A katarzistalanított lét zsákutcája – AMERIKAI PSZICHÓ (2000) kritika

Házimozi ajánló | 2022-01-23 | Szombati Zoli

Tetszik vagy sem, az ember állatias, ősi ösztönvilágával kommunikálnak az élet kioltásáról, vagy semmibevételéről szóló történetek. Ma már jóval kisebb téttel, művérrel és trükkökkel mozgóképen nézhetjük lépten-nyomon azt az aktust, melynek valós megtapasztalásáért pár ezer éve még a Colosseumot emberek tízezrei töltötték meg folyamatosan. Ez a nehezen megkerülhető gondolatmenet mindig felötlik bennem, amikor azon töprengek, mitől lehetnek annyira népszerűek, izgalmasak, ép lelkületűek számára pedig sokkolóak a (sorozat)gyilkosokról szóló, megfelelő színvonalat megütni képes mozik, legyen az fiktív, vagy akár megtörtént eseményeken alapuló. Az imént említett befogadói "mozgatórugó" biztosan ott munkál a késztetés mögött, de ez még önmagában kevés, hiszen a nézői kíváncsiság felkeltése nélkül a készítők nem tudnák elérni a kívánt drámai hatást (ez nem egyenlő a hatásvadászattal, ami egy öncélú, teljeséggel alkalmatlan, visszás filmkészítési attitűd). Aztán az is lényeges szempont, hogy az ilyen jellegű történetekben súlyos téttel vagyunk szembesítve, ami szintén fontos izgalmi faktorként szerepelhet. Nem oly rég, a Manhunt: Unabomber sorozat felvezetőjeként egy viszonylag átfogó filmes kitekintést vázoltam, amit nyilván felesleges volna újra elismételni, de érdemes lehet feleleveníteni. Két fontos körülmény a most tárgyalandó film kapcsán viszont mindenképp idekívánkozik, melyek ezúttal összefonódva, kéz a kézben jelennek meg. Az Amerikai pszichó a maga sajátos koncepciójában kísérletet tesz a beteg psziché analízisére, melynek fókuszált, kritikus hozzáállást felmutató színrevitelével kevesen mertek megpróbálkozni. A lélektelen, szorongástól mentes, módszeresen végrehajtott pszichopátiás alapműködés (amely a sorozatgyilkosok nyilvánvaló jellemzője is) jelenünk egyik komoly problematikája, hiszen a mindennapok részévé vált (gondolok itt a politikai és a cégekhez köthető számtalan példára), tehát úgy is felfogható, mint egy rendszerhiba. Kétségkívül akkor a legizgalmasabb a feltárás folyamata, ha a pszichopata személy - esetünkben Patrick Bateman, kinek vezetékneve nyilván a Hitchcock rendezte Psycho főszereplőjére utal - egy sorozatgyilkos. Nem tudok szó nélkül elmenni (bizonyos párhuzamok miatt) a téma minden bizonnyal legnyersebb feldolgozását jelentő, 2018-as Lars von Trier remekmű mellett: A ház, amit Jack épített brutális, vérfagyasztó, de feltétlenül unkonvencionális hangvételével a rendező a rá jellemző módon, szélsőségesen polarizálta a véleményeket. Úgy gondolom, hogy erős idegzetű filmrajongók számára kihagyhatatlan, hiszen nincs még egy ilyen érdekes szempontrendszert felépítő, egyáltalán nem öncélú, rendkívüli hatású mozi a pszichopátia kérdéskörében. A dán fenegyerek semmilyen tabut nem ismerve, már-már metafizikai síkon tesz betekintést egy sorozatgyilkos elméjébe, ráadásul a meghökkentő, ám valahol gondolatébresztő történet egy imponáló irodalmi átvezetéssel él, utalva Dante Alighieri alapművére. Matt Dillon teljesen szenvtelen alakítása pedig zseniális... A másik megnevezendő, idevágó körülmény a Wall Street-i brókerek és befektetési bankárok szintén nem pszichopátiás viselkedésformáktól mentes világa. Ezeknek a figuráknak jól ismerjük már a Gordon Gekko (Tőzsdecápák), vagy a Jordan Belfort (A Wall Street farkasa) által fémjelzett, nagy sikerű hollywoodi filmekben megidézett archetípusait.

