15 botrányfilm az elmúlt évtizedekből

Popkult | 2022-02-17 | Gulyás Dominik

Mióta létezik az emberi civilizáció, mindig is voltak tabuk, amikről nem lehetett beszélni. Legyen az erkölcsi, vallási vagy szexuális téma. A történelem során sokan voltak a kulturális szférában, akik a korszak tiltott dolgairól, már-már provokatív módon nyilatkoztak. Például Szókratész, aki tagadta az olimposzi istenek létezését; Michalangelo, aki nyílt meztelenséggel ábrázolt bibliai alakokat; vagy a hírhedt De Sade márki, aki szerint az ember csak akkor lehet igazán szabad, ha félredobja a morális értékrendjét és átadja magát az alapvető ösztöneinek. Ezek az emberek nyíltan szembementek az akkori cenzúrával és korszakának „botrányhőseivé” váltak. Mai hiperérzékeny világunkban pedig (ahol már nincs olyan téma, amivel ne sértenél meg egy adott kisebbséget), valahogy eltűnt annak a „varázsa”, amikor valaki szembe menve az általánosan elfogadott trendekkel, elkészít egy olyan terméket, ami széleskörű elégedetlenséget vált ki. Mostani cikkemben pedig a régmúlt azon filmjeit mutatom be, amik a legnagyobb nemzetközi botrányokat kavarták. Fontos kihangsúlyozni, hogy az általam választott darabok olyan alkotások, amiknek valóban komoly következményei voltak és világszinten is éreztették hatásukat. Illetve, hogy a lista minél változatosabb legyen, igyekeztem kihagyni a csak nyers brutalitásra vagy véres erőszakra építkező filmeket. Szóval az olyan alkotások, mint a Szerb film, vagy Az emberi százlábú, nem lesz rajta a listán.

Egy nemzet születése (1915)

Azért az már beszédes, hogy Amerika első nagyszabású mozijával kell kezdenünk a listát. Már pedig az Egy nemzet születése (alcímén Amerika hőskora) nem csak a maga idejében volt megkérdőjelezhető alkotás. D.W. Griffith 3 órás történelmi eposza a polgárháború idejét dolgozza fel déli szemszögből, amiben a vesztes államok a Ku Klux Klán szervezetben találják meg újra nemzeti identitásukat. A film amellett, hogy a nemzet hőseként ábrázolja a már akkor népszerűtlen szervezetet, még a megjelenő fekete kisebbséget is gyilkos, erőszaktevőként tüntette fel, ami ellen már az akkori emberjogi szervezet (az NAACP) is fellépet. A botrány azonban csak tovább növelte a film népszerűségét, aminek a megítélése a mai napig kétes. A filmtörténetében betöltött szerepe jelentős, de rasszista fennhangja és propagandisztikus üzenete miatt még most is negatív a visszhangja Griffith mozijának.

Szörnyszülöttek (1932)

Todd Browing az amerikai horror egyik úttörője volt, aki a hitelesség kedvéért a végsőkig is elment. Ennek egyik bizonyítéka az 1932-es Szörnyszülöttek, amiben egy légtornász feleségül megy egy törpéhez, hogy megszerezze annak örökségét. Hogy minél élethűbb legyen, a rendező valódi testi fogyatékkal élőket castingolt a szerepre, aminek az eredménye egy stúdió által követelt újravágott változat lett. De még az sem nyerte el sem a kritikusok, sem a nézők tetszését. Sokan kifogásolták a film explicit jeleneteit („Aki úgy véli, hogy ez szórakoztató azt a patológiai osztályra kell helyezni valamelyik kórházban.” Harrison Reports) mások pedig a filmben szereplő törpe színészek kihasználását kritizálták. Bár ma már meg nem értett klasszikussá nevezték ki, a bemutató után Todd Browing (aki a Lugosi Bélás Drakulával tette fel magát a térképre) karrierje kettétört és Hollywood végleg kiközösítette őt.

A sebhelyesarcú (1932)

Howard Hawks gengszterfilmje állítólag akkora sikert ért el, hogy még maga Al Capone is ráküldte két bérgyilkosát a film írójára (Ben Hecht-re), akinek sikerült kimagyarázni magát, hogy nem a chicagói gengszterről szól a történet (ettől függetlenül 1945-ig a városban tiltva volt a vetítése). A sebhelyesarcú volt az a bizonyos film, ami után az úgynevezett Hays-kódex érvénybe lépett. A filmben lévő erőszak ábrázolás, alkoholfogyasztás és szexuális tabuk (Tony Camonte a saját húgába szerelmes) miatt a film a korabeli Hollywood legcenzúrázottabb darabja lett. Hatása pedig egészen 1968-ig tartott, hiszen addig egy amerikai filmben sem ábrázolhattak erőszakos gyilkosságot, meztelenkedést vagy kábítószer-használatot (de még a főhős sem lehetett rosszfiú innentől kezdve). Ez jócskán betett a gengszterfilmek műfajának, de A sebhelyesarcú hatása annyira nagy volt, hogy 1983-ban Brian De Palma is megcsinálta a saját változatát Al Pacino-val a főszerepben.

