Pusztító tökéletesség – FEKETE HATTYÚ (2010) kritika

Házimozi ajánló | 2021-12-26 | Szombati Zoli

Igen elfogult vagyok ezzel a mesterművel, melyet a következőkben nem is fogok titkolni, sőt egyenesen az elmúlt bő évtizednyi időszak legeslegjobb mozifilmjének tekintem a Fekete hattyút, olyan nagy hatást gyakorol rám, akárhányszor nézem is meg. Eleve a kedvenc rendezőim sorába tartozik a filmet jegyző Darren Aronofsky, aki már több zseniális alkotással örvendeztette meg a közönséget (ez a harmadik, mellyel ezen keretek között részletesen foglalkozom). A legtöbben persze valószínűleg azt mondják, hogy az ezredfordulós Rekviem egy álomért az überelhetetlen (nem is tudnék ezzel vitatkozni, hiszen magam is maximálisra értékeltem), azonban én a Fekete hattyút egy fokkal még annál is zseniálisabbnak érzem, annyira perfekt, a maga tökéletességében egy komplett katarzisélményt adó mozgóképes varázslat a szememben. A rendezőre jellemző, hogy nagyon ügyesen mozog a kommersz és a művészfilm határán, művei sosem súlytalanok, hanem többnyire progresszív hangvételű erős drámák, melyekben előszeretettel használ szimbolikus közlésformát egyéni látásmódja mentén, ami nagyon erősen alapoz a vizualitásra. Színészeit minden esetben kiemelkedő teljesítményre inspirálja, némelyek életük legnagyobb alakítását nyújtják a filmjeiben. Mivel Aronofsky művei gyakran annyira erőteljes - és néhol zavarbaejtő - eszközöket használnak, így némileg ellentmondásos megítélésú rendezőnek számít, tapasztalatom szerint a kritikusok úgy általában alulbecsülik. Nem is tud vele mit kezdeni vele az úgynevezetett Filmakadémia sem, hiszen már régen kijárna neki a rendezői Oscar (ezúttal legalább jelölték). Művei többnyire szerzői filmek, tehát saját ötletből táplálkoznak, a Fekete hattyú éppen az egyik kivétel ez alól. A forgatókönyv csaknem egy évtized alatt csiszolódott véglegessé, az eredeti szerző - Andrés Heinz - művét időközben ketten is átírták. Eredetileg a színház világa volt a történet közege, a tánc, különösen a balett azonban könnyebben hordozhat metaforikus jelentéstartalmat, hiszen az egyik legösztönösebb művészeti forma, ráadásul a rendezőnek volt közvetett kapcsolata a balett világával a nővére révén. Különben A pankrátor egyik elemének szánta a rendező Cassidy karaktere kapcsán, azonban végül inkompatibilisnek érezte, így teljesen önálló történetté kellett újraírni a scriptet.