Az Amerikai pszichó elkészültének körülményrendszere (gondolok itt az ötlet megszületésétől a forgatás tényleges megkezdéséig terjedő preprodukciós időszakra) egy átlagfilmhez képest mindenképpen érdekesebbnek minősül, holott a kisebb-nagyobb kavarás teljesen alapdolognak számít Hollywood berkeiben. Nyilván a legérdekfeszítőbb kérdések közé a főszereplő és a rendező személye tartozik. A szerző, Bret Easton Ellis harmadik kisregényének jogait Ed Pressman producer szerezte meg a megjelenést követő évben, így 1992-től napirenden volt a film elkészítésének lehetősége. Az író már sikeresnek számított a maga sajátos, fekete humorral operáló, borúsan, olykor naturálisan erőszakos, szatirikus hangvételével, amely leginkább az Amerikai pszichóban csúcsosodott ki - bár a film a stílusát tekintve némileg eltérő, de erről még lesz szó. (A vonzás szabályai valamivel később került megfilmesítésre, az írott mű viszont már jóval hamarabb megjelent, a '80-as évek derekán). Az akkor nemrégiben alakult Lionsgate érdeklődését felkeltette Ellis könyvének adaptációja, és merész terveket szövögettek, azaz nagy nevek leszerződtetését. Johnny Depp volt az első kiszemelt, rendezőként pedig a különleges, sőt inkább furcsa hangvételű mozijairól - jó példa a Reanimátor - ismert Stuart Gordon rendező, aki a regény feldolgozása tekintetében semmilyen kompromisszum meghozatalára nem volt hajlandó, ezért ejtették (lényegesen több lett volna az erőszak). A David Cronenberg/Brad Pitt párosítás sem jött össze, csakúgy, mint a hasonlóképp ígéretesnek tűnő Oliver Stone/Leonardo DiCaprio sem. A színész ugyanis rendkívül költségessé tette volna a projektet, ráadásul Stone kijelentette, hogy teljesen mellőzni kívánná a történet szatirikus élét, csakis Bateman jellemrajzának pszichikai hátterére fókuszálna. (Később még felmerült Ewan McGregor, Edward Norton és Keanu Reeves is főszereplőként). Lassan közeledett az ezredforduló, és még mindig azon vajúdtak, hogy egy esetlegesen szerényebb költségvetésből hogyan lehetne értékelhetően megvalósítani a filmet. Meglepetésre a stúdió Mary Harront, tehát egy női rendezőt bízott meg végül az Amerikai pszichó elkészítésével, akinek a tévésorozatok terén volt csak kiterjedtebb tapasztalata. Viszont nagyon pontos elképzelése volt Bateman karakterábrázolását illetően, a szatíra elemeit is alkalmazni kívánta, így színesítve a műfaji átmeneteket, sőt nagyon határozottan Christian Bale szerepeltetése mellett tette le a voksát. Bale ügyesen ismerte fel a filmben rejlő lehetőséget, ráadásul kifejezetten kedveli az olyan karaktereket, amelyek eljátszásához aktív, erőteljes átlényegülés szükséges testi és lelki síkon egyaránt. Ezúttal igen fontos volt a megfelelő - azaz perfekt - testi kondíció kidolgozása, az amerikai akcentus tökéletesítése (a színész ugyebár wales-i), és nyilván nem mindennapi kihívás pszichés értelemben sem egy pszichopata sorozatgyilkos bőrébe bújni. Hosszú időn át el is utasított minden egyéb megkeresést, így Christian Bale a karrierje fordulópontjához érkezve az első igazán ütős és emlékezetes főszerepét alakíthatta, ráadásul Patrick Bateman a történetfolyam gyakorlatilag összes jelenetében szerepel.

