A hétköznapok mitikus hőse – A REMÉNY BAJNOKA (2005) kritika

Házimozi ajánló | 2022-03-13 | Szombati Zoli

Az érdemi hollywoodi bokszkarrier történetek - melyek legalább fele ráadásul nem fiktív - többnyire túlmutatnak önmagukon, ugyanis nem szimpla sportfilmek, hanem jó esetben erős drámákhoz szolgáltatják a keretet. A Sylvester Stallone főszereplésével készült legendás Rocky-széria (melyek közül a Rocky Balboa és a harminc évvel korábbi nyitófilm a legértékesebb, ebben a sorrendben) önmagunk meghaladásának és a heroikus küzdelemnek az éthoszára épített, mely a ma tárgyalandó mozinak is az egyik alapmotívuma. Egy érdekes személyiségportrét vázolt fel Martin Scorsese felejthetetlen dolgozata: a Dühöngő bika Jake La Motta ringen kívüli, ambivalens megítélhetőségű, zaklatott magánéletét sem rejti véka alá a nagyszerű sportteljesítményei mellett. Számomra különlegesen kedves színfoltot képvisel az igazságtalansággal szembeni kitartó küzdelmet pajzsára emelő Hurrikán (Norman Jewison rendezésében, Denzel Washington karrierjének egyik legkiemelkedőbb játékával), amely hiteles korrajzot felmutatva ábrázol egy amerikai társadalmi drámát az egyén, jelesül Rubin Carter hányatott sorsa mögött. Clint Eastwood szívbemarkoló eutanázia drámájában (Millió dolláros bébi) különleges módon egy női bokszoló felemelkedésének rögös útját viszi vászonra, kiemelkedő színészi teljesítményeket felvonultatva. David O. Russell pedig egy sajátos stílusú szociodráma keretei közé helyezi történetét A harcos című filmben, Christian Bale jutalomjátékával. Ron Howard rendező és állandó producertársa, Brian Grazer (Imagine Entertainment) már a '90-es évek végétől tervbe vette a "bergeni bulldog", a karakán személyiségjegyekkel rendelkező James J. Braddock nem mindennapi, ámde mindennapos küzdelmekkel tarkított, ténylegesen hollywoodi filmbe kívánkozó "romantikus" élettörténetének és családi drámájának bemutatását. Az Egy csodálatos elme forgatása közben meg is állapodott a karrierjének zenitjén tanyázó Russell Crowe-val, hogy alkalmasint ő játszhatná majd a főszerepet. Az általában hosszasan hezitáló sztár gyakorlatilag azonnal igent mondott. A kiváló szakmai kvalitásokkal bíró Crowe komoly lehetőséget látott a karakterben, s mint később megjegyezte, egy vérbeli bokszolót eljátszani olyan kaliberű kihívás egy színész számára, mintha Hamlet szerepét alakíthatná. Mindezek fényében nem meglepő, hogy Braddock megszemélyesítését tartja pályafutása legizgalmasabb állomásának. Sajnálatos módon az Akiva Goldsman forgatókönyvéből készült film (mely igazából csak egyetlen súlyos aránytévesztéssel él, ha eufemisztikusan akarnék fogalmazni) azonban mégsem lett kirobbanóan sikeres, talán a kicsit szerencsétlen címválasztása miatt - noha a kritikusok zöme egyértelműen pozitívan nyilatokozott róla, szerintem joggal. Crowe-nak pedig kijárt volna legalább egy Oscar-jelölés ezért a teljesítményéért...

