A sötét utas balladája - DEXTER (2006-2013) kritika

Házimozi ajánló | 2021-10-02 | Kristóf József

"Ezer rejtett hang szimfonikus sikoltása, sirása a belső szükségnek"

A pszihopátia egy különös, ugyanakkor rettentően érdekes antiszociális viselkedésforma; a pszihopatáknak ugyanis gyakorlatilag nincsenek érzelmeik. Itt az olyan alapvető érzelmek, mint szeretet, szomorúság, együttérzés is teljesen idegen a számukra. Ezek az empatikus érzelmek belőlük hiányoznak, nem léteznek, ugyanakkor az állatias ösztönök, mint a harag vagy a félelem bennük is megvan. Azonban mégis, ha csak nem végeztünk pszichológiaszakon, vagy nem ismerjük a jellemzőket, akkor akár egy több éves kapcsolat alatt is titokban tudja tartani ezt a személyiségben utolérhető rendellenességet az érintett. Persze nem minden pszichopata egyforma, és ennek is több ágazata van, ott van azonnal a szociopata.

A szociopatáknak nem úgy, mint a pszihopatáknak, örökölt a szövődmény, hanem az élet egy korai pontján bekövetkezett esemény, tragédia, trauma hozza létre azokat a hiányokat, azokat a különös viselkedési formákat, amikkel a pszichopatákat definiáljuk. Tulajdonképpen belegondolni is nagyon lehangoló, ugyanakkor borzasztóan érdekes, hogy ezek az emberek szó szerint nem rendelkeznek a mindennapi érzelmekkel, és ennél is rosszabbul hangzik, hogy az évek alatt megtanulják eljátszani azokat, és úgy tudnak mások előtt viselkedni, mint bármelyik normális ember. Mivel az érzelmeket eltanulták, és tudják, hogy mire hogyan reagálhatunk, így a befolyásolás hatalmas mesterei, tehát könnyen tudnak mindenkit átverni maguk körül, és meg is teszik, ha nekik abból valamiféle előnyük származik. A pszichopaták azonban nem írhatóak le ennyivel; könyvek százai foglalkoznak ezzel a viselkedésformával, sőt, még pszichopaták is írtak könyvet arról, milyen is így élni, hogyan igazodnak el a világunkban, köztünk.

Rengeteg formális előnye és hátránya tud lenni ennek az agyi rendellenességnek, nagyon megéri mélyebben nekiugrani egy-egy könyvnek, hiszen a lehető legizgalmasabb emberi viselkedésről van szó. Amit még mindenképpen tudni kell a pszichopátiáról, hogy bár empatikus érzelmeik nincsenek az emberek iránt, kötődni képesek. Elsőre én sem gondoltam volna, hogy a kötődés és a szeretet között lenne egy - akárcsak vékonyka - fal, viszont létezik különbség. Nekünk az egész úgy jön le, hogy akit szeretünk, ahhoz nyilván kötődünk is. De náluk nem így van. Teljesen mást jelent nekik a kötődés, az emberek és tárgyak, helyek, illetve azoknak az elvesztése. Szóval kimondható, hogy a pszichopátia egy sokrétű, de nagyon izgalmas emberi jellem, amit Jeff Lindsay, amerikai író mélyen elemzett, és meglátta benne a lehetőséget.

