30 éve hallgatnak a bárányok - Anthony Hopkins és Jodie Foster beszélgetett a filmről

Cikkek | 2021-01-30 | Juhász Péter

Kicsit több mint 30 évvel ezelőtt Anthony Hopkins kézhez kapott egy forgatókönyvet, amelyet először mesének gondolt. De amikor fellapozta, már nem volt visszaút, ez volt a legjobb forgatókönyv, amit valaha olvasott. A többi természetesen már filmtörténelem. A nálunk 1991. február 14-én bemutatott A bárányok hallgatnak tarolt az Oscar-gálán, öt szobrocskát érdemelt, köztük Hopkins a sorozatgyilkos Dr. Hannibal Lecter szerepében, mint legjobb színész, és Jodie Foster Clarice Starling FBI gyakornok bőrében, egy legjobb színésznő díjat vehetett át. 

A vírushelyzet miatt, most csupán online csevegés során, Hopkins és Foster régi bajtársak stílusában osztják meg emlékeiket a forgatásról. A mozgókép történetének leghíresebb kannibálja és rámenős faggatója, akit nem tudott megtörni a rettegett Lecter doktor, lehet, hogy épp az idei Oscar-gálán találkoznak majd újra. Florian Zeller The Father című filmjében Hopkins alakítja Anthony-t, a demenciával küzdő férfit. Kevin Macdonald The Mauritanian című művében, az utóbbi időben főleg rendezésre összpontosító Foster, egy védőügyvédet játszik, aki azért küzd, hogy kiszabadítsa ártatlan ügyfelét a guantanamói börtönből. Három évtizeddel azután, hogy a filmvilág egyik legismertebb nyomozójává vált, Foster bűnüldözői szolgálata tovább folytatódik.

Jodie Foster: Nagyon izgatott vagyok, hogy beszélünk. Azóta nem adódott erre lehetőség, hogy láttam a The Father-t, ami egy rendkívüli film és biztosan sokat kivett belőled. Személyes kapcsolatom van a demenciával, anyukám is ebben a rettenetes betegségben szenvedett, évekig gondoztuk. Ez idő alatt nagyon sokat tanultam az emberi agyról, az emberi szellemről. Kezdetben küzdött ellene, majd volt egy pillanat, amikor elfogadta végül, hogy már nem lehet biztos abban, ami történik. 

Anthony Hopkins: A szüleim nem szenvedtek demenciában, ezért nem volt efféle tapasztalatom. Florian Zeller felajánlotta nekem a szerepet, így találkoztam a forgatókönyvíróval, Christopher Hamptonnal. Mindig megpróbálom, különösen idősebb koromban, leegyszerűsíteni a folyamatot. Nem elemzek túl sokat, egy remek forgatókönyv olyan, mint egy útiterv. Követtem hát az útitervet. Nem kellett öregemberként viselkednem, mert az vagyok. 83 éves. Fáj a hátam és fájnak a térdeim.

Foster: Végeztél a szerephez kutatómunkát?

Hopkins: Két forgatókönyv hatott rám azonnal. Egyik A bárányok hallgatnak, és a The Father. Olyan tisztán van megírva. Nem kellett, könnyedén átéltem. Negédesnek tűnhet, de most tudatosult igazán bennem, milyen értékes az élet, és hogyan helyezzük bele magunkat egy titokzatos dologba. Számomra az élet egyfajta álom, egy illúzió. Más is eszembe jut. Az élet sokkal erősebb, mint amit felfogunk belőle. Van bennünk is valami, amit nem tudunk még megérteni.

Foster: Amit annyira szeretek ebben a filmben, az a legemberibb karakter, akit valaha eljátszottál.

Hopkins: Emlékszem az első napra Olivia Colmannal, az első jelenetre, amelyben együtt voltunk, a forgatás első napján. Mindig ott vagyok a nyakában, nyaggatom a szerepben. Rádöbbentem, saját apám volt ilyen, amikor már haldoklott, mert félt. Nem volt ő gonosz, csak ingerlékeny, a félelemtől. És ezt fájdalmas látni. Tudtam, hogy kell eljátszani, mert láttam a saját apámon, 40 évvel korábban. A reménytelenségre, ürességre, a szomorúságra gondolsz, tudva, ebből egyikünk sem jut majd ki élve. 

