Denis Villeneuve-marathon #8: A SIVATAG ROMÁNCA (1998)

Cikkek | 2021-09-05 | Gulyás Dominik

A Maelström kritikámban már kifejtettem, hogy mi a különbség művészfilm és művészieskedés között. Maradjunk ezen az irányvonalon és folytassuk a sort egy szintén hasonló metódussal rendelkező művel, ami a kanadai rendező első nagy próbálkozása volt a nagyjátékfilmek világában. Ez az 1998-as Sivatag románca (eredeti címe August 32nd on Earth).

A történet főszereplője Simone (Pascale Bussieres), aki balesetet szenved augusztus 31-én. Miután felépül, rájön, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy csak úgy eltékozolja, ezért ott hagyva munkáját, felkeresi legjobb barátját Philippe-t (Alexis Martin), hogy csináljon neki egy gyereket. Philippe nagy nehezen bele megy a dologba egy feltétellel: ha a közös légyott egy sivatagban történik meg. Így felkerekednek és elindulnak Salt Lake Citybe, ahol újra kell értékelniük eddigi kapcsolatukat.

Igen, ilyen történet alapján le se tagadhatjuk, hogy ez egy fesztiválra szánt művészfilm. A sivatag románcát nevezték a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába és abban az évben Kanada ezt a filmet küldte be az Oscar Legjobb idegen nyelvű film kategóriájának jelöltjei közé. Ezenkívül semmilyen háttérinformációt nem találtam a filmről, egy kivételével. Még pedig azt, hogy ezt a filmet maga Villneuve sem szerette. Ilyenkor mindig „bíztató” előjel, ha még az alkotó is elhatárolódik saját művétől, de haladjunk szép sorjában.

A Maelström kritikámban említettem, hogy a legtöbb „művészfilm” ott bukik meg, hogy nincs tartalma, azon kívül, hogy az alkotó megvalósítja önmagát. Ezzel még semmi probléma nem is lenne, ha a film tartalmazna olyan elemeket, ami a laikus közönségnek is ad valamit a látottakból. Ez az, ami miatt Villeneuve második filmje nem működött, mert a teljesen basic, szappanoperás történetet feleslegesen fűszerezte meg abszurd, nem hétköznapi momentumokkal. De mi a helyzet A sivatag románcával? Villeneuve első filmje mennyire szenved ezektől a szépség hibáktól? Minden maradt a régiben, annyi különbséggel, hogy még történet sincsen.

A baj az, hogy A sivatag románca, olyan, mint egy szépen fényképezett semmi. Az operatőri munka gyönyörű, de ezen kívül nincs akkora kraft benne, ami indokolná a másfél órás játékidőt. Egyedül egy erős kiinduló pont, ami kellő képpen abszurd és figyelemfelkeltő. Egy barátság extrákkal a lehető legkevésbé romantikus környezetben. Ráadásul a sivatag, mint metafora jelentheti a kapcsolatuk sivárságát, a szerelem hiányát vagy akár a női főszereplőnk terméketlenségét. Útközben persze történnek események, amitől lesz az egésznek egy road-movie feelingje. A taxis, aki ott akarja hagyni párosunkat, a sivatagban talált hulla vagy a japán hotelben való együttlét, mind érdekes helyzeteket indukálhattak volna, de mégis üresnek érződik az egész. És ezt pedig egyetlen egy okra lehet vissza vezetni. Mégpedig, hogy a két főszereplő között semmi kémia nincs.

Romantikus filmet csinálni, úgy hogy a két szereplőn nem látni, hogy szeretik egymást, instant öngyilkosság. Hiába a jól megírt forgatókönyv, ha az érzelmi motor nem működik a filmben. Lehet, hogy itt koncepció volt, hogy kettejük között ne legyen semmi a levegőn kívül, ezt a lehetőséget fenntartom. Simone karaktere is elsősorban érzelemmentesen akarja megtermékenyíteni magát, hogy ne romoljon a kapcsolata a barátjával. Számára a gyereknemzés pusztán önzés. A baj csak az, hogy nem látjuk, hogy Simone és Phillipe mennyire jó barátok, mert annyira sivár és üres a színészi játékuk, mintha csak papírfigurák lennének. Ez az állapot pedig a film nagyrészében fenn is marad. Amit pedig kapunk az egy indokolatlanul hosszú járkálás a sivatag közepén.

Szóval igen, A sivatag románca egy kezdő filmes kezdő próbálkozása, ami fesztiválokra kikerül, ott megtalálja a maga közönségét, de azon kívül senki nem fog rá emlékezni. Akkor mégis, miért került előrébb a listára, mint a Maelström? Egyrészt a végén lévő csattanó miatt, ami arcul köpi a romantikus filmek giccses befejezését. Ott az én szemem is felcsillant, hogy végre lesz értelme az eddig látottaknak, de aztán a film hirtelen véget is ér. Másrészt pedig a látvány miatt. Az operatőri munka igazán impozáns és a sivatagi atmoszféra is kellőkép ad egy elvont, szikár hangulatot, amibe bele lehet látni bármit. E szempontból befogadhatóbb, mint a kaotikus elemekből építkező Maelström, de a problémák ugyanazok. A film túlságosan is az elvontságra akar fókuszálni, de közben nem szól semmiről. A páncél szép, de a szellem hiányzik belőle.

Van még remény Villeneuve számára? Már hogyne! Hiszen ha az ember ezeket a hibákat első filmesként követi el, akkor az azt jelenti, hogy még tanulja a szakmát. És Villeneuve bele is tanult, amikor a Maelström után 9 évig nem csinált semmilyen nagy projektet. De ez már egy másik történet.

Kiemelt kép

További képek: 1+2