Hogyan ünnepli az Alien-franchise David Fincher és Jean-Pierre Jeunet alulértékelt alkotásait!?

Popkult | 2022-05-25 | Juhász Péter

Az 1979-es eredeti Alien – A nyolcadik utas: A halál, Ridley Scott rendezésében megdönthetetlen klasszikus, a sci-fi műfaj legjobb atmoszférájával és világépítésével, míg a James Cameron rendezte Aliens – A bolygó neve: Halál a mai napig tökéletes mintája annak, hogyan kell felépíteni egy nagyszerű folytatást. Mindkét rendező a rá jellemző stílussal látta el filmjét, és inkább tűnik mindkettő egy-egy szenvedélyes projektnek, mint újabb futószalagon gyártott terméknek. Koruk két legnagyobb filmje, és a vita arról, hogy melyik a jobb, még sokáig lesz beszédtéma.

Aztán jött a többi film. Bár az Alien-rajongók egy része úgy tesz, mintha Ellen Ripley (Sigourney Weaver) és a Xenomorphok közötti konfliktus A bolygó neve: Halál című fejezettel véget ért volna, a valóság az, hogy számos további darab követte, de a legfontosabbak talán az A végső megoldás: Halál és az Alien 4. - Feltámad a halál, David Fincher és Jean-Pierre Jeunet rendezésében.

Ezek a filmek azonban nem tudtak megfelelni az elődök által támasztott magas elvárásoknak, és még most is sietve a szőnyeg alá söprik őket, amikor az franchise-ról esik szó, ez bizonyos mértékig érthető is.

Egyik sem közelíti meg ugyanis azt a minőségi szintet, amelyet az előző részek megalapoztak, és az az érzésünk, hogy a franchise elhasználódott, mivel egy egyszerű alapfeltevésből egy sokkal nagyobb narratívát próbál létrehozni. Mindkettő megszenvedte a problémás gyártási folyamatot, különösen az Alien3, mely film olyan sok különböző forgatókönyv között ugrált, hogy az alkotás mögötti történet érdekesebbé vált, mint maga a végeredmény.

Az elkészítésükkel kapcsolatos nehézségek a filmvásznon is megmutatkoznak, és bár azóta mindkettőből megjelentek átdolgozott változatok, még mindig a megcsonkított moziváltozatok a legelterjedtebbek.

De vajon ez azt jelenti, hogy a harmadik és a negyedik rész nem tud többet, mint az a néhány érdekes részlet, amik a viharos gyártási procedúrán alapulnak, és tényleg arra vannak ítélve, hogy a spekulációk üres világában létezzenek, miközben elődeik egyre nagyobbra nőnek? Nem feltétlenül.

Minden hibájuk ellenére mindkét produkció fenntartja a franchise azon elkötelezettségét, hogy megadja a filmkészítőknek a szükséges szabadságot ahhoz, hogy a sajátos stílusukat teljes pompájukban bemutathassák, megakadályozva ezzel, hogy a már korábban megjelen alkotások másolatainak tűnjenek.

Fincher rendezése a maga zord ipari esztétikájával, amely az emberi elme legsötétebb zugainak felfedezéséhez szolgál háttérként, úgy játszik, mintha egy fiatal filmkészítő egyetlen nagy tesztpályája lenne, amikor eldönti, hogy milyen témák határozzák meg a karrierjét, míg Jeunet filmje az arthouse törekvések és a sötét komédia bizarr keveréke, amely az Alien 4-et is Jeunet többi filmje mellé helyezi. Egy olyan korban, amikor a régóta futó franchise-ok új részei egyre inkább unalmasabbak és vállalati hangulatúak, üdítő emlékezni egy olyan időszakra, amikor a filmeken még egyértelműen érződött a rendező kézjegye, még akkor is, ha ez egy kevésbé ünnepelt végeredményt eredményezett. Az Alien3 és az Alien 4 korántsem hibátlan, de mindkettő jobbat érdemel annál, mint amit a hírnevük sugall.

Az Alien3 története a filmes legendák közé tartozik, és hajlamos eluralni a végeredményről szóló vitákat. Bár a sorozat producerei, Walter Hill és Gordon Carroll eredetileg egy kétrészes történetet akartak elkészíteni, amely a Földért vívott epikus csatában csúcsosodik ki, végül egyetlen filmre csökkentették terveiket. Számos forgatókönyv érkezett hozzájuk, köztük a híres cyberpunk író, William Gibson által írt, amely egy űrállomás és bevásárlóközpont hibridjén játszódik, ahol az Alien a HIV egyetlen nagy metaforája, egy másik pedig Vincent Ward tollából, amely egy óriási lebegő fakolostorban játszódik, amelynek lakói azt hiszik, hogy az Alien maga az ördög.