Foster: Nem tudom, hogy a színészi képességed jobb, ahogy öregszel, lehetséges-e, de nekem most úgy tűnik, egyre jobb vagy. Úgy érzed, hogy hozzáférsz valamihez, ami fiatalabb korodban kimaradt?

Hopkins: Igen. Könnyebb, mert idősebb vagyok, és rengeteg tapasztalatot szereztem útközben. Igyekszem nem nagy ügyet csinálni belőle, de amit igazán tudok, hogy szorgalmas vagyok a tanulásában. Megtanulom a szöveget, és utána már akár improvizálni is képes vagyok. Számomra a szöveg a lényeg. És ha az már megvan, akkor könnyedén mozoghatsz és improvizálhatsz is akár, hogy ténylegesen valódinak tűnjön az egész. Mesélj a The Mauritanian -ról. Mikor forgattátok?

Foster: Tavaly. Február elején fejeztük be, éppen akkor, amikor először kaptunk híreket a járványról. Fokvárosban forgattunk, majd hirtelen eltelt nyolc hónap, és nem is tudom pontosan mi történt abban a nyolc hónapban. Mintha tegnap lett volna.

Hopkins: Mind rendkívüliek vagytok a filmben, fájdalmas nézni. A guantanamói részek nagyon erősek.

Foster: Mohamedou [Ould Slahi] története elképesztő. Különböző okokból csinálsz filmeket, néha csak a karakter miatt - mert van benne valami, és magad is tanulhatsz ebből. Ebben az esetben miatta, aki átesett mindezen - 15 év börtönbe zárva anélkül, hogy elmondták volna, mivel vádolják, miután egy idegen ország minden ok nélkül elrabolta otthonából. Jobb emberként tért vissza, ahelyett, hogy évekig tartó pszichológiai kínzások és elszigeteltség után feszítené a düh. A hite által olyan valakivé vált, aki örömmel teli és nincs benne egy csepp harag sem.

Hopkins: Mint Nelson Mandela, akiben szabadulása után nem volt semmi más, csak megbocsátás.

Foster: Amíg a börtönben volt, legalább 80-szor látta A Nagy Lebowskit. Guantanamóban tanult meg angolul, a fiatal őröktől. Úgy beszél, mint a Töki. A nő pedig, akit játszom, Nancy Hollander, szintén rendkívüli karakter, csodálatos polgárjogi ügyvéd, aki többnyire bűnös embereket véd. Hisz a jogállamiságban és az Alkotmányban.

Hopkins: Ez csodálatos.

Foster: Soha nem játszottam létező személyt. Jó, egyszer az Anna és a királyban, de ő már 200 éve halott, így ez megkönnyítette a dolgom.

Hopkins: Dolgoztál már Benedict Cumberbatch-el?

Foster: Nem. Szöges ellentéte a karakternek, akit játszik. Egy boldog, energikus angol. Csodálatos az átalakulása, amit a filmben véghezvitt. 

Hopkins: És milyen volt sörözni a guantanamoi börtön menzáján? Tudod, amikor az asztalnál vagy...

Foster: Minden valódi, van egy ajándékboltjuk, ahol kis guantanamói hógömböket találsz.

Hopkins: Milyen furcsa ez a világ.

Foster: Közel 30 év telt el azóta, hogy A bárányok hallgatnak elkészült. Nehéz elhinni. Nagyon sok szép emlékem vannak a filmről, a forgatásról, arról, ahogy Pittsburghben vagyok. És természetesen Jonathan Demme kapcsán, aki elhunyt azóta, és akiről tudom, hogy mind nagyon szerettük.