Nagyon sokáig kattogott a sztorin, a pszichopátia bemutatásának lehetőségein, azon, mennyire akar szájbarágós lenni az alkotása, de 2004-ben megírta élete egyik legklasszabb thriller regényét, a Dexter dühödt démonjai című könyvet, amely annak idején kimagasló sikernek örvendett. A kötet nagyrészt jó kritikákat kapott, annak ellenére azonban kijelenthető, hogy egyáltalán nem hibátlan írás, és nyilvánvalóan több fejezetről is elmondható, hogy kifejezetten unalmas. A könyvben megismerjük Dexter Morgant, aki a Miami gyilkossági csoportnál dolgozik, és vérnyomelemző a munkája. Ez annyit takar, hogy Dexter gyakorlatilag a vérnyomokból is megtudja állapítani, hogy hogyan történt a gyilkosság, mi - mit követett. A gyilkosságiaknál dolgozik a mostoha testvére, Debrah Morgan is, aki apjához hasonló dicső életutat szeretne befutni a rendőrségen. Dexter nappal sármos és okos laborpatkány, viszont amint elsötétül a város és a Hold megcsillogtatja halvány és tompa, semmibe futó fényét, Dexter...embereket öl. Rossz embereket. Olyanokat, akiket az igazságszolgáltatás nem ítél el, vagy éppen jogi úton sikerült megúszniuk a börtönt – de mégis bűnösök. Kár tagadni, ezek a gyilkosságok nem azért következnek be, mert Dexter így akarja őket megbüntetni. Közel sem. Dexter pszichopata. Dexter a vérre szomjazik. Dexternek ölnie kell, egész egyszerűen neki olyan szükséglet valakit torkon szúrni, feldarabolni, majd becsomagolni, mint másoknak a szex. Persze Dexter nem amatőr módon csinálja, sose hagy nyomot. Soha. Az áldozatok mindig fóliába tekerve vesztik életüket, és a becsomagolt, feldarabolt holttestek a tengerben végzik. A könyvsorozat 8 epizódot élt meg, és akármilyen stílusos kötetek voltak, és akármilyen bő szókinccsel rendelkezik az író, sajnos nem mindig sikerült remek köteteket leszállítania, de borzalmas munkát sosem végzett Jeff Lindsay. 2006-ban azonban a Showtime csatorna elkészítette a Dexter dühödt démonjai sorozatváltozatát, ami az egyszerűség kedvéért a Dexter címet kapta, és 12 majdnem 1 órás epizódban mesélték el a sorozatgyilkos vérnyomelemző és a hűtő kocsis gyilkos történetét. Ezzel pedig lehelyezték minden idők egyik legjobb sorozatának alapköveit.

Akárhogy is nézzük a táptalaj nagyszerű volt; Egy pszichopata sorozatgyilkos, aki egy másik, perverz sorozatgyilkos nyomában van, miközben az ismeretlen hűtőkocsis gyilkos Dexter minden titkát tudja.

Dexter megformálására Michael C. Hallt választották, ugyanis a 2005-ig futó Sírhant művek című sorozatban nyújtott alakításáért odáig voltak akkoriban a producerek, és ez idő tájt bombázták őt ötletekkel, tervekkel, viszont legfőképp sorozattervekkel. C. Hall a Sírhant művek után igencsak vonakodott a sorozatszerepektől, de végülis annyira megtetszett neki a Dexter, hogy később már produceri feladatokat is elvállalt. A forgatókönyvírók elmondhatják, hogy egy karakter megírása, ábrázolása mindig igen körülményes, és cseppet sem könnyű feladat. Ha viszont a Dexterről beszélünk, még nehezebb a dolog. Ugyan Jeff Lindsay írta meg eredetiben a karaktert, viszont kisképernyőre adaptálni, és reális élőszereplőt találni ehhez, na az nagyon más tészta. Az alkotók, miután zöld utat kapott a Dexter, hónapokat töltöttek a pszichopátia megismerésével, illetve azzal, hogy pszichiáterek segítségét kérjék, hogy viselkedik egy pszichopata. A forgatókönyv első változatain ezen szakemberek segítettek javítani, mert néhány élethelyzetre nagyon máshogy reagált a címszereplő, mint ahogy az egy pszichopatánál történne. Így lett kész a Dexter. A sorozat első pár percében Dexter ismerteti velünk, hogy mi is a helyzet, mit miért tesz, miért kell gyilkolnia, hogyan épült be a társadalomba, illetve ahogyan az első két évadban folyamatosan láthatjuk a gyerekkori flashback jeleneteket, ami bemutatja miből is lett a cserebogár.

