Egyszerűen nagyszerű – AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK (2003) kritika

Házimozi ajánló | 2021-12-18 | Szombati Zoli

Első mozifilmes rendezést szemlélni mindig izgalmas dolog, különösen, ha jól sikerült a mű, illetve méginkább, hogyha mondjuk retrospektíve visszapillantva bebizonyosodik, hogy a direktor kiemelkedő szakemberré vált a pályája során. Keresve sem lehetne jobb példát találni a fenti megfontolások mentén, mint a sokoldalú, autonóm filmest, az amerikai Tom McCarthy-t, aki ugyan kisebb szerepek kapcsán próbálkozott színészi jelenléttel is, de író-rendezőként lett sokkalta figyelemreméltóbb és jegyzettebb. Már rögtön a debütáló rendezése rávilágított, hogy tehetségnek nincsen híján, hiszen egy kifejezetten egyszerű, tartalmilag szimpla történetből mutatott fel egy maximálisan emberközeli, mindössze csupán félmillió dollárból(!) tető alá hozott független filmet, melyre a Sundance Festival közönsége is azonnal felfigyelt, így a Miramax (Weinsteinék cége) igyekezett gyorsan megszerezni a forgalmazási jogokat. Nyilván nem túl sok moziban játszották, így Az állomásfőnök inkább az azóta eltelt időszakban vált a filmrajongók számára is fokozatosan ismertté és kedveltté. McCarthy neve nyilván a Spotlight: Egy nyomozás részletei kapcsán fog a legtöbbeknek beugrani, amely ténylegesen a legzseniálisabb munkája, méltán ismerték el széles körben. Korábban, a 2000-es évek folyamán indította tehát a karrierjét. Az állomásfőnök után nem sokkal, 2007-ben is jelentkezett egy remek filmdrámával (A látogató), mely az amerikai nagyvárosi multikulturalizmus erős társadalomkritikáját helyezte fókuszba, egy szintén nagyon emberközeli történet keretei között, elsőrangú színészi alakításokkal megspékelve. Újabban pedig a sorozatok világában is letette a névjegyét kreátorként, A legharsányabb hang több szempontból is kiemelkedő minősítést érdemlő munka (mindkét utóbb említettel tervezek foglalkozni a közeljövőben). A legtöbb alkotását  az élvezetesen kimunkált dialógusok, a történetvezetés "fátyla" mögött megbúvó mély mondanivaló, és a remek színészválasztás jellemzi, vagyis tartalmasan szórakoztató művekben utazik a maga letisztult igényességével, így napjaink egyik nívós filmesét tisztelhetjük személyében: remélhetőleg a tendencia a jövőben sem szakad meg. (A Stillwatert sajnos még nem láttam, de rajta vagyok).

A rendező az adott színészekre írta a szerepeket, csak a legelső fázisban volt eltérés, hiszen Fin akkor még egy normál méretű emberként élt a képzeletében. Azonban McCarthy és Peter Dinklage (ha valakinek nem ugrana be, ő Tyrion Lannister a Trónok harca sorozatból) között kialakult barátság nyomán a karaktert immár kifejezetten őrá írta, és a törpenövés így megjelenő problematikája igen sokat hozzátett a történet mélyebb rétegzettségéhez annak drámai síkján. A sztori három ember (két férfi és egy nő) egyre erősebbre szövődő barátságáról szól, akikben kezdetben voltaképp semmi, de semmi közös nincs, ráadásul úgy vetődnek egymás közelébe, ahogyan a szél hordja össze a faleveleket. Abszolút különböző karakterek, ám annyiban azért mindenképpen egyeznek, hogy különféle személyes okokból nem találják helyüket a világban, a sors szeszélye viszont "összeboronálja" őket. Kezdetben így vagy úgy, de távolságtartóan elutasítják egymást, a film sava-borsa pedig éppen annak a természetesnek érezhető folyamatnak a fokozatos bemutatása, ahogyan ez a gát szépen lassan felszámolódik, ha nem is egycsapásra (ezt az érzékeinknek kedves folyamatot nevezem emberközeli rendezői látásmódnak). A karakterek nézőpontja felől közelítve: Fin, a törpenövésű fickó élete nem fenékig tejfel, hiszen napi szinten van része a kirekesztésben, a kíváncsiskodó, sőt a gúnyos megjegyzésekről már nem is beszélve, így beilleszkedési zavarai származnak a testi hátrányából. Mindezek következtében kifejezetten introvertált, sőt némileg depresszív figura ő, aki egy vasútmodellező szakboltban dolgozik. A hobbija ráadásul ugyanez: rajong a vonatokért, ért is hozzájuk, a trainspotting az egyetlen tevékenység, amiben istenigazából örömét leli. Barátja, a bolt tulajdonosa azonban hirtelen elhalálozik, örökségként pedig ráhagyja a Jersey-ben lévő newfoundlandi állomásfőnöki ház meglehetősen romos épületét, a semmi közepén. Fin odaköltözik, és megpróbál új életet kezdeni a maga egykedvű stílusában. A sínek melletti kubai-amerikai hotdog árus fickó, Joe (Bobby Cannavale) szertelen, többnyire nagyon jókedvű, barátságos figura, aki próbál mindenáron szóba elegyedni vele. Finnek kezdetben sok türelmét veszi igénybe Joe puszta elviselése, azonban a srácnak is megvan a maga gondja, hisz az apját ápolja, aki súlyos beteg. A kettejük közti kezdeti interperszonális patthelyzetbe csöppen Olivia (Patricia Clarkson), akinek még súlyosabb a tragédiája, hiszen két évvel korábban a gyermekét veszítette el egy véletlen balesetben, és ahogy ez ilyenkor általában lenni szokott, a férjével különváltak. A nő szintén nehezen kommunikál, a maga kis frusztrált világába zárkózik vissza, láthatólag komoly depresszió gyötri. Ám Joe gyakori hurráoptimizmusának nem könnyű ellenállni, és lassan, de biztosan megtörik a jég. A nehéz pillanatokat sikeresen felülíró baráti kötelékük egyfajta mentőövet is jelent mindhármójuk számára...

