Ház az erdő mélyén - A BOSZORKÁNY (2015) kritika

Házimozi ajánló | 2022-05-13 | Gulyás Dominik

Van az a ki nem mondott igazság, miszerint ha rendezőként akarsz befutni, kezd horrorfilmmel. Azért mert az alacsony költségvetés így is meg fog térülni és fejleszti az ember kreatív és problémamegoldó készségeit. Nem is csoda, hogy sok rendező horrorfilmekkel kezdte pályafutását, elég csak David Lynch Radírfejére, vagy Sam Raimi Gonosz halottjára gondolni, de ide tartozik mai alanyunk, Robert Eggers is. A New York-i születésű filmes új alkotását, Az északit május 19-én mi is láthatjuk majd nagyvásznon. Eggers már a 2000-es években készített kisfilmeket (Hansel and Gretel, The Tell-Tale Heart), de első igazán nagy sikerét 2015-ben érte el, amikor a Sundance fesztiválon bemutatták első egész estés filmjét, A boszorkányt. A folklór alapokra épülő horrordrámája szépen teljesített és tovább növelte a műfaj presztízsét. Ezután egy hosszabb szünet után 2019-ben jelentkezett egy új filmmel, amiben a veterán Willem Dafoe és az akkor már vámpír szerepét rég kivetkőző Robert Pattinson próbálja túlélni egymást egy szigeten. Ez volt A világítótorony, ami szintén a semmiből jött és hatalmasat szólt, köszönhetően az idegőrlő atmoszférájának és a színészek remek alakításának. És így jutottunk el Az északiig, amiben már nagyobb költségvetésből és nagyobb stúdióval dolgozott együtt, de már lehet rá számítani, hogy történelmileg autentikus és brutálisan erőszakos lesz. Addig is zárkózzunk fel és nézzük meg két korábbi munkáját, kezdve a már említett A boszorkánnyal.

A történet a már gyarmatosított, de még nem függetlenedett Amerikában játszódik. Egy vallásilag érzékeny család elhatározza, hogy kiválnak a közösségükből és önellátó életet kezdenek egy erdő szélén, távol a civilizációtól. A család egyre jobban gyarapodik egészen addig, amíg a legfiatalabb gyereküket el nem ragadja valami ismeretlen entitás (valószínűleg egy boszorkány). Innentől kezdve pedig a családon belüli konfliktusok egyre jobban felerősödnek, míg végül már senki nem menekül a boszorkány bűvköréből.

Elsősorban tisztázni kell, hogy ez a film hol helyezkedik el a műfajon belül. A horrornak is (mint megannyi műfajnak) megvan a maga története, ami az idők során fokozatosan változott. Régen az expresszionista német filmek tartoztak a műfajba (Dr Caligari, Nosferatu), aztán jöttek a Universal szörnyfilmjei (Frankeinstein, Drakula), hogy aztán a 60-as években Hitchcock a Psycho-val és Mario Bava: A démon maszkjával megreformálja a műfajt. Egyik a slasher műfajnak ágyazott meg, a másik pedig az olasz giallonak. Ma már ez a két alzsáner számít horrornak, viszont az utóbbi időkben elindult egy új reneszánsza a műfajnak, amiben újra erőre kaptak a természetfeletti elemek és a hangulat-orientáltság. Ennek egyik szerves tagja volt A boszorkány is, ami nem a címbéli szereplőtől válik félelmetessé, hanem inkább az atmoszférától. Robbert Eggers tudatosan eltitkolja a fontos információkat a banyáról és inkább az általa okozott atmoszférára építi rá a film parafaktorát. Ami azért is működik, mert a néző így nem tudja, hogy mitől kell félnie és mire kell felkészülnie. Így jump scareket alig kapunk, ráadásul a műfajra jellemző véres cafatolások is elmaradnak. Eggers okosan elvágja azokat a részeket, amikor a félelmetes dolog történne (lásd a kisgyerek elrablása) rá bízva a néző fantáziájára, hogy mi történhetett az erdő mélyén.

Ettől az alkotás még depresszívebb lesz, amit ugyanúgy elősegít a család kilátástalan helyzete. Eggers a horrort nem a látványban tálalja, hanem a családon belüli tragédia feldolgozásában. Ettől a film inkább tűnik drámának, mintsem valódi horrornak, mivel magáról az entitásról annyira keveset tudunk, hogy felemerül a kérdés. Létezik a boszorkány vagy csak a család képzeli be magának? Ehhez persze kellenek azok a karaktermotívumok, amiktől át lehet érezni a drámájukat és a film ebben is jelesre vizsgázik. A központi figurát (Tomasint) Anya Taylor-Joy alakítja, akinek ez volt az első filmszerepe. Tomasin szemszögéből látjuk a család mentális leépülését. Ő képviseli a racionális gondolkodást és az ő gyötrelmeit éljük át, amikor már őt gyanúsítják meg boszorkánysággal. Mellette viszont a mellékszereplőknek is megvan a maguk pillanatai. Ralph Ineson remekül hozza a büszke apukát, aki dacból sem hív segítséget, ugyan akkor ténylegesen szereti családját. Kate Dickie vallási fanatista anyuka karaktere pedig hasonlóan hozza a vallási fanatista hárpia szerepét, mint Piper Laurie Carrie anyját. Annyi különbséggel, hogy Kathrine karakterében néha megjelenik az emberségnek a szikrája, amikor az eltűnt gyerekét gyászolja. A showt azonban mégis Black Phillip lopja el, az ördögien gonosz kecske szerepében.

A filmet viszont a látvány és a rendezés is elviszi a hátán. Jarin Blaschke képei úgy is szépen komponáltak, hogy közben egy fényforrást használtak, mégis ez az a film, amiben a képek mesélnek a dialógusok helyett. Ehhez segít hozzá a zene is, ami erősen megteremti a film kiábrándító atmoszféráját. A történet nem a mainstream vonalon mozog és nehéz is befogadni. Már eleve azért is, mert a nyelvezet, amit használnak az autentikus óangol nyelv, amit a szinkron nem is tud rendesen visszaadni. Viszont ez még csak a jéghegy csúcsa. A film azzal, hogy sok információt eltitkol és inkább az idegtépő feszültségre játszik rá, megnehezíti a nézők dolgát. Annyira, hogy talán néha túlzásba is viszi a rendező a titkolózást. Ezt később maga Eggers is elismerte. A dramaturgia emiatt kicsit egyenetlen, lassan építkezik, majd a végén hirtelen begyorsul. Ez persze nem azt jelenti, hogy ettől rossz lenne, csak azt, hogy Eggers ezt a későbbi munkájában jobban csinálta. Viszont ez csak egy apró, elsőfilmes szépséghiba, mivel a film eléri a kívánt hatást.

Egy hiánypótló folklór horror, ami a látványelemek helyett az atmoszférára épít és hűen követi azt a kingi iskolát, miszerint „Néha az a félelmetes, amit nem látunk!”

Képek: TMDb