Dexter Morgan kívülről teljesen átlagos. Bemegy reggel a munkába, fánkot visz a kollégáknak, kimegy egy gyilkossági helyszínre, és a vérnyomokból elemzi az esetet. Remekül végzi a munkáját, mindenki kifejezetten kedveli, - vagy éppen flúgosnak tartja, de tökéletes az álcája. Vérnyomelemzőként egész nap a kis laborjában van, elemzi a bizonyítékokat, futtatja le a diagnosztikákat, azonban akad, hogy ha megtalálja a perdöntő bizonyítékot nem adja át a rendőrségnek: inkább saját maga intézi el a bűnöst. Az igazságszolgáltatás börtönbe küldené őket, Dexter viszont becsomagolva a tenger aljára. Dextert éppen ezért nem is lehet szeretni. Hiába írnak meg majdnem minden olyan sorozatot, ahol a főszereplőket szereted, mert erkölcsösek, vagy empatikusak, nem feltétlenül kell szeretned a karaktereket, bőven elég, ha megérted őket, és onnantól kezdve érdekelni fog a sorsuk. Dextert megértjük. Mert a sötét utas, a gyilkos énje irányítja őt, és nem fordítva. Ráadásul Dexter tényleg csak olyanokkal végez, akik ártatlan emberek életét vették el. De ez helyes? Az ember igazságérzetét többször is megcirógatja az évadok alatt a sorozat, és bár előfordul, hogy Dexter unszimpatikus lesz, de mindig értjük őt.

"Az önbíráskodás otthoni terrorizmus"

Aztán ez a sorozat hiába csak Dexterről szól konkrétan, vannak mások is, akikről érdemes ejteni néhány mondatot. Először is ott van Debrah Morgan, ugyebár Dexter mostohahúga, a néhai Harry Morgan vérszerinti gyermeke. Ő a sorozattörténelem legidegesítőbb mellékszereplője az első évad alatt. Egy buta, trágár komolytalan kis csitriként mutatják be, akit nagyon hamar szeretnénk holtan látni a sorozatban. Mégis, Debrah az évadok alatt iszonyúan sokat fejlődött. Megkomolyodott, következetesebb lett, és ugyanolyan csúnyán beszél, de ezért már inkább szeretjük, mintsem elítélnénk. Aztán ott van Angel Batista nyomozó, akire elsőre azt mondja az ember hogy ő konkrétan az egyik legrendesebb fickó a világon, pedig ő is emberből van, mint mindenki, és ő is hibázott. Leginkább akkor, amikor megcsalta a nejét. Vince Masuca a helyi poéngyáros, inkább csak egy perverz kínai, aki Dexter legközelebbi kollégája, nem zavar sok vizet, néha pedig lehet rajta nevetni. James Dokes őrmester az első évad során a legtenyérbemászóbb karakter, akivel kapcsolatban a második évad végén azért megváltoznak az érzéseink. A színész viszont nem hoz nagy alakítást benne, sajnos ez sok drámainak szánt jelenetet tesz komolytalanná. Laguerta hadnagy pedig az első résztől egészen az utolsó megjelenéséig egy szemétláda, öncélú alak, aki kijárja a maga karakterének az útját, de sosem lett szerethető. Egyszóval: imádjuk utálni, Dokes-szal együtt.

Ezen a ponton pedig elérkeztünk az ellenlábasokhoz. Dexter minden évadban kap egy ellenfelet maga mellé, aki megtudja féltett titkait, vagy csupán annak egy részét, és komoly kihívást jelentenek Dexter életében. Az első évad titokzatos hűtőkocsis gyilkosa egy egyszerű, perverz gonosztevő volt, aki önmagában rettentően felszínes gyilkos lett volna, de egy zseniális csavarral összekötötték Dexterrel, annak múltjával, és máris izgalmasabb lett a finálé, illetve minden, amit addig láttunk.

