Nincs visszaút - MINDÖRÖKKÉ (2022) kritika

Házimozi ajánló | 2022-03-18 | Turner

A Mindörökké eklektikus és meghökkentő, de van, hogy nem találnak be a szándékosan groteszk elemek. Ennek ellenére, mint tudjuk, a legbizarrabb dolgokat az élet írja, Pálfi filmje pedig soha nem volt olyan aktuális, mint most.

Nem titok, hogy a filmet az ukrán-orosz konfliktus ihlette, a sors iróniája, hogy a Mindörökké megjelenésekor manifesztálódott igazán az orosz agresszió, amit a rendező meg akart ragadni. Az alapötlet Tar Sándor El, valahová című novellája alapján született, ami A mi utcánk című kötetben jelent meg. A szociografikus portrék realista ábrázolásmódját vette át Pálfi is, amikor a peremhelyzetre, a mélyszegénységben élőkre, a senkiföldjén tengődőkre fókuszált, és ezt egészítette ki a háború sújtotta települések lakóinak mindennapos problémáival. A rendező már az egyetemi évei alatt szerette volna megvalósítani a tervét, de csak 2015-ben láttak hozzá a forgatáshoz. A történelmi közeg ellenére elmondása szerint a Mindörökké nem a háborúról szól, sokkal inkább a kapcsolatrendszerekről, arról, hogyan mennek tönkre az emberek egy ilyen trauma hatására. A film azt próbálja bemutatni, hogyan bánnak egymással az emberek egy hányattatott korban és helyen, hogy a legjobb szándékok mellett is lehetetlen jó kapcsolatokat kialakítani. A főszereplő, Ocsenás (Polgár Tamás) célja, hogy talájon valamit, amiért nem érdemes visszamennie a háborúba. De ahogy Tar novelláiban is az elszakadás, a menekülés sikertelensége determinálva van, úgy Pálfi filmje se ad feloldozást.

Ocsenást egy sérülésnek köszönhetően egyelőre felmentették a szolgálat alól, ezért falujában próbál egyik napról a másikra létezni – mert életnek hívni könnyelműség lenne – és segíteni a többieken a tőle telhető módokon. Hiába kezdenek azonban a szereplők bármilyen jellegű viszonyba, nem ismerik már azt a rendszert, ami egykor normálisnak volt mondható.

Polgár Tamás első ránézésre brutális jelenség, masszív és erőt sugárzó, van benne valami veszélyesen ösztönös. Emiatt elsőre úgy tűnhet, Ocsenás számára a harcok komfortosak, mégis a film legellentmondásosabb karaktere. Gyengéd, kedves, önzetlen és elveszett, akit meggyötört az ínség, bensője totális ellentéte fizikumának, a színész energiái pedig abszolút átadják ezt a kettősséget. Emellett Margit (Ubrankovics Júlia) megformálása jelenthette a legnagyobb kihívást, mivel az értelmileg és fizikailag sérült lány ki van szolgáltatva az őt körülvevő férfiak ösztönös szükségleteinek, legyen az durvaság vagy figyelmesség. Hasonlóan komplex Béres (Menszátor-Héresz Attila) megkeseredett alkoholistája, aki utolsó erejével a legapróbb interakciókba kapaszkodik, pont ezért nem képes felülemelkedni heves érzelmein, és önuralmat gyakorolni. A két férfi között különleges, privát kapcsolat jön létre, amelynek köze sincs a homoszexualitáshoz, mindössze két kétségbeesett, elhagyatott ember reménytelenségét reprezentálják. Nem lehet elmenni szó nélkül a helyi kocsmát benépesítő idősek, veteránok mellett sem, mivel az ő igaz történeteik, zavaros elbeszéléseik, folyton magukkal hurcolt tragédiáik segítenek megérteni a háború okozta súlyos következményeket. Ők civilek, akiket dokumentarista igényű interjúk során szólaltattak meg a fikció narratíváján belül. Még sincs a film során talán még egy olyan megrendítő pillanat, amikor az egyik férfi őszinte felindulással bevallja, ölt a háborúban, és azóta sem bírta feldolgozni a tettét, minden nap kísérti.

A megtépázott karakterek önmagukban is izgalmasak, de a diszfunkcionális kapcsolatok még érdekesebbek, és e kettő elegye jelenti a film lényegét és teszi meghatározó élménnyé. Pont ezért kár, hogy – részemről kifejezetten csak egyszer, de nagymértékben – Pálfi kilök a feszültségből, és egy váratlan elemmel semmissé teszi az addig realista törekvésű szociodrámát. Mintha azt üzenné, végső soron ez a posztapokaliptikus világ csak kitaláció, kár lenne merengeni rajta. Pedig több a történelmi háttere, az emocionális mélysége és a megvilágító ereje annál, hogy pikk-pakk meghátráljon. Ennek ellenére ajánlom a Mindörökkét (még akkor is, ha Az Úr hangja anno megingatta a rendezőbe vetett bizalmam), csak tartsuk szem előtt, hogy abban (ebben) a világban bármi megtörténhet.