Ez utóbbi az egyik legnagyobb el nem készült sci-fiként ivódott be a mozgókép nagykönyvébe, és bár ezt a változatot végül elvetették a Ward és a stúdió közötti konfliktusok után, alapjai érezhetők a végtermékben. Ha egy bolygó méretű kolostort kicseréljük egy bolygó méretű börtönre, és a kizárólag férfi szerzetesekből álló szereplőgárdát egy kizárólag férfi rabokból álló szereplőgárdára, akkor olyan keretet kapunk, amely még mindig Ward alapszerkezetéhez igazodik. Bár ez a változtatás már megtörtént, mire Fincher a fedélzetre lépett, a film ilyen baljóslatú helyre helyezésének koncepciója jól illeszkedik az egész pályafutását végigkísérő megszállottságához, hogy az emberiség legrosszabbját vizsgálja, és könnyen érthető, mi is vonzotta a projekthez.

Az Alien3 azonban sokkal többet tud, mint maga a helyszín. Sok szempontból úgy néz ki, mint egy jól kidolgozott játszótér a koncepciók számára, amelyeket Fincher később saját filmjeiben fog kifejleszteni, így a film egyre érdekesebbé válik, minél tovább tart pályafutása.

Az Alien3 megjelenése, a mocskos ipari dizájn, ahol minden sarkon vér szivárog, és az árnyékok uralkodnak, egy olyan helyet mutat, amely jól illeszkedik a Játsz/Ma és a Harcosok klubja baljós hangulatú világához.

Ez egy mocskos helyszín, amelyet erkölcsileg elítélendő karakterek népesítenek be, akik mindent megkapnak, ami jár nekik, és még sokkal rosszabbat is, ami merőben eltér a franchise korábbi filmjeinek szerethető együttesétől. De Fincher sosem törődött azzal, hogy mennyire szimpatikusak a karakterei, ehelyett inkább a förtelmes bűnözőkre koncentrál, akiket egyszerre ítélünk el, miközben minden mozdulatuk rabul ejt. A nyomtalanul vagy a Mindhunter fele olyan jó sem lenne, ha nem állnának az utálatos, de magával ragadó szereplők az élükön, és az Alien3 is örömmel teljesíti ezt a ki nem mondott vágyat.

Már a film alapfeltevése is a jövőbeli Fincher-filmeket idézi. Nyilvánvaló okokból a börtönben nincsenek fegyverek, így Ripleynek és a raboknak csak puszta kezük és a fellelhető eszközök maradnak ahhoz, hogy legyőzzék az idegent. Ezt az ötletet Fincher később a 2002-es Pánikszoba című thrillerjében is feleleveníti, ahol Jodie Foster, mint egyedülálló anyának, aki saját házában rekedt, kell elhárítania a külső fenyegetést, és improvizálva kell győzelmet aratnia mindazzal, ami a kezébe kerül.

Mindkét esetben ez ad a világnak egy olyan intenzív lökést, amely szilárd keretként szolgál a valószínűtlenebb elemek felakasztásához, és biztosítja, hogy mindkettőnek megmarad a hihetősége. Ez a nyers valóság az Alien3 központi helyszínére is kiterjed. Fincher védjegye, a részletekre való odafigyelés kézzelfogható és megélt minőséget kölcsönöz neki. A vallási fanatikusok egy csoportja által uralt börtönbolygó koncepciója üdvözlendő változást jelent az elődökhöz képest, miközben továbbra is ragaszkodik a sorozat azon formulájához, hogy a szereplők egy kis csoportját egyetlen helyszínen tartja fogva.

Ha az Alien és az Aliens egy egykor idilli világban játszódott, amely azóta összeomlott a földönkívüli fenyegetés alatt, az Alien3 univerzuma már jóval a címadó idegen felbukkanása előtt pokollá omlott, és ez az igazi csemege.