Az egyáltalán nem tanulságok nélkül való biopic sztori egy, az amerikai álom keretei közé illeszthető példaértékű életpályát vázol fel. A második és egyben utolsó esélyt megragadó, vasakarattal rendelkező Jim Braddock, a "cinderella man" (a becenév egy korabeli sportújságírótól, bizonyos Damon Runyontól származik) ugyanis a hétköznapok hőse volt elsősorban, mindemellett természetesen nem törpül el a '30-as évek közepén megszerzett profi nehézsúlyú világbajnoki címe sem. A narratíva Braddock szorítón belüli és azon kívüli világát egyaránt részletesen taglalja, a fókusz elsősorban a nagy gazdasági világválság éveiben zajló mindennapos megélhetési küzdelemre, és a világbajnoki címig jutás sporttörténetileg is jegyzett, sorozatos bravúrjaira irányul, miközben karakteresen vázolja a bokszoló rendkívül szimpatikus személyiségrajzát is. A közvetlen leszármazottak - háromgyermekes családapáról van szó - elsőkézből származó információkat biztosítottak a stáb részére, és a látott végeredménnyel meg voltak elégedve (ami a nagy ellenfél, Max Baer esetében már nem mondható el, de erről kicsit később). Az ír származású Jim Braddock New Yorkban született (Hell's Kitchen), de élete legnagyobb részét a Hudson túlpartján, New Jersey-ben töltötte, jelesül North Bergenben (innen a "bergeni bulldog" titulus), ahol nagy büszkeséggel említik a nevét azóta is: többek között a legnagyobb közparkot az ő tiszteletére nevezték el, és némi utánakereséssel az egykori házát is megtalálhatjuk. Nem csak a sportsikereire büszkék, hanem arra a személyiségéből fakadó, csodálatra méltó képességére is, mellyel lelket tudott önteni az emberekbe a nehéz időkben. Hiszen a sors osztotta pofonokból jócskán kijutott sokaknak a '30-as évek első felében, mely időszakban Braddock maga is teljesen tönkrement, részvényekbe fektetett nem kevés pénze a válsággal semmivé foszlott, mint ahogyan a család addigi jóléte is. Onnantól kezdve, szinte egycsapásra mindennapos létbizonytalanság lett az osztályrészük, s az állandó kézsérülésekkel küzdő Braddock a meccseit csak végigszenvedni volt képes, mígnem a szövetség feje kirúgta őt. Munkalehetőségek híján már az is pokoli szerencsének számított, ha a dokkban rakodónak kiválasztották. A nyomorgó mindennapok pénzügyi tartozásokkal súlyosbodtak, de Braddock példás és büszke családapaként sohasem adta fel a sokszor megalázó helyzetekkel tarkított küzdelmet. Szerencséjére a felesége végig kitartott mellette, a legnagyobb nélkülözések közepette is. Egy szép napon felcsillant számára egy reménysugár, melyet meg kellett ragadnia. Amennyiben elvállalja, megmérkőzhet a súlycsoport akkori második helyezettjével, a félelmetes ütőerejű Corn Griffinnel, kinek aktuális ellenfele visszalépett, ám ilyen rövid idő alatt, edzés nélkül senki sem mert kiállni ellene. Braddock azonnal igent mondott, tündérmesébe illő felemelkedése pedig már a sportág legszebb lapjaira kívánkozó történelem...  

