Válsághelyzet élesben – TIZENHÁROM NAP - AZ IDEGHÁBORÚ (2000) kritika

Házimozi ajánló | 2021-10-03 | Szombati Zoli

Az amerikai filmgyártás élen jár a minőségi politikai filmek terén. Elég ha Oliver Stone sokak szemében etalonnak tekintett műveit, illetőleg Alan J. Pakula munkásságát felidézzük, vagy az olyan elsőrangú mozikat, mint a Frost/Nixon Ron Howard rendezésében. A háborús krízisek ábrázolásában kiemelt témaként a II. világháború, a Szovjetunióval folytatott hidegháborús versengés, illetve a vietnami háború szokott a tartalmi középpontban állni. Mindegyik kapcsán találhatunk mozgóképes remekműveket, melyek érzékletesen prezentálják azt a tényt, hogy maga az élet írja a legjobb sztorikat, amennyiben megtörtént eseménysorra fókuszálnak, és igyekeznek a tárgyilagos ábrázolás keretei között megmaradni (ebben azért vannak különbségek). A csaknem hatvan éve történt, 1962. októberében bekövetkezett kubai rakétaválság világpolitikailag is jelentős eseménynek számít, hiszen a korszak két szuperhatalma nézett egymással farkasszemet, mely ha rosszul sül el, kézzelfogható közelségbe hozhatta volna az atomcsapást jelentő III. világháborút. Noha a Universal már egy ideje tervezgette a feldolgozást Lawrence Kasdant jelölve meg rendezőként, ezt megelőzően komolyan vehető mozi végül nem készült a témában (akadt egy 1974-es tévéfilm William Devane főszereplésével), így megszületése csak idő kérdése volt. A project iránt pedig Kevin Costner mutatott hosszabb ideje érdeklődést, ami nem lehet meglepő annak ismeretében, hogy 1991-ben Oliver Stone mesterműve, a JFK főszereplője volt. (A Kennedy-gyilkosság és a rakétaválság kimenetele pedig szoros összefüggést mutat a néhai elnök elleni merénylettel kapcsolatosan). Costner kezdetben úgy gondolta, hogy ő maga rendezi majd a filmet, de inkább barátját, az új-zélandi származású Roger Donaldsont kérte fel, akivel a '80-as években már forgatott egy politikai töltetű krimit (Nincs kiút). Még szerencsés körülmény is sok esetben, ha a rendező nem amerikai, így tárgyilagosabb hangvételre nyílhat mód, Donaldson ráadásul egy kifejezetten tehetséges direktor, amit ezúttal is bizonyíthatott. Forrásként nem Bobby Kennedy hasonló című 1969-es memoárját használták, hanem a "The Kennedy Tapes: Inside the White House During the Cuban Missile Crisis" című 1997-es tényfeltáró munkát, amely már tartalmazott a titkosítások alól azóta feloldott tényeket is. Ennek megfelelően a filmes feldolgozás hitelessége (legalábbis az amerikai politikai vezetés szemszögéből) nem megkérdőjelezhető. Ráadásul a filmben elhangzó párbeszédek nagy része közvetlenül Kennedy magnószalagjairól származik, hiszen az elnöknek szokása volt a hangrögzítők alkalmazása a Fehér Házban zajló megbeszéléseihez. A forgatókönyvet az a David Self írta meg, aki nem sokkal később A kárhozat útja scriptjét is jegyezte. Costner a társproduceri feladatok mellett végül az egyik főszerepet vállalta el...

A casting fontos eleme volt, hogy John és Robert Kennedy megformálását illetően külső megjelenésükben is hasonlatos színészeket válasszanak. A többségében jó filmeket jegyző tehetséges karakterszínész, Bruce Greenwood emlékezetes alakítással hálálta meg a főszerep lehetőségét, tökéletes bostoni akcentust sajátítva el (utóbbi Costnernek viszont a vájtfülűek szerint nem igazán sikerült). Érdekes, hogy egy kanadai színészre bízták tehát ezt a minden ízében amerikai karaktert. Az elnök főállamügyész öccsét, a válság kezelésében szintén alapvető szerepet játszó Bobby Kennedy-t, a megjelenésében és hanghordozásában is nagyon hasonlatos Steven Culp alakíthatta, aki szinte csak a tévészerepeiről volt ismert. A színész 1996-ban már eljátszotta JFK testvérét egy sokkalta jelentéktelenebb filmben, ezúttal a megfeleléshez közel tíz kilót le is kellett adnia. Costner a Kennedy adminisztráció egyik politikai tanácsadóját alakítja, bizonyos Kenny O'Donnellt, akinek a szerepe jóval hangsúlyosabb és bennfentesebbnek tűnő a filmben, mint amilyen a valóságban volt. (Az események menetére sokkal inkább Ted Sorensennek - JFK bizalmasa és szövegírója - volt befolyása, és nem neki, legalábbis az egykori védelmi miniszter, Robert McNamara állítása szerint). Costnerre azonban húzónévként szükség volt, aki ezúttal is karizmatikus jelenléttel bírt, de szerintem a testvérpárt játszó színészek jobbat nyújtottak, különösen Greenwood. A film jellegéből adódóan számos karakterszereppel szolgál a kabinetet illetően, közülük a McNamara védelmi minisztert játszó Dylan Bakert emelném ki, de jópár színészt legalább arcról könnyen felismerhetünk némi filmes jártassággal. Komoly érdekesség, hogy a Kennedy-testvérek unokaöccse, a nemrég szívinfarktusban viszonylag fiatalon elhunyt Chris Lawford is szerepet kapott, aki egyébként több Roger Donaldson filmben is feltűnt, és jó karakterszínészként emlékezhetünk rá. Felvezetésként érdemes kicsit körüljárni az egykori konfliktus tényanyagát: a térséget súlyosan destabilizáló rakétaválság 1962. október 14-én vette kezdetét. A nagyhatalmi csörte ütközőpontja ezúttal is Kuba volt, ugyanis Kennedy elnök beiktatását követően már a megelőző 1961-es esztendőben is volt egy politikai zűr, mely az Egyesült Államok fiaskójával zárult: ez volt a híres Disznó-öbölbeli incidens, melynek során csúfos kudarcba fulladt a kubai Castro rezsim megdöntésére irányuló agresszív kísérlet. Kuba így egy nagyon érzékeny pont lett a hidegháború menetében, és ezt a szovjetek is realizálták. Egyes történészek szerint egy jól megtervezett politikai nyomásgyakorlás, azaz puszta blöff volt a kiindulópont, melyet a szovjetek alkupozíciós előnyükre kívántak felhasználni a Törökországban állomásoztatott amerikai PGM-19 Jupiter rakétarendszerek leszerelésével kapcsolatosan. Mindenesetre Hruscsov szándékának megfelelően SS-4-es rakétákat telepítettek a kommunista szigetországba. Az amerikai U-2-es kémrepülőgépek persze felfedezték az éppen épülő indítóobjektumokat, így a Kennedy adminisztrációnak haladéktalanul lépnie kellett a provokatív fenyegetésre...