Az akarat diadala (1934)

A német filmgyártásnak erőteljesen ártott, mikor a nemzetiszocialisták hatalomra jutottak. Több híresebb rendező is emigrált az USA-ba (Fritz Lang. F. W. Murnau, Ernst Lubitsch), akik pedig maradtak kénytelenek voltak behódolni a náci pártnak. Ennek az egyik alakja volt Leni Riefenstahl, akinek megadatott a lehetőség, hogy elkészítse minden idők egyik legnagyszabásúbb propagandamoziját, Az akarat diadalát. A müncheni pártkongresszusról készült anyag korának legnagyobb költségvetésű alkotása volt, ráadásul Hitler olyan dolgokat is engedett a rendezőnőnek, hogy a saját kocsijában filmezze, ahogy áthalad az éljenző tömeg előtt (a nagytotálok felvételére egy külön liftet is építettek a kongresszus terén). Bár Az akarat diadala értéke a történelem előrehaladtával inflálódott, de azt azért nem lehet elvitatni tőle, hogy egy érdekes betekintést ad egy olyan korszakba, ahol a Nagyvezér békéről szónokolt, miközben háborúra készült.

A dél dala: Rémusz bácsi meséi (1946)

Ki hitte volna, hogy egy kedves kis Disney mese is képes felkorbácsolni a kedélyeket. Márpedig a kedves Rémusz bácsi meséit, még a Disney+-ra sem merték felrakni. A film egy déli államban játszódik, ahol a címszereplő kedves öregember (James Baskett alakításával) különböző meséket mond a gyerekeknek. Disney a 40-es években már kísérletezett az élőszereplők és a rajzolt figurák keverésével (Fantázia, Three Caballeros), de sajnos A dél dala nem emiatt vált híressé. Sokan kiemelték, hogy a film úgy ábrázolja a rabszolgatartást, mintha az egy elfogadott, sőt kifejezetten kellemes dolog lenne. Nem ez volt az első alkalom, amikor Disneyt rasszizmussal vádolták (Fantázia kentaur lányai, Dumbo varjai), de az első, ami után keményebben felléptek ellene. Végül a film habár nem lett betiltva, de még a mai napig próbálják titkolni a létezését.

Kamerales (1960)

A 60-as évek több szempontból is a legfontosabb évtizede a filmgyártásnak. Ekkor indult be az újhullám és ekkor kezdett el a filmipar reformálódni. Ennek egyik korai darabja volt Michael Powell hírhedt pszicho horrorja a Kamerales. A magát fényképésznek kiadó sorozatgyilkos történetét ma már kultfilmnek tartják, de akkoriban óriási felháborodást váltott ki. Nem csak azért, mert a gyilkos szemszögéből volt elmesélve a történet, hanem azért is, mert a rendező próbálta árnyalni a tetteit, azzal, hogy bemutatta Mark Lewis gyerekkorát (amiben saját fia játszotta a szerepet). Powell végül úgy járt, mint Browing a Szörnyszülöttekkel. A filmet a cenzúra megvágta, sok országban betiltották, a rendező karrierje pedig derékba tört (ezután Powell már csak három filmet készített).

Viridiana (1961)

Luis Bunuel a szürrealista filmgyártás egyik ősatyja (Dalival együtt csinálták Az andalúziai kutyát), aki a spanyol polgárháború után kénytelen volt emigrálni hazájából. 1960-ban térhetett csak haza és ezt meg is hálálta egy provokatív tragikomédiával. A film egy apácáról szól, aki a zárdába vonulás előtt meglátogatja nagybácsiját, akinek azonban más tervei vannak vele. A film nem csak a Franco diktatúránál verte ki a biztosítékot (a filmet engedélyező hivatalnokokat elbocsátották), hanem az egyháznál is. A filmet blaszfémiával vádolták (az utolsó vacsora megidézése, töviskoszorú belehajítása a tűzbe és természetesen a vérfertőzés gondolata) és a pápa megtiltotta híveinek a megtekintését. A film mégis megnyerte abban az évben a cannes-i Arany Pálmát, Bunuel pedig így nyilatkozott a botrányról „Nem állt szándékomban blaszfémiát elkövetni, de az ilyen dolgokat jobban meg tudja ítélni XXIII. János pápa, mint én.”

