Bűn és bűnhődés Alaszkában – ÁLMATLANSÁG (2002) kritika

Házimozi ajánló | 2022-02-05 | Szombati Zoli

A hollywoodi paletta jelentékeny szeletét képezik a zsarufilmek, melyek - változatos, izgalmas történeteik révén - többnyire joggal tarthatnak számot szélesebb nézői réteg kíváncsiságára és figyelmére. Súlyponttól függően lehet buddy cop vígjáték, csavaros thriller, krimi, akciófilm, lélektani dráma, de egy nívós forgatókönyv esetén bizonyos kombinációkban is teljesen jól tud működni. Egy Christopher Nolan kaliberű rendezőtől pedig nem is várhatunk mást, csak egy emlékezetes feldolgozást, miután jelen esetben egy 1997-es norvég thriller amerikanizált újrázásával van dolgunk. Nolan eddigi munkásságában ez a film egy kakukktojás, s nem csak azért, mert remake, hanem mert ezúttal a scriptet nem ő vagy a testvére, Jonathan írta - bár a végső átfésülését és simításait ő végezte, creditet azonban csak Hillary Seitz kapott. Érdekes adalék, hogy ez volt az angol rendező első, teljes egészében színesben bemutatott filmje. Karrierjének egy meglehetősen korai állomásáról van szó, ezzel együtt első stúdiófilmjéről, melyekhez nagy sztárokat válogattak össze, így bizonyos értelemben a mély vízbe lett dobva, azonban tehetsége már a kezdetekkor kiütközött. Nolan számára a magasabb ligába történő belépőt természetesen az ezredfordulós Mementó jelentette (kiválasztásában Steven Soderbergh és George Clooney is szerepet játszott producerként), amely sokkal több közös stiláris jellegzetességet mutat fel a későbbi filmjeivel, mint a lineáris dramaturgiai irányt követő, komótosabb tempójú Álmatlanság, mely tehát ebből a szempontból is kilóg valamelyest a rendező repertoárjából, de ettől még nem érződik enervált "bérmunkának" természetesen. Említést érdemel, hogy eredetileg Jonathan Demme tűnt befutónak (az ő rendezésében is bizonyosan egy jó film születhetett volna, legalábbis izgalmas belegondolni), azonban Nolant választották végül, aki nyilván karrierje ezen stádiumában nem akart elpasszolni egy elég nagy lehetőséget arra, hogy a neve széles körben is ismertté válhasson.

A szereposztással szintén nem lehet gondunk, mert az egyenesen pazar. Annyiból kicsit keserű lehet viszont a szánk íze, hogy Al Pacino nagy korszakának "utózöngéjeként" éppen az Álmatlanság zárta le a megelőző pompás évtizede(ke)t. Szerintem kijelenthető, hogy napjainkig nem volt még egy hasonló kaliberű alakítása ezután (talán egyet kivéve), ami persze szomorú. Will Dormer nyomozó karaktere - melyre őelőtte Harrison Ford került szóba - jól láthatóan feküdt a színészikonnak, persze számára kifejezett jutalomjáték egy valamelyest ambivalens megítélhetőségű szerep. A film másik nagy nyeresége Robin Williams volt: az alaszkai író, Walter Finch nem tipikus bűnelkövető, aki azonban felindultságában mégis a legsúlyosabb cselekedetet hajtja végre. Már nem először említem, hogy Williams számomra mindig is a drámai filmekben nyújtott alakításairól igazán emlékezetes (például a Holt költők társasága vagy a Good Will Hunting), 2002 pedig igen különleges éve volt, hiszen ekkor forgatta a Sötétkamra című lélektani drámát is, mely az elmagányosodásról értekező kiváló film, a színész alakítása pedig igen nagyot emel rajta. A rendezőnek - bevallása szerint - eltérő szakmai szemléletmódú főszereplőkkel kellett megbirkóznia. Pacino ragaszkodott az aprólékos felkészüléshez, a karakter motivációjáról szóló komoly beszélgetésekhez, a sok felvételhez, Robin Williams viszont szokása szerint alig igényelt próbát. Nolan ezért hagyta, hogy a nagy páros  szabadon kísérletezzen és csiszolódjon össze a karakterábrázolásaik révén. Az Oscar-díjas triumvirátus harmadik tagját Hilary Swank képviseli, a helyi rendőri erők fiatal, még kissé naiv, de annál elkötelezettebb nyomozójaként (Ellie Burr). A sztori szerint egy tizenhét éves lányt meggyilkolnak egy isten háta mögötti, alaszkai kisvárosban. A helyi rendőrök a nyomozás előmozdítása érdekében erősítést kapnak, két nagy tapasztalatú Los Angeles-i zsaru személyében. Dormer (akit mindközben a belső ellenőrzés szorongat) kifejezetten nagyágyú ebben a szakmában, rengeteg gyilkost juttatott már rács mögé. Ezúttal sem tétlenkedik, így hamar csapdát állítanak a feltételezett elkövetőnek, aki azonban a nagy kavarodásban kereket old, ráadásul a balul elsült akcióban Dormer kollégája, Hep (Martin Donovan) életét veszti. Nem is akárhogyan, mert a sűrű ködben Dormer lövi le a társát, ám nem vall színt a történtekkel kapcsolatban. Ellie érzi, hogy valami nem stimmel az ügy ezen részletében, de Dormer iránti tisztelete és rajongása töretlen. A már napok óta aludni képtelen nyomozó a szállodai szobájában hamarosan egy váratlan telefonhívást kap...