1987-ben járunk (egyébként pont ekkor készült a Tőzsdecápák is, Oliver Stone rendezésében), a Wall Street feltörekvő yuppie generációjának álságos, magas társadalmi státuszt jelentő, művien homogenizált világában. Patrick Bateman befektetési bankárként tagja ennek a törtető, az önzést a legmagasabb piedesztálra emelő pénzügyi elitnek. Minden munkatársa egyformán néz ki számára, olyannyira, hogy gyakran összekeveri egyiket a másikkal. A nyilvánvalóan pszichés defektusokkal és zéró önértékeléssel rendelkező fickó a saját maga tökéletességének bűvkörében él, már-már beteges szokásainak és kényszereinek a rabja. A számára természetes pedantériája szélsőséges, önimádata pedig határtalan. Bateman napjait a státuszszimbólumoknak való megszállott megfelelési vágya irányítja, a reprezentációs fétisei által meghatározott szereotípiák diktátumának engedelmeskedik folyamatosan. A tökéletesség elérhetetlenségének érzése miatt azonban időnként frusztrált és szorong, de extrém hiúságával kompenzálni igyekszik. Bár van egy nagyon felszínes barátnője Evelyn személyében (Reese Witherspoon), de rendszeresen tart fenn kapcsolatot prostikkal és olyan nőkkel is, akikkel különféle klubokban találkozik. Néhányan közülük a sorozatos gyilkosságainak az áldozatai lesznek, Bateman legrosszabbik énje ugyanis egy szenvtelen éjszakai ragadozó. Prédáit találomra választja és az indítékai sem túl változatosak: vagy megveti őket, vagy dühös lesz rájuk a jobb ízlésük miatt, vagy egyszerűen csak felbosszantják. Rituálisan végrehajtott viselkedésmintái ellenére a fejében óriási zűrzavar uralkodik. Időszakosan pszichózisos rohamok törnek rá, amelyek során hallucinál... A rendező görbe tükröt tart a nézők elé, szatirikus felhangokkal prezentálva egy "átlagember" számára minden bizonnyal elviselhetetlen társadalmi közeget, a modernitás eme külső szemlélő számára groteszknek ható, embertelen falansztereiben. Harron egyszesmind korrajzot is ábrázol, a kapitalizmus káros externáliáit mutatva be a Wall Street felszínes közegében (érdemes megfigyelni, hogy emberünk és haverjai sosem dolgoznak a szó valós értelmében), miközben a benne résztvevők torz látásmódját és a valóságtól való elszakadását vizsgálja. A társadalomkritikai elem erős, hiszen tökéletesen megjelenik a céges pszichopátia személyiséget destruáló, sőt kifejezetten elszemélytelenítő hatása. A siker akkurátus hajszolása közben az egyéni identitások ugyanis teljesen összemosódnak, akár fel is cserélhetőek, miközben ezek a figurák görcsösen próbálnak kitűnni a presztízsmárkák és elvárt rituálék által meghatározott buborékban, megszállottan ügyelve arra, hogy mit láttassanak meg önmagukból. Bateman zűrzavaros világlátását ráadásul teljesen eltorzítja a kisiklott egója és nyilvánvaló pszichózisa. Bale különben zseniális alakítást nyújt, a rendező néhány improvizációját is benne hagyta a sajátos narrációt alkalmazó filmben. Állítólag a karakterének megfelelő rutinokat követte a forgatás alatt, és tudatosan elhatárolta magát a színésztársaitól. Az írott mű élét bizonyos értelemben tompították, mert a gyilkossági procedúrák abban sokkal szemléletesebbek, Bateman pedig egy még elviselhetetlenebb valaki a maga extrém xenofóbiájával és szexizmusával. (A dialógusokat viszont igyekeztek szinte szóról szóra átemelni). A film műfaji besorolása mindenesetre nem könnyű, mert a horror, a szatíra, a black comedy, a thriller és a társadalmi dráma elemei keverednek. A végkicsengés a véres horrornak és a humornak egy sajátos egyvelege, Christian Bale hátborzongató alakításának is nagyban köszönhetően.

A film szűkös költségvetése okán a forgatás valamivel kisebb része valósult csak meg New Yorkban, a számottevőbb pedig Torontóban (zömmel étterem interiorok, de szerepelt fontos külső helyszín is). Utóbbiak terén annyira ügyesen jártak el, hogy első pillantásra nem is vettem észre a turpisságot, pedig ezen a téren rendelkezek némi jártassággal, nem vagyok egykönnyen "megvezethető". Ugyebár alapvetés kellett legyen, hogy a néző mindvégig Manhattan üzleti negyedében és az Upper West Side-on érezze magát. Bateman úgynevezett munkahelye nem véletlenül hasonlított első blikkre a Seagram Buildinghez, hiszen a tervezője ugyanaz az építész. Csakhogy a felhőkarcoló komplexum a Toronto Dominion Centre, szóval itt vették fel az irodaházzal kapcsolatos jeleneteket. Érdemi manhattani helyszín azért akadt, illetve pár, a second unit stáb által készített vágókép is (például a Guggenheim Múzeum, a háttérben Paul Allen - akit Jared Leto alakított - lakásával). A Federal Hall a jellegzetes George Washington szoborral egy rövidke éjjeli képsorban villant fel a Wall Street tövében. Nem esik messze a hajléktalan meggyilkolásának fontos jelenete, ami egy köz inkább, mintsem utca (Liberty Place). Mindkét ATM automatás lokáció szintén New York, mégpedig a Madison Avenue illetve a Rector Street/Greenwich Street sarok. Utóbbinál az a furcsaság is megesik, hogy az adott rövid szekvenciában egyszerre szerepel a City és Toronto (mindössze egy vágás választja el őket), de a jelenet kontinuitása teljesen intakt, azaz a jól megválasztott helyszínek miatt nem szúrható ki a váltás, holott a lövöldözéses robbanás már Kanada. Antihősünk étteremfétise következtében gyakorta járunk efféle műintézményekben. A filmbéli torontói éttermek nagyjából fele létezik manapság: utóbbiak közül szerintem a legérdekesebb a King Edward Hotel Consort bárja (Luis itt villantja a névjegykártyáját), és a zárójelenet helyszíne, a Biff's Bistro, melyek szinte alig változtak az eltelt két évtizedben.  

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3