Hopkins: Emlékszem, 1989-ben Londonban voltam, és épp a Pillangó úrfiban játszottam. Az ügynököm küldött egy forgatókönyvet. Azt mondta: „Olvasd el, az a címe, hogy A bárányok hallgatnak. Erre azt kérdeztem: ez valami mese?” Forró nyári délután volt, amikor megkaptam, és elkezdtem olvasni. 10 oldal után felhívtam, azt mondtam: „Tényleg áll ez az ajánlat? Tudni akarom. Ez a legjobb szkript, amit valaha olvastam.” Elolvastam a többi részét is, és Jonathan szombat délután átjött, hogy együtt vacsorázzunk. Azt kérdeztem tőle: "Ez most valóban igaz?" És azt mondta: Igen. Erre rávágtam: Rendben”. Csodálatos volt vele dolgozni. Nem hittem a szerencsémnek, és féltem veled beszélni, mert azt gondoltam: "De, hát most nyert Oscart."

Foster: Nem tudtunk túl sokat beszélni az olvasópróba előtt. Csak intettünk egymásnak a szoba túloldaláról, majd leültünk az asztalhoz. Amikor átkapcsoltál Hannibal Lecter-be, éreztem, hogy megfagy a levegő a szobában. Bizonyos értelemben olyan volt, mintha ezek után nem mertünk volna beszélni egymással.

Hopkins: Végeztünk néhány ruhapróbát, és nem tudtam, mekkora hatáskörrel rendelkezem. Abba a narancssárga börtönruhába öltöztettek, erre azt mondtam: "Nem, testre szabott öltönyt akarok." Tudtam, hogy néz ki a karakter. Első olvasásra átjött. Jonathan megkérdezett, én pedig azt feleltem: „Olyan, mint egy gép, mint HAL, a számítógép a 2001: Űrodüsszeiában, mint egy cápa.

Foster: Csodálatos.

Hopkins: Első nap volt, amikor lejöttél hozzám, ugye? Sok furcsa ember között [a többi fogoly, amikor Clarice találkozik Lecterrel]. És Jonathan azt mondta: „Hogyan akarod, hogy lássanak? Olvasol, festesz, vagy csak feküdni akarsz? Azt mondtam: „Szeretnék ott állni, érezni, ahogy jön végig a folyosón.”

Foster: Olyan kísérteties volt az egész. A foglyok mind sötétben, aztán elérkezünk Lecterhez, aki ragyogó megvilágításban tündököl.

Hopkins: Ideges voltam, egy angol - olyan, mint én, egy walesi – egy amerikai sorozatgyilkost alakít. Emlékszem Jonathanra, azt mondta: „Ó, Istenem. Ez az! Olyan különös vagy!" És azt mondtam: "Nos, köszönöm." És akkor a világosító lány be akart jönni a cellámba, én pedig azt mondtam neki: "Mit csinálsz a cellámban?" És [Jonathan] azt mondta: "Ó, Istenem." Tudtam, hogy megvan, már kézben tartom a dolgot. Miután ez sikerül, nem szabad elengedni. 

Foster: Emlékszem arra a sajátos hangszínedre, azzal a fémes árnyalattal. Chris Newman volt a hangmérnök, és ő tovább fokozta ezt. Ezt egy kicsit feljebb tudta tolni. Úgy érzem, a könyv nagyon inspirált mindenkit.

Hopkins: Csodálatos időszak volt. Emlékszem, volt egy tanár a Királyi Drámai Művészeti Akadémián, Christopher Fettes volt a neve. Mozgáspedagógus volt. Pengeéles hanggal, és darabokra szelt vele. Olyan pontosan elemezte, amit éppen csináltál, hogy egész életemben velem maradt. Amikor a szerepben voltam, azt gondoltam: „Ez itt Chris Fettes, ez az a hang, ez az ember irgalmatlan.”

Foster: Oh...

Hopkins: Emlékszem a rácsok mögött, amikor azt mondtam, hogy „Nem! Ez így rossz, próbálja újra!” Ez bárkinek, a megfigyelőnek, annak befogadójának halálos és karizmatikus.

Foster: Mindazok az apró részletek, igen. Nagyon büszke vagyok a filmre.

Hopkins: Mesélj Clarice-ről, a garázsban több jeleneted volt Ed Saxon fejével az üvegben.

Foster: Igen, az üvegben.

