Ahol a part szakad - A VILÁGÍTÓTORONY (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2022-05-18 | Gulyás Dominik

Civilizációtól elzárt környezet, egymás torkának ugró emberek, nyomasztó atmoszféra és történelmileg autentikus nyelvezet. Röviden így jellemezhető Robert Eggers első egész estés filmje A boszorkány, amivel a rendező nagy sikert aratott a horror-rajongók körében. Ezt a jó szokását négy évvel későbbi munkájában is megtartotta, amikor elkészítette A boszorkány csaknem testvérfilmjének számító A világítótorony című alkotását. Annyi különbséggel, hogy ez már fekete-fehér volt és 1.19:1-es képaránnyal forgatták. A film egy be nem fejezett Edgar Allan Poe műnek az adaptációja lett volna, azonban Eggers kivette az amerikai költőre jellemző elemeket és beépítette a saját horror-thrilleres eszközeit. A film végül Cannes-ban debütált először és A boszorkányhoz hasonlóan ez is kritikai siker lett, annyira, hogy még a Legjobb operatőri kategóriában is jelölték az Oscar-gálán. De miről is szól maga a film?

Két férfi, egy idősödő tengerész (Willem Dafoe) és egy fiatal újonc (Robert Pattinson) kimennek egy szigetre, ahol egy bizonyos ideig kell őrizniük egy világítótornyot. A hierarchia rögtön kialakul kettőjük között. Konkrétan az idős Thomas nem engedi a fiatal Winslowt a fény közelébe, mondván „Ez az én feladatom!” Az idő múlik, a felek pedig kezdik egyre jobban megismerni egymást, mígnem egy balszerencsés lépés következtében kénytelenek még több időt ott maradni a szigeten. Innentől kezdve a két tengerész leépülésének folyamatát láthatjuk, hogyan válnak „civilizált” úriemberekből vadállatokká.

Mikor azt mondom, hogy ez A boszorkány testvérfilmje, akkor nem állok messze a valóságtól. Ugyanaz a nyomasztó atmoszféra lengi körbe az egész művet, ugyanazok az egyszerű, de gyönyörű képi kompozíciók köszönnek vissza és ugyanúgy a valóság és a képzelet határán ugrál a cselekmény. A különbség annyi, hogy itt mintha egy fokkal jobban működne az egész, ennek pedig két oka van.

Egyrészt Eggers már tapasztaltabban nyúlt hozzá az alapanyaghoz. Első filmjében még észrevehető volt, hogy az arányok nem tökéletesek és a történetben sok a fekete folt. Itt viszont szinte minden működik, még maga a misztikus szál is. A direktor most a görög mitológiából vett elemeket (Prométheusz mítosz, Daidarosz és Ikarosz története) és mellé tengerészlegendákat is beleszőtt, mint például a sirály megölése, ami balszerencsét okoz, vagy a szirén motívuma, de Szent-Elmo tüze is fontos szerepet kap. Ez persze csak a fűszer, hiszen a film nem működne a tartalom nélkül, amit jelen esetben a karakterekben lezajló leépülési folyamat reprezentál. És még az is működik, bár hozzá kell tenni, hogy Eggers itt sem tért el az eredeti koncepciótól. Sok dolgot hagy megválaszoltalanul és csak a karakterek elszólásából vagy apró gesztusaikból tudjuk meg, mi is zajlik a háttérben. A boszorkányhoz hasonlóan A világítótorony is megköveteli a figyelmet, de itt már a kirakós darabjai is úgy vannak elszórva, hogy jobban meglehet fejteni. Röviden, az arányok jobban el vannak osztva, mint előző munkájában.

A másik markáns ok, ami miatt ez a film működik, azok a színészek. Willem Dafoe már rutinból hozza az őrült-mániákus figurát és ez jól is áll neki. Aki viszont ellopja a showt, az kétségtelenül Robert Pattinson, aki itt már végleg bebizonyította, hogy korunk egyik lejobb fiatal színésze. A kettőjük között működő bipoláris viszony pedig sok emlékezetes jelenetet eredményez. Néha olyan, mintha egy mester-tanítvány, máskor apa-fia, majd barát-ellenség viszonyt látnánk közöttük, ahogy haladunk előre a cselekményben. A szimbólumrendszer pedig itt is működik. Dafoe karakterét sokszor látjuk Proteus (a tenger korai istene) képében, Pattinson képzelgéseiből pedig jogosan következtethetünk, arra hogy mennyire valós az egész, amit látunk. A Jokerből is tudjuk, hogy egy mentális beteg szemszöge sokszor megbízhatatlan.

Mellette pedig Eggers az atmoszférát is zseniálisan teremti meg. A szűnni nem akaró kürt szólamok egy életre beégtek a dobhártyámba, a szűk képarány megadja a klausztrofóbb, bezártság-érzetet, a fekete-fehér noiros bevilágítás pedig kiválóan mutatja be a szereplőkben lezajló sötét elváltozást. A finálé pedig az utóbbi idők egyik legnyomasztóbb, leginkább csontig hatolóbb 20 perce, amit filmben láthattunk.

Összeségében A világítótorony hasonlít Eggers előző munkájára, de egy fokkal jobban működnek a rendezőre jellemző elemek. Még az autentikus tengerész-nyelvezet sem zökkenti ki a nézőt, sőt inkább üde színfoltja lesz a filmnek. Viszont erre is igaz, hogy nagyon sok mindent hagy a véletlenre, így a mainstream filmek szerelmeseinek csak óvatosan tudom ajánlani. Viszont, aki nyitott a kicsit másabb élményekre, annak bőven tudom ajánlani a filmet. Lássuk, hogy Eggers mit tud kezdeni a viking mitológiával.

Képek: TMDb