtetni a produkcióhoz, mint Chris Columbus (Harry Potter és a bölcsek köve, Szörnyecskék), Sam Raimi (Pókember-trilógia), James Cameron (Titanic, Terminátor 1-2, Avatar) vagy Peter Jackson (King Kong, A Gyűrűk Ura- trilógia). A projektből szép lassan aztán mindenki kiszállt, és mással kezdett el foglalkozni, így a Fox felkérte Tim Burtont (Ollókezű Edward, Beetlejuice, Támad a Mars, Ed Wood, Batman, Batman visszatér) a rendezésre, aki végül igent mondott A majmok bolygójára.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a 2001-es A majmok bolygója remake nem lett anyagilag bukás, a film 100 millió dollárból készült, és 362 milliót hozott, ám sem a kritikusok, se pedig a nézők körében nem aratott osztatlan sikert, az utókor szemében pedig egy rosszul elsült remake képe alakult ki az alkotásról. Ezek fényében azt lehetne mondani, hogy a 2001-es A majmok bolygója csak simán egy megosztó mozira sikeredett, és nincs igazán helye ezen a listán, ám az igazság az, hogy Burton mozijában egyetlen egy dolog működik csupán, az pedig a látvány. Rick Baker maszkmester zseniális, elképesztően életszerű munkát tett le az asztalra a majmok maszkaival kapcsolatban, emellett a film felturbózott látványvilága is elég emlékezetesre sikeredett. A probléma csak annyi, hogy a film pozitívumai itt meg is állnak, mivel se a története, sem pedig a karakterei nem lettek jók.

Egyrészt Burton újításai mind-mind balul sültek el a filmben, például az eredeti műben lényeges elem volt, hogy a főszereplő asztronaután kívül egyik ember se tudott beszélni, ezzel szemben Burton alkotásában boldog boldogtalan megállás nélkül beszélt, arról nem is beszélve, hogy az emberek itt kimondottan értelmesnek mondhatóak, az eredeti 68-as alkotásban látott emberekkel szemben, így pedig végképp érthetetlen, miért éltek úgy, mint a vadállatok. A széria ikonográfiájának sarokkövei a faji egyenlőtlenség, a vallási fanatizmus, az irányíthatatlan militarista állam és a kasztrendszer mind jelen vannak a 2001-es alkotásban is, csak a rendező érdemben semmit nem kezdett velük, helyettük egy ihlettelen üldözéses kalandfilmet dobott elénk. Bár Burton többször azt nyilatkozta, hogy a filmje nem remake, hanem az eredeti mű teljes újragondolása, csakhogy ez az érvelés azért nem állja meg a helyét, mivel a filmjének első negyede szóról-szóra Schaffer alkotását követi.

Sajnálatos módon a karakterek tekintetében se lett egy emlékezetes alkotás Burton mozija, a főszereplőjével (Mark Wahlberg) például nem lehetett azonosulni. A karaktere borzalmasan lett megírva, a korábbi filmekben tudósok, felfedezők vagy filozófusok szerepeltek, akik véleményt tudtak formálni a helyzetről, amibe keveredtek, emellett érdekes, intelligens jellemük volt. Ezzel szemben az itteni főhős mindent erőből akart megoldani, és általában a saját ostobasága áldozata lett. A többi karakter se lett jobb, mivel mindegyikőjük simán egydimenziósra sikerült.

A filmet végérvényesen a végén lévő nagy csavar vágja haza, az egész jelenet állítólag a folytatást volt hivatott előkészíteni, de annyira értelmetlen lett, hogy racionális magyarázatot még a mai napig senki se talált rá. Maga Tim Burton is azt nyilatkozta róla, hogy az egész jelenet értelmetlen, és csak a stúdió nyomására került a filmbe, és előbb ugrana ki az ablakon, mintsem még egyszer egy hasonló filmet kelljen rendeznie. Egy szó, mint száz: ez a remake is totál feleslegesen lett elkészítve, és még Burton munkásságát is sikerült befeketítenie.