A második évadban Dexternek azzal kellett megküzdenie, hogy James Dokes őrmester szimatolt utána, és nagy veszélybe sodorta. Nem hiába tartják ezt a szezont a kritikusok is a legjobbnak, mert tényleg a tökéletes folytatás egyik példájáról beszélünk. A harmadik szezonban megismerjük Miguel Prado-t, aki úgy vonul be a Dexter ellenségek sorába, mint Dexter legjobb barátja. Ez a szezon remek koncepcióval indított, és epizódról epizódra csűrték-csavarták át a történetet, ami miatt az egyik legszerethetőbb szezon is lett. Majd a negyedik évad folyamán elérkeztünk ahhoz az ellenfélhez, aki a legnagyobb volt mindközül; Arthur Mitchell, avagy a Szentháromság. Arthur itt már 30 éve gyilkolászott, és kegyetlenül szedte az áldozatait. Mikoris végre összeakadt Dexterrel, az mindkettejük számára mély sebeket okozott. Szentháromság volt az az ellenfele Dexternek, aki a lehető legjobban kifogott rajta, és olyat vett el tőle, ami szinte mindennél fontosabb volt. Egyértelmű volt egyébként akkortájt, hogy ez volt a csúcspont, konkrétan olyan, mint a Marvelnek a Bosszúállók: Végjáték, de mindenki hitte, hogy 1-2 szezon kraft van még a szériában. Na már most, ha itt tartunk, azt mindenképpen le kell szögeznünk, hogy a Dexter első négy évada aprócska formális hibái ellenére szinte tökéletes, élvezhető, csavaros, és izgalmas sorozatélmény. A negyedik évad utolsó 1 perce azonban mélyen sokkolja a nézőt, hiszen egy olyan drámai csúcsponthoz érkezünk, ahonnan még a nézőnek is nagyon nehéz érzelmileg felállnia, legalábbis a sokk hatása az sokáig velünk marad. Az 5.évad 1. része az úgynevezett utóhatás, ami feldolgozza a negyedik évad végén történteket, és sikeresen le is zárja azokat. Onnantól kezdve sajnos tény, hogy a sorozat színvonala csökken, azonban ekkor még csak nagyon keveset. Az 5. évadban két nagyon fontos karakter is megjelenik: Az egyik Dexter új szerelme, aki óriási közönségkedvenc lett, Lumen Ann Pierce, a másik pedig az aktuális ellenlábas, Jordan Chase. Mindketten jól megírt, érdekes karakterek voltak, akik megállták a helyüket a szétesésben lévő Dexter mellett. Aztán jött a 6. évad, Ami még mindig nem az utolsó volt, azonban itt már voltak problémák: Középpontba került a vallás, és picit Dextert is takaréklángra kapcsolták. Voltak jó részek, és izgalmas ötletek is, habár kifejezetten rossz még mindig nem volt, de voltak elnyújtott epizódok, mivel a sztori nem bírt ki 12 részt, kellett a szokásosnál több mellékvágány. A főgonosz Travis Marshall lett, aki bár brutálisan ölte az áldozatait, talán a leggyengébb Dexter ellenfélnek bizonyult. A 7. évad viszont mindent bizonyított; leginkább azt, hogy a Dexternek még ennyi év és évad után is helye van a sorozatpiacon, és hogy még MINDIG jó. A 7. évadban az orosz maffiával akasztja össze a bajszát a címszereplő, és konkrétan sikerült megcsinálniuk a legizgalmasabb évadot. Ehhez hozzátartozik persze az is, hogy székhez szögező jelenetei, és remek cselekményszálai voltak. Az ellenlábas, pedig nos: Szentháromság után határozottan a legjobb. Majd jött a 8. évad, ahol Oliver Saxon lépett színre. A karaktere bár stílusos volt, nem ér fel sem Isaac-hez, sem pedig Szentháromsághoz.

