Csodálatos és közkedvelt - PÓKEMBER 2 (2004) kritika

Házimozi ajánló | 2017-07-01 | Nagy Attila

Két év telt el, amióta a csendes Peter Parker (Maguire) elhagyta nagy szerelmét, Mary Jane Watsont (Dunst), és vállalta a szuperhősléttel járó felelősséget. Peternek számos új nehézséggel kell szembenéznie, miközben arra törekszik, hogy megteremtse az egyensúlyt két élete között - nappal szorgalmas egyetemista, éjjel pedig a szuperhős szerepét ölti magára. Azok az emberek, akik a legfontosabbak Peter számára, mind veszélyben vannak, attól a pillanattól, hogy összeütközésre kerül sor a gonosz Doctor Octopussal. Peter egyre nehezebben bírja Mary Jane nélkül, és egyre erősebb késztetést érez, hogy a kettős életnek és a titkolódzásnak véget vessen. Közben M.J. már továbblépett és éli a maga életét: színészkedik és férfi is van az életében. Peter legjobb barátja, Harry Osborn (James Franco) a Pókemberen még mindig bosszút szeretne állni, mert őt tartja felelősnek apja haláláért. Még komplikáltabbá válik Peter élete azzal is, hogy Dr. Otto Octavius (Alfred Molina) ellen kell harcolnia. Szüksége van minden természetfeletti képességére, hogy megállítsa az elmebeteg gonosztevőt.

A folytatások egy része abban a nem túl szerencsés skatulyahelyzetben van, hogy stílszerű nyúlás útján akarja meglovagolni az első rész sikerét (mert sz*r filmből nem csinálnak folytatást). Ennek nyomán az ember gyereke menthetetlenül összehasonlítási alapot keres, vizsgál, minősít, majd véleményt alkot. Ezek a próbálkozások aztán legtöbbször felsülnek, mivel lényegében nem többek kényszerű önismétlésnél. Aztán ott van a másik csoport, ahol a folytatás már építkezik, univerzumot tágít, elmélyíti a karaktereket. Ugye, hogy ez a verzió mennyivel jobban hangzik?

Sam Raimi se ma jött le a szélvédőről falvédőről, az első kalandot övező zajos siker után egyből levágta, hogy a további elismerés végett nem elég csupán egy új főgonoszt belerakni a cselekménybe, hanem bizony érdemes a szereplőkkel is foglalkozni. És de jól tette mindezt, mert ebből a megfontolásból a "Pókember 2"tovább gazdagítja a közkedvelt Marvel szuperhős élményekben dús filmes portfólióját. Nem mondom, hogy Alfred Molina rosszul játsza Oki Doki szerepét, de itt nem feltétlenül éppen ő és Peter küzdelmei adják a kvintesszenciát, hanem a családi és baráti kapcsolatok további bonyolítása. A szuperhős alteregó itt már tolakodóan beférkőzik a mindennapi életbe és alapjaiban veszélyezteti hősünk egészséges viszonyát M.J-vel, May nénivel és Harry-vel. A cselekmény e három karakter köré szövi a dramaturgot, melynek tulajdonképpen csak mozgatórugója Octavius napenergiás garázdálkodása. A magánéleti szál Mary Jane eltávolodásával büntet, May néni elrablása félelmet ültet el ifjú hősönkben, Harry pedig mindinkább rádöbben az apja öröksége és Peter közti kapcsolatra. Eme dilemma feloldására a játékidő közepe felé megoldás születik, Pókember leveti gúnyáját és feladja titkos identitását. Az idil persze nem tarthat örökké, a hivatástudat és a felelősség közbeszól, ismét cselekedni kell.  Csúcspontot két helyen fogunk találni, az egyik a metrón zajló roppant látványos csata, ahol egy pillanatra lehull az álarc, ám az utasok egy emberként védelmezik még szinte gyerek hősüket. Sajna sikertelenül, ám maga a jelenet egy érzelmi telitalálat. A feszkó utána tovább csúcsosodik, amikor is jön a nagy leleplezés, Harry számára világossá váik az igazság. Itt van maga a katarzis, ám a megoldás majd a harmadik részben érkezik, mert rögtön szaladni kell és megmenteni a csajt Oki Dokitól. A lezárás tehát eképpen lógatja a levegőben a két "jóbarát" jelenleg életveszélyes kapcsolatát, amolyan jófajta feszültséget és várakozást képezve bennünk a harmadik rész iránt. Kitűnő recept!

A formalitásokat tekintve ismételeten elégedettek lehetünk, a kivitelezés ha lehet még profibb az előzményekhez képest, pergő akciók és elsőrangú látvány jellemzi végig a 136 percet.  

Kellemes dilemmával állhatunk szembe a végítéletet fontolgatva: ugyanolyan jó, avagy még jobb jelen elmélkedésünk tárgya? Mivel a képregényekben Pókember lelke/személyisége mindig a fő jellemzők közt szerepel, ezért az eme vonulatot még jobban elmélyítő filmes alkotás számomra is elsőbbséget élvez. A bravúr tehát sikerült Sam Raimi-nek, mert a geek lelkünket cirógató újabb Bruce Campbell cameó mellett falmászó barátunk még nagyszerűbb mozgóképes élményével ajándékozott meg minket.

.