Natalie Portman már a 2000-es évek legelején tudott a forgatókönyv tervéről, és beszélt is a rendezővel a főszerep kapcsán, így bizonyos értelemben már bőven a tevőleges felkészülési fázis (intenzív, féléves gyakorlás) előtt megkezdhette a karakterre való ráhangolódást. Példás elkötelezettsége mindenképpen hozzájárult a zseniális alakításához, sőt a rendező szerint egyáltalán a film létrejöttéhez is, melyhez viszonylag nehezen találtak befektetőket. A Fox Searchlight karolta fel a projektet végül, de a remélthez képest feleakkora, tehát szűkös költségvetéssel (azonban örülhettek, mert nagyon komoly box office hit lett a film). A storyline felvázolása előtt feltétlenül kiemelném, hogy senkit ne riasszon el a keretként használt közeg: jómagam - érdeklődés híján - például egyetlen balettelőadást nem láttam még, ennek ellenére mégis ugyanúgy élvezhető volt a film, azaz nem szükséges hozzá konkrét táncművészeti ismeret, de úgy általában a művészetek iránt tanúsított szenzitivitás azért nem fog megártani. A történet a New York-i balett professzionális világába vezeti be a nézőt. Nina Sayers (Portman) a társulat egyik kiemelkedően tehetséges, ambiciózus balerinája, sőt igazi üdvöskéje az éppen leköszönő sztár, Beth Macintyre (Winona Ryder) után. A professzionális hozzáállású rendező, Thomas Leroy (Vincent Cassel) Csajkovszkij klasszikusát készül színre vinni a maga különleges módján, "A hattyúk tava" főszerepéhez keresi tehát a legmegfelelőbb jelöltet. Nagy a versengés, a lehetséges kiválasztottak első sorában ott van Nina is. Ám a feladat extrém nehéz, hiszen a Hattyúkirálynő szerepének lényege a kettősség, és tökéletesen kell hozni mind a fehér (szűzies), mind pedig a fekete (csábító) oldalát. Utóbbit azonban a még mindig az anyjával élő, szinte aszexuális Ninának elő kell hívnia személyisége legmélyéről, mivel eredendően csak a Fehér Hattyú szerepében teljesen hiteles. Ráadásul vetélytársa is akad, méghozzá egy újonnan érkezett táncosnő, Lily személyében, aki az ő szöges ellentéte, hiszen ösztönösen a vérében van a csábítás. A rendező intuíciója szerint azonban mégis neki adja a főszerepet, így a balerinának a felkészülés során tökéletesen meg kell oldania a személyiségétől elidegenített teljes művészi átlényegülést... Natalie Portman már csak azért is ideális volt a szerepre, mert gyerekkorában sok éven át járt balettórákra, messze nem volt idegen számára ez a hiperérzékenységet követelő, másrészről nagyon is kemény, kompetitív közeg, ráadásul barátnőjét, Mila Kunist ő ajánlotta be a rendezőnek. A film egyik komoly nyeresége a francia kiválóság, Vincent Cassel volt, aki ezúttal is brilliáns, sőt az egyik legkiemelkedőbb szerepmegformálását láthattuk a domináns, kontrollmániás, manipulatív, a szexualitással kisujjból operáló balettrendező művészfigura szerepében. Van még egy nagyon fontos karakterünk, akinek Nina élete szempontjából kifejezetten meghatározó a jelentősége. Bár korábban Meryl Streep is szóba került, de végül Barbara Hershey került be a filmbe (emlékszünk, ő játszotta az Összeomlásban 'D-FENS' feleségét). Erica Sayers szintén balettáncos volt egykor, de nem sikerült megvalósítania az álmait, így a lányára helyezi a nyomást, voltaképp erőszakkal tartja őt burokban. Érdekes adalék végül, hogy a koreográfust játszó Benjamin Millepied lett később Natalie Portman férje, aki sokat segített a mozdulatok összehangolásában, begyakorlásában, és természetesen úgy kellett kiválasztania a mozgássorokat eleve, hogy - olyan háromnegyed részben legalábbis, rengeteg gyakorlás árán - képesek legyenek megfelelően kivitelezni maguk a színésznők is.

Aronofsky remekműve egy felfokozott, intenzív pszichikai dráma, de bámulatos ügyességgel, a lehető legváratlanabb pillanatokban húzza elő és használja nagy magabiztossággal a hitchcock-i suspense alapú, pszichohorrorra szervesen jellemző stílusjegyeket is a katarzis kiteljesítéséhez. Hiszen a történet fókuszában egy hatalmas nyomás alatt álló személyiség fokozatos és drámai meghasadása áll: ahogyan Nina skizoid módra transzformálta magát nárcisztikus Hattyúkirálynővé, úgy lényegült át tökéletesen a balerina szerepére Portman is, így hívva elő önmaga mélyéről egy felejtehetetlen alakítást, méghozzá kemény munkával - meggyőződésem szerint élete szerepében. Frenetikus teljesítménye teljes joggal Oscar-díjat ért a számára, sőt az egész díjszezonban tarolt a színésznő. (Sajnálatos módon sem a film, sem a rendező, sem pedig az operatőr nem nyert, holott mindegyik simán megérdemelte volna). Több mint tíz kg-ot kellett fogynia, számos sérülést elszenvednie, és hangjának tónusát is igyekeznie kellett nagymértékben gyerekessé lágyítani (ami elmondása szerint az egyik legnehezebb feladatnak bizonyult), hiszen ambivalens hanghordozásra is szükség mutatkozott a nagyívű szerephez. A megfelelő castingon túl az is nagyon fontos volt, hogy a karakterek jól kidolgozottak legyenek, mert a kompetitív viszonyrendszerük alapjaiban határozza meg a sztori működőképességét, amely egy csodásan megkomponált íven felfutó, erős katarzisba torkollik. Egy szó mint száz, a Fekete hattyú rendezői hozzáállása egyszerűen bravúros, már csak azért is, hiszen egy másik művészeti forma (néhol persze eltúlzottan bemutatott) világát ülteti át szimbolikus kifejezőeszközökkel hitelesen filmnyelvre. A film valóság és szürrealitás határán táncoló hangulata időnként elképesztően nyomasztó és félelmetes, hiszen a történet segítségével utazást tehetünk egy transzformálódó, meghasadt psziché legmélyére, melynek során a főszereplő nővé, míg a személyisége a megkívánt szereppel fokozatosan önazonossá válik. A művészi egó feltárásának, egyszersmind az elidegenedettség felszabadításának útja azonban felettébb rögös, sőt már-már démonikus, hiszen a  valóság létezője mély konfliktusba kerül a változással, ahol a zsenialitás és az őrület között már alig lehet meghúzni a határt, így a teremtett atmoszféra egyre torokszorítóbb. (Ezügyben párhuzam vonható Christopher Nolan A tökéletes trükk című remekművével, melyben a rivalizálás szintén alapvető szerephez jut). Aronofsky filmnyelvi arzenáljában semmi öncélúság nem fedezhető fel, hanem tökéletesen egészítik ki egymást a tartalmi elemek és a szükséges hatás elérését szolgáló technikai kifejezőeszközök. A leginkább kiemelkedő elem a rá egyébként is nagyban jellemző szuggesztív vizualitás. Némely jelenetben David Cronenberg (A légy) és Roman Polanski (Iszonyat) stílusát érezhetjük visszaköszönni kellő eleganciával, hiszen az említett rendezők bizonyos munkáira jellemző a metamorfózis részletekbe menő bemutatása. Jól érzékelhető a filmben, hogy a rendezőt nagyon érdekli a hasonmás általi veszélyes megkísértés problematikája, nem véletlenül használt rengeteg jelenetben tükröt.

