Hiba a gépezetben - BIG BUG (2022) kritika

Házimozi ajánló | 2022-02-21 | Turner

Jean-Pierre Jeunet-től nem áll távol a szatirikus társadalomkritika, vagy az emberi jellem gyarlóságainak felfejtése. (Rém)álomszerű képei egyszerre gyermekien varázslatosak és meghökkentően groteszkek, így válnak történetei bizarr tündérmesékké. A Big Bug kevéssé büszkélkedhet ezekkel a sajátosságokkal. Még ha akad is tartalma, amire érdemes fókuszálni, túlontúl explicit próbálja azokat feldolgozni, amik már a könyökünkön jönnek ki.

Megállíthatatlannak tűnik az a fajta fejlődés, amivel sokan már a nem túl távoli jövőben számolnak: még okosabb otthonok, mesterséges élőlények és mesterséges intelligenciák vesznek majd bennünket körül egy jobb és könnyebb élet reményében. Jenuet azonban hőseit, Alice-t; volt férjét, Victort és közös lányukat összezárja egy kamaradráma erejéig a pár új udvarlóival, a szomszéddal, meg a házi robotokkal. Mivel egy hatalmas, androidokat érintő programhiba miatt nem tudnak kijutni a házból, amelyben az elektronikus rendszerek felülkerekednek rajtuk, a készítők jó alapszituációt hoztak létre ahhoz, hogy megvizsgálhassuk a csoportdinamikát, a szereplők önvizsgálatot tarthassanak, és kibeszélhessék a cselekmény idejének aktuális nehézségeit.

Mindez ígéretesen hangzik, a végeredmény mégis lelombozó. A Jeunet-re jellemző játékosság, a karikatúraszerű figurák és színészi játék és az általunk még felismerhető, de kifordított világ meg-megcsillan, de nem éri el régi fényét. Alapvetően az android-invázió sem újkeletű ötlet, ahogy az emberi interakciók megfigyelése sem egy szorult helyzetben, az utópia látképe pedig kiábrándítóan klisés. Alig léteznek már papír alapú könyvek, vagy olyasvalaki, aki egyáltalán olvasni tud, szóba kerül a klímaválság, a vírusok és baktériumok nélküli élet – világjárvány reflexió –, hogy egészségtelen módon függünk az elektronikától, és hogy alantas módon a legnagyobb szórakozást számunkra a televíziós realityk nyújtják (a filmben a Homo Ridiculus címet kapta a műsor, amiben az embereket megalázó dolgokra kényszerítik a robotok, amin aztán lehet nevetni). És persze nincs új a nap alatt, de egy kivételes rendező egyedi víziója fel tudja rázni azokat a tételeket, amiket unásig hallgattunk már, főleg most, a kifejezetten karakténszituációkra gyártott filmek és a mindig népszerű, technofóbia köré épülő sci-fik korában.

Azonban ami eddig szórakoztató, különös és mesésen hátborzongató volt, az a Big Bugban erőlködés. Az eltúlzott színészi játék nem illeszkedik a rendhagyó világba, sokkal inkább zavaró ripacskodás, a fejlődő világ problémáinak feldolgozása megragad nagyjából egy középszerű sci-fi disztópia szintjén, és érezhetően nincs annyi fontos gondolat a filmben, mint amennyit próbáltak beleszuszakolni, vagy ami megvilágító erejű lenne. Talán a legérdekesebb aspektus a kamuflázs kérdése, ahogy a robotok próbálnak emberi módon viselkedni, filozofálnak, de bizonyos vonásaikat mivoltuknál fogva képtelenek levetkőzni. Felvetődik a kérdés, hogy mit jelent embernek vagy androidnak lenni, amit szintén többen próbáltak már filmben feldolgozni (pl. Ex Macina), ugyanakkor Jeunet egyik gondolatát érdemes megvizsgálni: az egymás ellen fordulás, a hierarchia védelméért vagy felborításának kedvéért folytatott háború a gondolkodó lénynek sajátja. És nem csak a „fajok” közötti viszályról van szó, hanem egymás között is képesek harcolni.

Ha valaki a Delicatessen vagy az Elveszett gyerekek városa miliőjét keresi, felfedezhet egy-egy jellegzetességet, ám összességében csalódni fog. Hiába érezhetőek nyomokban a rendező kézjegyei, kifejezetten unalmasan tálalja a társadalomkritikát, a figurák idegesítő sztereotípiák, a szituációk abszurditása pedig sokszor nem elgondolkodtató görbe tükörként értelmezhető, hanem egyszerűen kínos. Nagyon vártam a filmet Jeunet miatt, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.

Képek forrása: TMDb