Ben Hur (2016)

Az 1959-es Ben Hur (ami szintén egy remake, de legalább jól sikerült) a maga 11 bezsebelt Oscar-díjával, minden idők egyik legtöbb díjával rendelkező filmtörténeti alkotás. Lew Wallace nagysikerű regényéből készült filmváltozatot az évek során már többen próbálták sikertelenül rebootolni. Ám 2016-ban Timur Bekambetov (Abraham Lincoln, a vámpírvadász) rendező azt állította, hogy ő bizony képes lesz egy minőségi Ben Hur rebootot leforgatni. Hát, maradjunk annyiban: nem volt képes.

A rebootra Bekambetov 100 milliót kapott, amit sikeresen elvert egy látványos hajócsatára, és egy még látványosabb kocsiversenyre, ennek köszönhetően a film többi jelenetének a látványvilága egy Hercules vagy egy Xena rész szintjén mozogtak.

A készítőknek továbbá sikerült pár b-kategóriás, de összeségében jó színészt összegyűjteni, csak nem tudtak velük mit kezdeni, mindössze annyit tettek, hogy dilettáns mondatokat adtak a szájukba, meg nulldimenziós karaktereket írtak nekik. Ettől pedig sem feszes, sem pedig érdekes nem lett a film. A készítők azért felismerték, hogy az eredeti Ben Hur nettó 3,5 félórás játék ideje 2016-ban nem lehet életképes elképzelés, ezért több ponton átírták és egyszerűsítették a filmtörténeti klasszikus cselekményét. Ezzel nem is lett volna gond, de ahogy a karakterek megírásánál, úgy itt is sikerült az egészet ostoba módon kivitelezni. Az új jelenetek, de főképp az átírt befejezés, belefulladt a giccseség hatalmas tengerébe, és a végén csak fogjuk a fejünket, hogy mégis, hogy gondolhatták ezt az egészet komolyan.

Egy akciódús hajócsatáért, és egy még látványosabb kocsiversenyért totál felesleges volt leforgatni ezt a rebootot, mivel minden szempontból alulmúlta az eredeti alkotást, de még a 2016-os filmek nagy részét is.

Fantasztikus Négyes (2015)

A 2005-ös Fantasztikus Négyes nem egy kiemelkedő alkotás, ám egy korrekt és szórakoztató darab, amely mai napig pozitív emlékként él az emberek fejében (nosztalgia miatt). A Fox fejesei 2015 körül úgy látták jónak, hogy eljött az ideje rebootolni a Marvel egyik élvonalbeli csapatát, egyrészt az X-menekkel akarták őket a későbbiekben összeereszteni, másrészt pedig, ha nem készítenek egy újabb „Fantasztikus” alkotást akkor a jogok visszaszálltak volna a Marvel Studioshoz. Így hát a stúdió neki is látott a munkálatoknak, és az akkori hollywoodi trendeket követve a filmjükhöz egy fiatal rendezőt szerződtettek le, Josh Trank személyében, aki Az erő krónikájával robbant be Hollywoodba. Ezzel a lépésükkel pedig sikeresen ki is nyírták a Fantasztikus Négyes rebootját.

A film legnagyobb baklövése a rendező maga, mivel Trank nem járta be azt a bizonyos ranglétrát Hollywoodban, hanem az első filmje után egyből egy blockbuster élén találta magát. Csak míg egy kisfilmnél a stúdió nem nagyon szól bele a munkálatokba, addig egy hatalmas stúdiófilmnél nagyon is megteszik, emiatt pedig a film forgatása a Fox és Trank csatározásának színhelyévé vált. Ez pedig a végeredményen nagyon is meglátszott.

Trank mindenképpen egy nagyon drámai filmet akart forgatni, ám a stúdió, mikor meglátta a végeredményt a végső vágás jogát magukhoz vették, és a végén nem engedték a rendezőnek, hogy befejezze a filmjét. Emiatt pedig az egész mozi végtelenül sután festett, mivel annak bő kétharmada egy lassú prológus szintjén mozgott, és csak az utolsó 10 percében történt érdemi akció.