Éjféli Cowboy (1969)

A 60-as évek vége azért is volt fordulópont, mert az addig mindent meghatározó Hays-kódex megszűnt. Így már Hollywoodban is elindulhatott az újhullám szele, ami nem volt botrányoktól mentes. A Bonnie és Clyde főhőseinek romantizálása, illetve A vad banda erőszakos csatajelenetei is felférhettek volna a listára, amit viszont én választottam az John Schlesinger cinikus drámája, az Éjféli Cowboy. A John Voight által alakított selyemfiú és tüdőbajos, hajléktalan barátjának (Dustin Hoffman) története nyílt szexuális ábrázolásával talán nem kavart akkora port, mint az eddigiek, de filmtörténetileg igen fontos szerepe van. Ugyan is ez volt az első X kategóriás mozi (legmagasabb korhatárral rendelkező darab), ami megkapta a Legjobb film Oscar-díját. Ezzel utat nyitva a többi szabad szellemű alkotónak, hogy még nyíltabb témákat vigyenek a vászonra.

Mechanikus narancs (1971)

Anthony Burgess botrányregényét a nagymester Stanley Kubrick adaptálta nagyvászonra, ami nem kevésbé váltott ki nagy indulatokat. Alex (Malcolm McDowell) és bandája az esti utcákat járják és már csak a vandalizmusban lelik örömüket, mígnem jön a csodatévő kúra, ami örökre kiirthatja belőlük az erőszakra való hajlamot. A Mechanikus narancs azon ritka alkalmak egyike volt, ahol nem a stúdió, hanem a rendező nyomására tiltották be a filmet. Kubrick ugyan is a bemutató után sok halálos fenyegetést kapott, ami miatt inkább nem kockáztatott. A film üzenete sajnos nem érte el az embereket, mivel sok fiatal elkezdte másolni a vásznon látható dolgokat és ezért hosszú ideig tiltólistára helyezték a művet. Kizárólag a rendező halála után merték újra kiadni, ami után már megkapta a megérdemelt kult jelzőt. De még mindig császkálnak olyan emberek az utcán, akiknek Alex De Large jelenti az erkölcsi irányvonalat.

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Két világhíres olasz rendező is felkerült a listára, akik szembe menve a közízléssel, provokatív eszközökkel ugrasztották ki a mozinézőket (és a kritikusokat) a komfortzónájukból. Közülük volt az egyik Bernardo Bertolucci (a mestere is szerepelni fog a listán), akinek egy szexuális fantáziája ihlette hírhedt melodrámájának történetét. Az utolsó tangó Párizsban egy életből kiábrándult hoteltulajdonos (Marlon Brando) és egy 18 éves lány (Maria Schneider) szexuális kalandjáról szól, akik kibérelnek egy lakást, hogy a világtól elzárva élvezzék ki egymás testi vonzalmait. Már maga a téma is provokatív (a rendezőt 5 évre eltiltották a közügyektől), de ami igazán kicsapta a biztosítékot az a forgatás volt. Azon belül is a hírhedt vajas megerőszakolás, amibe Bertolucci és Brando nem avatta be színésznő kollégájukat. A filmet végül Olaszországban betiltották pornográfia vádjával, Schneider pedig soha nem tudta feldolgozni azt a traumát, amit a film okozott neki.

Az ördögűző (1973)

A 70-es évek volt a horror aranykorszaka. Az újhullám adta lehetőségek és a Hays kódex megszüntetése olyan lehetőségeket adtak a műfajnak, amivel már nyíltan tudták sokkolni a borzongani vágyó közönséget. Persze ez nem ment zökkenőmentesen, ugyanis az egyre explicitebbé váló darabok megviselték az akkori nézők gyomrát. Az utolsó ház balra, A texasi láncfűrészes mészárlás, A köpök a sírodra vagy A sziklák szeme jogosan kerültek a cenzúra vágópadjára, de ami a legnagyobb hatással volt a műfajra az William Friedkin klasszikusa, Az ördögűző. A 12 éves kislány megszállását, majd exorcióját bemutató történetnek a vetítésén sokan rosszul lettek (egyes legendák szerint valaki el is vetélt a premier alatt) és tabudöntögető jelenetei miatt (feszülettel való maszturbálás) a legmagasabb korhatár-besorolást kapta. Bár a filmet sok helyen tiltólistára helyezték, mégis közönségkedvenc lett (az év legtöbb bevételt hozó mozija lett) és az első horror volt, amit fő kategóriákban jelöltek Oscar-díjra (ebből a forgatókönyvet meg is nyerte).