Nolan dolgozata az eredeti film újragondolása, mivel túl sok változtatás nincsen (nekem az eredeti kevésbé tetszik, vontatottnak érzem időnként). Dormer személye - akit a svéd kiválóság, Stellan Skarsgard formált meg - azonban az európai változatban egy számítóbb, vakmerőbb és kegyetlenebb figura, míg a hollywoodi verzióban a rendező a karakter más aspektusaira kíváncsi, és sokkal inkább a főszereplőpáros tagjait összekötő furcsa kapocs relációjából szemlélve értékeli a változásait. Stílusát tekintve azonban a két film elég hasonló, Nolan azonban szerencsére jóval több dialógust alkalmaz. A legjobb alapmotívum szerintem a lélektani dráma komponens ebben az egész jó bűnügyi thrillerben, bár sokan ezt tartják a rendező legkevésbé sikerült alkotásának. (Amivel nem feltétlenül értek egyet, az viszont igaz, hogy sokkal inkább fordulatos történetmesélő, mintsem karakterábrázolásban erős, noha ebben a filmben éppen az utóbbit villantja meg). Érdekes aspektust hoz be a történetbe a helyszín is, hiszen egy zsarufilmhez többnyire metropolisz dukál, nem egy álmos alaszkai kisváros, és Nolan abból a szempontból is érdekes vizekre evez, ahogy aprólékosan bemutatja az önmarcangoló Dormeren elhatalmasodó tompult realitásérzéket, a lelepleződéstől való félelmét, a morális határok összemosódását, melynek a közös nevezője a bűn maga, mindkét főszereplő esetében. A színészek egyöntetűen jó teljesítménye, együttes jeleneteik, Robin Williams negatív karaktert megtestesítő, ezáltal különleges alakítása jelentős élvezeti faktor, a film ráadásul hangulatos is, de valahogy azt lehet érezni, hogy nagyobb ziccer is lehetett volna, csak az a kis plusz hiányzik, ami igazán emlékezetessé tehetné. A szinkron javasolható, hiszen mindkét sztár legjobb magyar hangját hallhatjuk, azaz Végvári Tamást és Mikó Istvánt. A sztori ezúttal kronologikus, de a rendező nem elégszik meg ennyivel, hanem a múlt lényeges töredékei időről időre felvillannak, vegyítve a jelen eseményeivel. Az Álmatlanság képi világa Wally Pfisternek köszönhetően (2012-ig Nolan állandó operatőre) egyébként remek. A filmet nem Alaszkában forgatták három hónapos tartamban (néhány, többnyire légifelvételként megjelenő establishing shot kivételével, mint például a Valdez melletti Columbia gleccser a nyitányban, vagy a Bridal Veil Falls vízesés), hanem a kanadai Brit-Kolumbiában, amely számos moziban helyettesítette már az USA egzotikus államát. A legizgalmasabb szerintem a finisben látható, vízre épült ház, amely egy épített set volt teljes egészében. Az elszigetelt hangulatú forgatás befejeztével úgy elbontották, hogy semmi nyoma nem maradt. Ez a helyszín egyébként majdnem ténylegesen Alaszka, mert az államhatárhoz nagyon közel található, jelesül a Bear Glacier Provincial Parkban, konkrétan a Strohn Lake gleccsertó északi partján. A hidroplán érkezési helyszíne a film elejéről Woodfibre, pontosabban a helyi olajcég kikötője. A történetben szereplő két város (Nightmute a rendőrőrssel, a panzióval, a középiskolával, illetve Finch lakóhelyeként pedig Umkumiut) valós megfelelői Squamish és Port Alberni voltak. Az elsőként említett tóhoz képest ezek már jóval délebbre, Vancouver vonzáskörzetében találhatóak csakúgy, mint az elhagyatott kunyhó helyszíne (ahol a balul sikerült üldözést forgatták a ködben), mely az Indian Arm nevű fjord északnyugati csücskénél, Croker Island mellett található.

Kiemelt kép

További képek: 1+2