Crowe alázatosan beleadott apait-anyait, sőt áldozatokat is hozott szerepe hitelesítéséért, hiszen kificamodott a válla, eltört az egyik foga és agyrázkódást is szenvedett. Úgy nyilatkozott, hogy ötször nehezebb volt fizikailag a helytállás ebben a filmben a Gladiátorhoz képest. Majd' egy évet készült keményen az Ausztráliában berendezett edzőtermében, a veterán Angelo Dundee (Muhammad Ali egykori edzője) felügyelete alatt, aki egy cameoszerepben fel is tűnt a finisben, mindemellett a produkció fő konzultánsa volt. Crowe testmagassága pontosan stimmelt, azonban húsz kilót fogynia kellett. A Max Baert játszó Craig Bierko kivételével minden ellenfele igazi bokszoló volt, akikkel szemben nyilván nem lehet egyszerű dolog odaállni a ringbe még akkor sem, ha igyekeznek minél óvatosabbak lenni, ám a hitelesség érdekében nem igazán foghatják vissza magukat. A szereposztás egyebekben is jónak mondható, Crowe javaslatára került a stábba a néhol kissé idegesítő Renée Zellweger (Mae Braddock), és az edzőt remekül alakító Paul Giamatti (Joe Gould) egyaránt. A szenvtelen promótert az a Bruce McGill hozta, akivel Michael Mann mesterművében - A bennfentes - korábban már játszottak együtt. Essünk túl a bírálandó részen, amely egy eléggé súlyos rendezői aránytévesztés még akkor is, hogyha a szóban forgó történetet egy kiélezett párharcra építik fel. Ugyanis Baer karakterét Howard a feszültségkeltés érdekében tudatosan túldémonizálja. Ez a meglehetősen visszatetsző hozzáállás egyrészt méltatlan egy ilyen kaliberű rendező részéről, másrészt erősen dehonesztáló Baer személyére nézve, aki messze nem volt ekkora vadállat, mint amilyennek a film mutatja. Részigazságok vannak természetesen, de a hatásvadász csúsztatások tolerálhatósági küszöbét lényegesen meghaladják a ráaggatott pszichopata személyiségjegyek, hiszen csaknem gyilkosnak állítják be, holott erről szó sem volt a valóságban, sőt a viselt dolgaiért erős megbánást tanúsított. Howard bizonyára nagyon meg akart felelni a hollywoodi klisék ilyetén diktátumainak, ami eléggé sajnálatos. Szerencsére a rendező (néhány kicsit giccsesebb jelenetet leszámítva) a helyzet magaslatán állt a film fennmaradó részeiben. Sőt továbbmegyek: számomra ez a legkiemelkedőbb mozi a kötelek közötti összecsapások vizuális bemutatásában, az a mód, ahogyan Howard tálalja számunkra ezt a régivágású bokszot, ráadásul egy hitelesen vázolt korrajz kulisszái között a Great Depression nagyvárosi érájának meglehetősen fojtogató miliőjében. Salvatore Totino operatőrnek (akivel több ízben dolgozott már a rendező) sokat köszönhetünk a realisztikusság terén, hiszen a küzdelmek fényképezése pazar. Kitaláltak egy spéci gumiburkolatot a kameráknak, az optika elé pedig egy plexit helyeztek, így a point of view beállítások nagyon élethűek, hiszen direktben lehetett bevinni az ütéseket szemből. Egy bokszfilm elképzelhetetlen nívós vágások nélkül, s ebben A remény bajnoka szintén klasszis módon teljesít. További erény, hogy a bemutatott dráma erős, hiszen megkapó, amilyen példás hozzáállással Braddock a szegénység létrontó állapotával szemben felveszi a kesztyűt. Szép történet a becsületről, a helytállásról, a feltétel nélküli szeretetről, és ami manapság már szinte kiveszett, az elveinkhez való töretlen ragaszkodásról, bármilyen pocsék lapokat osszon is az élet. És Jim Braddock mindezek ellenére hős tudott lenni, hiszen emberséggel, zokszó nélkül tette a dolgát: ha kellett éhbérért dolgozott, ha kellett világbajnokokat iskolázott le olyan alázattal és tehetséggel, melyre nagyon kevés példa akad... Mivel NYC túl sokat modernizálódott időközben, a forgatást a kanadai Torontóba tették át. A meccseket a Toronto Maple Leafs hokicsapat arénájában forgatták, hiszen az egykori Madison Square Garden Bowl már rég nem létezik Queensben. A sajtótájékoztató helyszíne az Ontario Heritage Centre volt, míg a meccs előtti összejövetelé a Carlu rendezvényház Round Roomja. Braddockék lepusztult lakhelyéül a Lauder Avenue elején lévő ház belső udvarát rendezték be.

Kiemelt kép

További képek: 1+2