"Bízz abban, aki igazat keres, de kételkedj abban, aki megtalálta"

A Dexterben minden karakternek helye van. Tényleg nincsenek felesleges szereplők, ha még annak is érezzük őket az aktuális évadban, a következőben értelmet nyer, miért tűnt elhanyagolhatónak a korábbi szezon során. És ezért IS nagyon jó nézni a Dextert. Mert a sztori mindig minimum másfél évaddal előre megvan tervezve, és pontosan tudják az alkotók, hogy mit szeretnének elmesélni, és milyen eszközök szükségesek hozzá. És bár annak ellenére, hogy a fő sztori jól van kitalálva, és remekül gördítik tovább a szálakat, minden évad megállja önmagában is helyét, és az egész részeként. Ugyanis minden évad olyan, mint egy film. Persze ez idővel kiszámíthatóvá teszi, de sose okoz csalódást. Pont, hogy ez a remek a Dexterben. Viszont arra, hogy a sorozatot a megszokott módon ledaráljátok konkrétan nulla az esély. Minden epizód 50 és 58 perc között mozog, és mivel rendkívül tartalmasak, ezért 2-3 epizódnál többet EGYSZERRE nem lehet megnézni belőle. Pontosan azért, mert túl sok eseményt kell feldolgoznia a nézőnek, így sok részt megnézni egyszerre egymás után leterhelő lehet.

És ezen a ponton átfordulnánk a negatívumokra, mert akármekkora nagyágyú is a Dexter, távolról sem hibátlan. Egyrészt sok. Annak ellenére, hogy imádjuk a Dextert, és minden epizód már-már eseményszámba ment a lelkes TV nézőknél, ez a 8 évad sok a jóból, és ezt pont a 8. évad első részénél kezdjük el érezni. Az alapkoncepcióból kifolyólag sejthető, milyen izgalmak és lelepleződések érhetik a Miami vérnyomelemzőt, viszont ebben nincs ennyi kraft. Talán a hetedikkel az egésznek pontot lehetett volna rakni a végére, és egy logikus, és emlékezetes lezárás lehetett volna. De a Showtime-nak túl sok pénzt hozott ez a sorozatgyilkos, így minél többet akartak. Csak ezen a fronton már a néző kárára.

Továbbá van egy másik probléma, ugyan ez jóval kisebb. Korábban beszéltünk arról, hogy milyen remek a történetvezetés az évadokban. Nos, ezzel kapcsolatos, hogy sajnos az igazán nagy izgalmakat mindig a legvégére hagyták. Persze ez sokszor van így, csak belegondolva, nem hiába jelenthető ki az, hogy minden évad legjobb része az utolsó. Így a végére pedig még 2 negatívumot emelünk ki; egyrészt, (és ez a kisebb probléma) hogy a magyar szinkron az rémes. Egész egyszerűen borzalmas és gyagyi. Egyedül Dexter Morgan szinkronja sikerült jól, de az hibátlanul, Haász Vander Péter emlékezetes és nagyszerű munkát végzett. És a másik dolog, nem más, mint a sorozatfinálé.

Nem sikerült a leglogikusabbra, de úgy alapvetően az élet sem mindig logikus, szóval ez még oké, de sajnos az utolsó percek tényleg megkérdőjelezhetőek. Annak idején, mikor megjelent a Dexter lezárása körülbelül akkora hiszti volt belőle, mint pár éve a Trónok harca lezárásából, ami minden idők egyik legszörnyűbb lezárásaként vonult be a sorozattörténelembe.

De mindez nem ront sokat az összképen, mert ha visszagondolunk a Dexterre, csupa jó dolog jut az eszünkbe, tehát mindenkinek nyugodt szívvel merjük ajánlani, mert azt, amit Dexter elmesél, azt érdemes meghallgatni.