A zsáner által megkövetelt szürreális elemek megjelenését diszkrét CGI-használattal is megtámogatták, de épp csak annyira, ami feltétlenül célszerűnek mutatkozott. A rendező állandó operatőre, Matthew Libatique által felmutatott fényképezés egészen kiemelkedő. Aronofsky egyik védjegyeként a főhőst gyakorta követi hátulról, fejmagasságból a kamera, ezúttal azonban különösen a színpadi jelenetek a meghatározó audiovizuális kompozíciók. A szimbolikus közlésforma okán nagyon fontos szerep jut a különböző jelenetek megfelelő bevilágításának, ahogyan a fény-árnyék viszonyokkal bánik ekkor Libatique, egészen gyönyörű képeket eredményez. Aronofsky sokat tanakodott, hogy milyen technikai rendszert alkalmazzanak, végül a Super 16 mm-es kézikamerák mellett döntött, melyek kis tömege sokat tudott segíteni a vizuális "flow" élményének életre hívásában (de használtak persze időnként klasszikus steadicamet is). Digitális kamera eleve nem jöhetett szóba, mivel a rendező ugyanolyan erősen graines képi világot képzelt el, mint A pankrátor esetében. A film - nem ritkán disszonancián alapuló - zenéjét a rendező alkotótársa, Clint Mansell szolgáltatta. A művészi maxima metaforájaként megjelenő, a görög tragédiák végkifejletét idéző beteljesülés viszonylag ambivalens értelmezhetősége nagyon jelentős faktor a film magas színvonalának megítélésében. A closing credits előtti pillanatok, tehát a közvetlen befejezés ráadásul úgy húz meg egy tudatosan hatásvadász elemet, hogy az nem gyengíti, hanem még feljebb pozicionálja a katarzist, mely így egy ténylegesen tökéletes mestermű tökéletes lezárása... A munkálatok a kis költségvetés okán eleve nehézkesen indultak, az is szóba került, hogy emiatt Budapesten forgatják majd a filmet. Hátráltató tényezőként szerepelt, hogy Natalie Portman többször is megsérült, elsősorban a bordái és a nagylábujja bírta nehezen a gyűrődést, agyrázkódást is kapott, egyszer hosszú hetekre le kellett állni. Néhány színpadi snittben (az összes negyede) természetesen profi balettáncos dublőröket kellett alkalmazni, Portmant ekkor az American Ballet Theatre tagja, Sarah Lane helyettesítette, aki poénból kapott egy cameoszerepet is (sikátorjelenet, ő a szembejövő nő). A filmben látható összes többi táncos egyébként a Pennsylvania Ballet Company tagja. A forgatás New Yorkban zajlott, ami autentikussá tette a közeget, ráadásul a rendező esetében ez a leggyakoribb eset is, mivel itt született, jelesül Brooklynban. A téma okán nem véletlenül jelenik meg központi helyszínként a Columbus Avenue-n található Lincoln Center többször is, de itt csak exterior felvételek készültek (például Nina érkezései, a szökőkút), a teljes forgatásra nem volt mód kibérelni a belteret. Így a színpadi jeleneteket ugyan szintén az államban lőtték, de egy Purchase nevű városban (Performing Arts Center of Purchase Collage). Nina bemutatását (és ezzel egyidejűleg Beth búcsúztatását) Manhattan egyik legdélebbi pontján forgatták: a US Custom House a filmesek kedvelt helyszíne, a lépcsősor aljában lévő szárnyas férfialak szobra pedig ténylegesen ott van, nem díszletelem. A film eleji metrófeljáró a Broadway-n volt, de a 103. utcában is használtak egy állomást. A szórakozóhely a Union Square melletti Forum volt, de ez mára megszűnt, étterem lett a helyén. Végezetül két brooklyni lokáció: a kórház, ahol Beth lábadozott, a Woodhull Medical Center, Nináék lakása pedig ténylegesen egy apartmanházban lett berendezve (azaz nem stúdió), mely a Brooklyn Museummal szemben található, és biztosított egyfajta klausztrofób közeget (Turner Towers). 

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3