Hopkins: Jonathan mutatott nekem néhány felvételt. Emlékszem, amikor a beszállsz a liftbe a film elején azokkal a nagydarab FBI-os srácokkal, és ott vagy közöttük. Azt mondtam magamban: "Ez zseniális, egy egészen kicsi ember vagy a nagy, férfiközpontú macsó világban, aki hőssé válik." 

Foster: Vannak bizonyos képek, amik alapján elképzeled a karaktert, és azt mondod: "Ez az." Számomra Clarice esetében ez a hangjáról is szólt, ahogy megérintette a bárányok haláltusája, és az, hogy nem tudott segíteni rajtuk. Anyám azt mondta: "Miért akarod ezt a csendes és visszahúzódó karaktert eljátszani?" Ez a csend volt a lényeg. A szégyen érzése, mert alacsony, nem erős, ez az ember megpróbálja legyőzni a teste kudarcát, amibe beleszületett. Megértettem, hogy ez az igazi ereje. Bizonyos szempontból olyan volt, mint maguk az áldozatok - egy lány egy másik városban. Az a tény, hogy viszonyulhatott ezekhez az áldozatokhoz, hőssé tette. Biztos vagyok benne, hogy még mindig vannak olyan emberek, akik feljönnek hozzád és azt mondják: "Kérsz egy finom Chiantit?"

Hopkins: Ja, igen. Tudod, mi jut eszembe mindig erről? Amikor végeztünk a cellában a felvétellel, aztán elmentünk ebédelni. 

Foster: Pontosan.

Hopkins: Arra gondoltam: „Milyen rendkívüli. Mindannyian itt ülünk, épp pokollá tettük egymás életét és most ebédelünk. Semmi értelme nem volt, és ezért olyan mulatságos. Reggel felkelünk, elmegyünk egy helyre, felveszünk egy másik ruhát, és olyan szöveget mondunk fel, aminek semmi köze hozzánk. És azt gondoljuk: "Mi a fene volt ez egyáltalán?" És ez az, ami igazán csodálatos, varázslatos játék a filmezésben.

Foster: Ez a film életre szóló kalanddá vált mindkettőnknek.

Hopkins: Az lett. Hogyan is kezdődött nálad a rendezés? Mert láttam a Más, mint a többiek című filmet. Ott álltam a premieren, azt hiszem, gyorsan oda is köszöntem neked.

Foster: Mindig rendezni akartam. Kislány koromban egy televíziós műsorban szerepeltem. Egy nap az egyik színész volt az epizód rendezője. Nem hittem el. Megbabonázott. Azt mondtam magamban: Hagyják, hogy színészek rendezzenek? Ezt akarom csinálni! Ezt egész életemben magammal vittem. Nem ismertem női rendezőket, ezért nem tudtam, hogy ez lehetséges. Aztán úgy 12 vagy 13 éves koromban láttam Lina Wertmüller Hullámhegy című filmjét, és azt gondoltam, itt egy női rendező. Te is rendeztél, ugye?

Hopkins: Rendeztem, de nem nekem nincsenek olyan nagyszerű képességeim e téren, mint neked. Élvezem a színjátszást. Jobban élvezem azonban, ha rendeznek, mint ha én rendezek.

Foster: Úgy éreztem, nem vagyok igazi színész alkat. Nagy bánatomra, nem jött magától, vagy könnyedén. Sokkal inkább olvasó, gondolkodó típus vagyok, egy sakkjátékos. A színjátszás valami olyasmi, ami inkább a családom hivatása volt, amibe én csupán beleestem. Hetente legalább egyszer azt mondom: "Soha többé nem játszom." De ez aztán mindig visszahúz valami. Azt hiszem, jót tesz egy olyannak, mint én, aki nagyon sokat van a saját fejében – ki kell bújnom onnan, és a testemben kell lennem. Úgy érzem, ez előnyös számomra.

Hopkins: Ez csodálatos. Viszlát, Clarice!

Foster: Viszlát, Tony, viszlát, Dr. Lecter! Később úgyis találkozunk még.

Címkék:   anthony hopkins   jodie foster   a bárányok hallgatnak   beszélgetés