A rendező olyan hangulatot teremt, melyre jellemző a némely ponton keserédes hangvétel ellenére áradó életigenlő szemlélet, ami a természetesen meglévő hullámvölgyek ellenére is simán magával ragadja a befogadót. McCarthy stílusa ez alkalommal engem nagyban emlékeztetett Alexander Payne látásmódjára, akit a dramedy műfaj iránt fogékonyaknak nyilván nem kell bemutatni, hiszen az egyik etalonnak számít. Nos, az ő remek filmjeiben szoktam érezni ezt a természetes meghittséget, amely finoman szövi át a történések folyamát. Ráadásul jók a karakterek is (mint Payne esetében is mindig), hiszen akad jószívű, ám igencsak labilis női szereplő, akiből jobb pillanataiban árad a melegség, a rosszabbakban a düh, illetve a sztoikus, nyugodt, csírájában azért még szenvedélyes világlátást kiegészítő ügybuzgóan vicces hiperaktivitás a férfiak oldaláról. (Mellékszálként akad még egy bizonytalan, nagyon kedves, az élet első pofonjait éppen elszenvedő szép könyvtároslány, a fiatal Michelle Williams tolmácsolásában). A megnyugtató hatást produkáló történet ereje az egyszerűségében rejlik, nincs semmi különös trükközés, a rendező mindössze színvonalasan mesél, a színészi játék pedig rendkívül természetes és azonosulható - nincs ebben meglepetés, hiszen mindegyik említett színész neve nagyon jól cseng a filmkedvelők körében. A feelgood mozi az általában megszokottnál valami örökérvényűbbet mond el a barátságról, melyet súlyos hiba megtagadni, vagy elszalasztani, de érdemes jól átgondolni, hogy kit engedünk be az életünkbe, a mi kis világunkba. Megtekintése közben olyan ritka érzésünk támad, hogy a szótlan pillanatok is lehetnek nagyon meghittek, aztán sokat tanulhatunk szeretetről, elfogadásról, bánatról, a félelmeink leküzdéséről, és arról, hogy mi emberek társas lényekként tudunk érdemben funkcionálni. Az egyébként néhol melankólikus történet lényegi tanulsága, hogy a kínálkozó kapcsolati esélyeket, ha úgy tetszik a sors által kínált ajándékot meg tudjuk-e, és egyáltalán meg akarjuk-e ragadni. Az igen rövid, mindössze húsz napos forgatás teljes egészében New Jersey államban zajlott (McCarthy innen származik). Legjelentősebb helyszínként az 1870-es években épült állomás - mára felújított - épülete szerepel, mely valóban Newfoundland, a Green Pond Road mellett. A szomszédos vagont azóta múzeumba szállították át, sőt fel is újították. A városi jelenetek szinte teljes egészében Rockaway-ben készültek (a trainspotting, a vasúti modellbolt, a bár, a könyvtár, a csemegebolt). A film elején egy pillanatra felbukkan a Hudson melleti Hoboken helyileg híres pályaudvara, a Lackawanna Terminal. Végezetül Olivia tóparti házának helyszíne Hopatcong, Lakeside Boulevard, a Lake Hopatcong partján, mely New Jersey állam legnagyobb édesvízi tározója, és leginkább nyaralóhelyként működik.

Kiemelt kép

További képek: 1+2