Így a nézőnek olyan érzése volt mintha egy filmnek csak az első felét látta volna, és a második felét levágták volna. Mivel a filmet végül a stúdió fejezte be így sok helyen a történet végtelenül sutára sikerült, indokolatlan történések következtek be, és a karakterek is teljesen karakteridegen döntéséket hoztak. Ha már karakterek, mivel Trank mindenen IS megsértődött, és előszeretettel zárkózott be duzzogni a szobájába, a színészei emiatt semmilyen rendezői instrukciót nem kaptak tőle, ennek következtében a játékuk végig nagyon bizonytalanra sikerült, ami át is ragadt a film hangulatára.

A 2015-ös Fantasztikus Négyes rebootról süt, hogy a stúdió utólagosan próbálta toldozni-foltozni, ám ezzel nemhogy javítottak volna az összképen, hanem épp ellenkezőleg: még jobban rontottak rajta. Josh Trank pedig nem ismerte fel, hogy a Fantasztikus Négyes csapatának nagyon nem áll jól a földhözragadtabb, komorabb, és sötétebb hangvétel, arról már nem is beszélve, hogy a filmnek nagyon nem használt a stúdió és a rendező közti állandó vitázás. Ezek fényében nem meglepő, hogy a filmet minden idők egyik legrosszabb rebootjának kiáltották ki.

Terminátor: Genisys (2015)

A Terminátor első két része egyaránt kultuszfilm, a filmtörténelem megkerülhetetlen alkotásai, az akciófilmek legjobbjai, ám a harmadik résztől kezdve elkezdődött egy mélyrepülés a széria életében. A készítők a negyedik rész után úgy érezték, hogy teljesen új alapokra kell helyezni a franchise-t, és bizony rebootolni kell a Terminátor szériát, ebből a csodás ötletből született meg a Terminátor: Genisys című „remekmű”.

A film a legnagyobb hibája az erőltetett univerzumépítés, a készítők egy hatalmas nagy univerzumnak akartak megágyazni, csak a Genesys összerogyott ennek a súly alatt.

A film sztorija az első két Terminátor rész túlkomplikáltan összeolvasztott története, amely bármiféle józan észt mellőzve dobálja egymásra a széria klasszikus motívumait. Tökéletes példa erre, a film szerelmi szála: itt is van Sarah-Kyle románc, csak míg az első részben hihető volt a két karakter közti kémia és szerelem, addig itt egyáltalán nem. Emilia Clarke (Trónok harca) és Jai Courtney (Öngyilkos Osztag) borzalmas alakítást nyújtanak, egyrészt a karaktereik pocsékul lettek megírva, másrészt a színészi teljesítményük sm kimondottan a legfényesebb csillag az égen. Emellett a készítők valamiért abban a tudatban éltek, hogy John Connor karaktere olyan popkulturális ikon, mint James Bond, Pókember vagy Batman, és a karaktere simán elbírja azt, hogy negyedszerre is eljátssza egy új színész.

Nem, kedves készítők, John Connornak nincsenek olyan karakteres ismertetőjegyei, amelyek halhatatlanná tették volna a személyét, mint mondjuk a fentebb említett James Bondnak. Egyedül Arnold Schwarzenegger karakterére lehetett volna azt mondani, hogy jó, de a film kényszert érzett rá, hogy folyamatosan reflektáljon Schwarzenegger korosodására, emiatt pedig az idősödő Terminátor a nevetség tárgyává vált. Sajnálatos módon a film akciójelenetei is pont ugyanolyan pocsékul lettek kivitelezve, mint a karakterei és a története, minden egyes akciószekvencia végtelenül sutára, és unalmasra sikeredett, ami az első két rész fényében nagyon szomorú.

A legszomorúbb az egésszel kapcsolatban az, hogy nem írhatom a végére: ez a legrosszabb Terminátor-film, amit valaha készítettek, mivel a tavaly bemutatott Terminátor: Sötét végzett még a Genesys szintjét is sikeresen alulmúlta. Ám az tagadhatatlan, hogy a Terminátor: Genisys jó pár szöget bevert az amúgy is haldokló franchise koporsójába.