Salo, avagy Szodoma 120 napja (1975)

És íme, a másik nagy olasz rendező, akinek sikerült kivívnia a népharagot. Pier Paolo Pasolini már életstílusában is botrányt keltett hazájában. Kommunistaként mélyen vallásos volt, ráadásul nyíltan vállalta homoszexualitását is. Azonban utolsó filmjével még ennél is messzebbre ment az alkotó. A film De Sade márki Szodoma 120 napja című regényét vette alapul, amiben az emberi aberráltság legmélyebb szintjéig jutunk el. Pasolini a történetet (?) áthelyezte a 40-es évek fasiszta Olaszországába, ahol négy főúr válogatott eszközökkel aláz és kínoz meg fiatal fiúkat és lányokat (nemi erőszak, fekália evés és a film végi kínzás jelenet). Talán az összes cím közül, ennek lett a legsúlyosabb következménye, mivel Pasolinit a film bemutatója előtt (a mai napig tisztázatlan körülmények között) meggyilkolták. Ez viszont nem hatotta meg a kritikusokat, akik a film betiltását és a kópiák azonnali megsemmisítését követelték.

Cannibal Holocaust (1980)

Egy másik olasz film, ezúttal a trash műfajából. Ruggero Deodato egy akkor forradalmi ötlettel állt elő, aminek az eredménye a ma már jól ismert „found-footage” műfaja lett. Egy csapat amerikai eltűnik a brazil dzsungelben, ezért egy mentőexpedíciót indítanak a keresésükre, de csak egy felvételt találnak, amiben kiderül a kegyetlen igazság. A hiteleség kedvéért Deodato azt kérte a szereplőktől, hogy egy ideig ne szerepeljenek a nyilvánosságban, ezzel is fokozva a film „hitelességét”. A kézi kamerás megvalósítást maga Sergio Leone is méltatta, de figyelmeztette a rendezőt, hogy ezzel még csúnyán megégetheti magát. Jóslata be is bizonyosodott, ugyan is az olasz rendőrség letartoztatta a rendezőt gyilkosság vádjával és csak akkor engedték szabadon, miután bebizonyította, hogy nem ölte meg a színészeit. A filmet viszont brutalitása miatt betiltották, és mint később kiderült a benne lévő állatokkal valóban végeztek.

Krisztus utolsó megkísértése (1988)

A vallás egy veszélyes terep és nem ez volt az első (és nem is az utolsó) alkalom, amikor egy film kiakasztotta az egyházat. Krisztus történetével először a Monty Python társulat élcelődött, amikor megcsinálták a Brian életét, majd később Mel Gibson A Passió című filmje is botrányt kavart nyers brutalitása és túlzott antiszemitizmusa miatt. Azonban azzal talán, mind egyetértünk, hogy Martin Scorsese darabja volt az, ami a legnagyobb visszhangot váltotta ki. A filmet nem csak a Vatikán átkozta ki (Scorsesevel együtt, aki amúgy mélyen vallásos volt), hanem a keresztény országok is, ahol a film még a mai napi tiltólistán van (Szingapúrban a birtoklása felér egy börtönbüntetéssel). A legsúlyosabb azonban az a párizsi eset volt, amiben egy vallási fanatista csoport felgyújtotta a Szent-Michel mozit, 14 embert súlyosan megsebesítve ezzel (szerencsére senki sem halt meg). Mind ezt csak azért, mert Scorsese filmjében Jézus hoz egy döntést, amitől valószínűleg még emberibbé vált a karaktere, mint a Szent könyvben.

Az interjú (2014)

A végére pedig jöjjön egy aktuálisabb darab, amiről senki nem gondolta volna, hogy ekkora visszhangja lesz. Seth Rogen és James Franco vígjátékában két újságíró Észak-Koreába megy, hogy interjút készítsen Kim Dzsongun-nal de közben az FBI felbérli őket, hogy gyilkolják meg a nagyvezért. Ez még önmagában nem is lenne probléma, hiszen több film is volt, ami diktatúrák vezetőiről csinált paródiát (A nagy durranásból Szaddam Husszein), viszont itt a csavar a történetben az volt, hogy 2014-ben a Sony Pictures-t egy koreai hacker támadás érte. Bár az indítékokról nem sokat tudunk, valószínűleg köze lehetett a filmhez. Ennek apropójából a stúdió levette a mozik műsoráról Az interjút és áthelyezték a VOD-ra. Bár sok kisebb mozi továbbra is leadta, a nagy globális bemutató elmaradt. Viszont a botrány nagyon jó hatással volt a filmre és még egy rövid időre az IMDb 250-es listájára is felkerült.