A Tizenhárom nap - Az idegháború tárgyilagosan igyekszik feltárni a mai napig is politikatörténeti elemzések tárgyát képező eseményeket, már amennyire egy kívülálló néző megítélheti a tárgyilagosságot egy ilyen szituációban, melyre semmilyen közvetlen rálátása nem lehet. A rendező ennek megfelelően igyekszik olyan atmoszférát teremteni mindvégig, mely a bennfentesség érzetét kelti, így a néző beleshet a feszültséggel teli nagypolitikai játszmák kulisszái mögé, a füstös tárgyalótermek kívülálló számára teljesen elzárt világába, ami nyilvánvalóan izgalmas dolog. Kicsit furcsák voltak számomra a random fekete-fehérbe történő képi váltások, melyeket nyilván a hatásfokozás céljából alkalmazott Donaldson - nekem kicsit erőltetettnek tűnt a koncepció, bár szerencsére rontani nem ront a filmen. A címnek megfelelően a válság csaknem teljes két hetét nagyító alá veszi a rendező, így nem meglepő a két és fél órás, tartalmi szempontból tömény játékidő. A komplexitása egy kicsit talán száraz lehet egyeseknek, holott a film fő erénye éppen a nívós dialógusokban tobzódó színészi játék (JFK-t jó eséllyel Greenwood alakítása adja vissza eddig a legjobban a filmtörténetben). A rendező elsősorban azokat a politikai, és a háború elkerülését szem előtt tartó dilemmákat boncolgatja, melyekkel az amerikai vezetésnek szembe kellett néznie. Olyan ritka eset volt ez, melynek során a politika és a legmagasabb szintű morális döntések teljes összhangban kellett legyenek, nem lehetett hibázni. Remekül érzékelteti azt is, hogy milyen hatalmas volt a tét mindvégig, hogyan eszkalálódott a feszültség, mennyire borotvaélen táncolt az emberiség, azaz milyen kevésen múlt az atomháború kitörése. Meg kellett találni a szinte lehetetlennek tűnő megoldást egy olyan szűk mozgástérben, melyre kevés példa akad. (Háborúsnak nevezhető lépés amerikai részről Kuba tengeri blokádja volt, amennyiben a felderítő repülésektől eltekintünk. Az incidens egyetlen amerikai áldozata Rudolf Anderson őrnagy lett, akinek U-2-es kémrepülőgépét a szovjetek lelőtték Kuba fölött október 27-én). Donaldson jelentős hangsúlyt fektetett az elnök és a végrehajtás kulcspozícióiban szereplő elégedetlen katonai vezetők közti jelentős ellentétek bemutatására, előrevetítve a későbbi merénylet mélyben meghúzódó lehetséges okainak egyikét. A demokrata John Kennedy személyét persze a liberális Hollywood mindig valamelyest túlidealizálja (a tragikus merénylet még rá is tesz egy lapáttal), ami ezúttal is érezhető volt, bár néhány hibát ez a film sem hallgat el. Donaldson korlenyomatnak is beillő dolgozata alapvetően felelős politikusként, és nem hősként ábrázolja az egykori legendás elnököt. (George W. Bush és felesége egyébként díszvetítésen a Fehér Házban anno megtekintette a filmet). A forgatás egy kisebb része az USA-n kívül zajlott, a kubai térséget a Fülöp-szigetek helyettesítette. Ráadásul ott álltak rendelkezésre a szükséges Vought RF-8 "Crusader" típusú  korabeli felderítő repülőgépek (Clark Air Base), melyek papíron még rendszerben voltak a helyi hadseregnél, de már lekonzervált állapotban tartották őket, így maximum vontathatóak voltak. A nyílt tenger jeleneteit a szintén korhű hajókkal (például USS Joseph P. Kennedy, USS Enterprise) Rhode Island partjainál rögzítették, Newport közelében (Narragansett Bay). A kormányzati negyed bizonyos részeihez nyilván Washington D.C.-t is használni kellett. Nem maradhatott ki Kalifornia állam ezúttal sem, két Los Angeles-i lokációt említenék meg a kedvenceim közül: Alhambra, North Almansor Street (O'Donnell háza, a belső jeleneteket is itt rögzítették), illetve a forgatásokra gyakran használt Millennium Biltmore Hotel a belvárosban (az elnök chicagói látogatása). A Fehér Ház komplex díszlete természetesen stúdióban épült fel.

Kiemelt kép

További képek: 1+2