David Fincher ünneplése szépen átvezet minket Jean-Pierre Jeunet folytatásához. Fincher mindig is kerülte a klisés hollywoodi befejezéseket, és helyette a komorabb (de tematikailag megfelelő) csúcspontot választotta, a He7ediknek pedig az egyik legfelkavaróbb fináléja van az egész filmművészetben. Az Alien3 tökéletesen megteremti ezt a precedenst, amikor Ripley egy kohóba veti magát, hogy megakadályozza egy újabb idegen királynő megszületését. Ez komor befejezés a filmművészet egyik legnagyobb hősének, de a film hangvételéhez remekül illik.

Jeunet örömmel hagyja ezt figyelmen kívül, amikor 200 évvel később feltámasztja Ripley-t az USM Auriga űrhajó fedélzetén. Csakhogy ez nem az a Ripley, akit megismertünk és szeretünk, hanem egy klón, akinek a DNS-ébe egy idegen királynő DNS-e is bele van már kódolva, így pszichés kapcsolatot teremt a Xenomorphokkal. És ami még rosszabbá teszi a helyzetet, hogy a folyamat során egy idegen embrió fejlődött ki benne, ami által egy félig ember-félig xenomorf hibridnek lesz a pótanyja. Ez egy finoman szólva nyugtalanító feltevés, de Jean-Pierre Jeunet bizarr világába pontosan illeszkedik. A francia direktor mindig is kiválóan keverte a realizmust és a fantáziát, filmjei, mint Az elveszett gyermekek városa, olyan horrorfilmnek hatnak, amelyekben jut idő a gyermeki csodálkozás pillanataira.

Az ilyen vadul különböző stílusok összeütközése az Alien negyedik részében is teljes erővel megmutatkozik, ami egy olyan különös élményt eredményez, amely sosem tudja teljesen eldönteni, hogy melyik irányba induljon el.

A jelenet, amikor Ripley találkozik sikertelen klónjaival, amelyek közül az egyiknek már csak annyi ereje maradt, hogy saját haláláért könyörögjön, amíg Ripley meg nem szabadítja a szenvedéseitől, az egyik leghátborzongatóbb jelenet az egész franchise-ban, de az, hogy ugyanabban a filmben szerepel egy Brad Dourif által játszott tudós, akinek a Xenomorphok iránti megszállottsága a szexualitás határán mozog, némileg csökkenti a hatékonyságát.

Jeunet számos törzsvendége is megjelenik, Ron Perlman és Dominique Pinon színészektől kezdve Darius Khondji operatőrig, akik mindannyian hozzák a korábbi együttműködésekből származó védjegyes furcsaságaikat, hogy a közönség soha ne felejtse el, ki is ül ezúttal a volán mögött. A film tele van olyan pillanatokkal, amelyek már-már az abszurditás határát súrolják. Amikor például Ripley megöli bérgyermekét egy az űrhajó ablakán robbantott lyukon át, és hagyja, hogy a vákuum kiszippantsa az űrbe, miközben könnyes szemmel nézi, ahogy a háttérben drámai zenei aláfestés keretében a lény kipréselődik az apró résen, fájdalmas visítás közepette. Ez egy erőteljes jelenet lehetne, de hatalmas a kontraszt aközött, a lény milyen bután néz ki, és Jeunet és Weaver milyen komolyan kezeli a pillanatot.

Mindezek következtében a nézők nem képesek eldönteni, hogy nevetniük vagy sírniuk kellene. Ez a kérdés áthatja az egész filmet, de Jeunet egész pályafutása során ezzel játszott. Míg más filmjei elegánsabb egyensúlyt találtak a két véglet között, a negyedik Alien mozi még mindig minden pillanatban az ő jellegzetes stílusát tükrözi.

Az Alien3 és a Feltámadás senkinek sem a kedvence. Kuszák, túlságosan ambiciózusak, és nem sikerült újra feltalálniuk a spanyolviaszt, ahogy James Cameron A bolygó neve: Halál című mesterművel oly zseni módon megtette. De mindkettő így is a szerzői rendezők oly világos vízióját mutatja be, amelyet ma egyetlen stúdió sem vállalna, és sokkal érdekesebb alkotásokká változtatta őket, mint amilyenek egyébként lettek volna.

Minden hibájuk ellenére feszültséggel teli, mozgalmas darabok, és mindkettő olyan helyet érdemelt ki a sci-fi történelemben, amelyet néhány utódjuk valószínűleg soha nem fog megkapni - nézzük csak meg az Alien: Covenant című fejezetet...

Forrás: Collider

Képek: TMDb

Címkék:   alien 3   alien 4   sigourney weaver   david fincher   jean-pierre jeunet