Minden kezdet (nagyon) nehéz – AZ ÁRVA: ELSŐ ÁLDOZAT (2022) kritika

Házimozi ajánló | 2022-08-28 | Ben Palmer

A horror műfaja több reneszánsz időszakot is megélt, amióta a filmművészet, mint komolyan vehető intézmény létezik, népszerűsége pedig annak ellenére se hagyott alább, hogy megannyiszor szüksége volt egyfajta újraértelmezésre ennek az irányzatnak az alkotók részéről, annak érdekében, hogy ez a rajongás megmaradjon a közönség részéről. A 2009-es Az árva, bár masszívan építkezett különböző horror klisék egész sorából, azért Jaume Collet-Serra rendezőnek sikerült egy feszült pszicho-thrillerbe oltott slashert készítenie, mely mű egyértelműen a kissé hatásvadásznak mondható csavarra hegyezte ki történetét, de a cselekmény előzményeinek tudatában abszolút működött. A filmnek bár akadt jó néhány hibája, de a főszereplője személye Esther/Leena és főleg az ő(ke)t alakító Isabelle Fuhrman mindenképp telitalálat volt, ahogy mondani szokás, a lelke volt a projektnek. Alakítása egyszerre volt félelmetes, érett és még bizonyos keretek között csábító is, ami az akkor csupán 10-11 éves kislány esetében mindenképpen egy megsüvegelendő pozitívuma volt az alkotásnak. Esther története hiába kapott látszólag kerek befejezést egykoron, egy zsigeri végjáték keretein belül, mégis szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy érkezik a folytatás, ami nem volt kétséges már csak a címéből adódóan sem, - ami Az árva: Első áldozat lett - hogy egy előzményt kapunk. Persze a film nem csak elkészülte miatt okozott nagy döbbenetet, hanem amiatt is, hogy a főszerepet ezúttal is az az Isabelle Fuhrman játssza el, akinek immáron húszas éveiben járva kellett meggyőző alakítást nyújtania ennek a karakternek a bőrébe bújva. Továbbá magának az előzménynek is meg kellett indokolnia létrejöttének értelmét, tehát nem kevés feladatot vállalt magára William Brent Bell rendező és csapata, vizsgáljuk hát meg, hogy mennyire is jártak sikerrel.

Történetünk szerint 2007-ben járunk Észtország egyik fokozottan védett pszichiátriai intézményében, ahol maga Leena is kezelés alatt álló lakó, ám a film értelemszerűen itt már nem csinál titkot a tényből, hogy a 10 éves kislány valójában egy harmincas éveiben járó nő, aki ebből fakadó mentális és testi abnormalitása miatt igen veszélyes elemnek számít. Miután felfedi magát a címszereplő, nem kell sokat várnunk annak szökésére, majd átalakulására, aminek következtében megszületik a választott Esther alteregó. Kicsivel később pedig hasonló alapszituációjában találjuk magunkat, mint Az árva című filmben, ugyanis Leena kislányos báját felhasználva hamar behízelgi magát egy elsőre ismételten naivákból álló családba, ahol aztán szemet is vet a ház urára, ám a dolgok messze nem úgy alakulnak, ahogy azt a néző várná.

Az őszintét megvallva, kissé zavarban vagyok ennek a filmnek a megítélésével kapcsolatban, hiszen voltak pontjai, amik szerintem kifejezetten ígéretesek voltak és bizonyos téren még egy kis újító szándék is érződött az alkotók részéről, a végeredmény mégis egyfajta másolata lett a 2009-es változatnak, csak annak egy silányabb verziójában. 

Ne legyünk igazságtalanok, azért bőven nem egy nézhetetlen alkotás Az árva: Első áldozat, vannak tényezők benne, amik kifejezetten jól működnek, mint például Isabelle Fuhrman, aki ezúttal is lelke a sztorinak, még mindig nagyon meggyőzően alakítja ezt a komplex figurát, annak ellenére, hogy több jelenetben is jól kivehető, hogy már nem kislány, játéka mégse lett kevésbé hatásos, mint mikor debütált a szerepben még gyerekként. Másodrészt erre a részre is jutott egy csavar, mely kevésbé volt hatásos, ám sokkal több potenciált rejtett magában, amit még eleinte egészen ügyesen próbál használni a cselekmény és innentől kezdve maga az alkotás is műfajt vált, egyfajta fekete komédiaként kezd el funkcionálni, hogy aztán mégis vissza vegye a gyeplőt a kommersz végkifejlet. Harmadrészt pedig mindenképpen érdemes a pozitívumok között említeni, hogy azért igyekeztek minél kreatívabban, többnyire testdublőrök és ügyes operatőri munka által megoldani azokat a jeleneteket, ahol lényegében egy 10 éves kislányt kellett a cselekmények fókuszába helyezni.

Ezen tények tudatában érezhető, hogy azért voltak itt ötletek a stáb részéről, ám sajnos hiába az ígéretes alapok, hiába a műfajváltás, az előzménynek nem sikerült felérnie eredetijéhez. Nem szabad elmennünk amellett a tény mellett, hogy a történet már ott gellert kap, hogy ezúttal nem tud az ismeretlentől való félelem érzetére építeni, ezáltal valami újjal kellene előrukkolnia, amit már magából az alcímből adódóan várt volna a néző, ám a film rögtön itt csalódást okoz, hiszen nem azt adja, amit ígér. Leena itt már kész mészáros, akinek kiszámíthatatlansága itt is háttér nélkül marad, holott ebben lehetett volna az előzmény legfőbb ereje. Elég csak arra gondolnunk, hogy egyfajta tragikus eredetet is adhattak volna Leena számára milyen módon is kellett szembesülnie azzal a borzalommal, hogy speciális rendellenessége miatt örökre kislány testbe lesz zárva egy felnőtt nő érzelmi értékrendjével és vágyrendszerével rendelkezve, és ez sokkoló felismerés végtére is hogyan formálta őt pszichopatává. Ehhez képest William Brent Bell munkája legalább olyan átverés, mint egykoron volt a 2006-os A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdetek című blöff, ami szintén csak címében tükrözte azt, amit végül történetként nem kaphattunk meg. Ezt én óriási kihagyott ziccernek tartom, főleg, ha azt is hozzávesszük az összképhez, hogy erre a filmre jócskán vesztett titokzatos identitásából a főszereplőnk, már nem egy kimért, az ördögi jellemét gondosan rejtegető pszichopatát kapunk, hanem egy sokkal direktebben funkcionáló kéjgyilkost.

A komoly csalódás ellenére mégis úgy gondolhatta az ember, hogy van még innen visszaút, ugyanis a játékidő felénél érdekes fordulatot vesznek az események, amelyek teljesen más perspektívába helyezhették volna a film alapszituációját, ráadásul ezáltal árnyalódtak is kissé az Esther személyét befogadó családtagok is, ám az ígéretes és helyenként kifejezetten szórakoztató adok-kapok után nagyon olcsó fináléba érkezünk. Ráadásul mindezen az se segített, hogy elég sok borzalmasan kinéző CGI elem jelenik meg a végjátékra, ami nem csak illúzióromboló, de szerintem szükségtelen húzás is volt a készítők részéről.

Összességében azt mondhatom, hogy azon rajongók, akik az eredetit szerették, tehetnek ezzel az alkotással is egy próbát, mert egyszeri nézésre helyenként élvezhető, éppen-éppen még működő művet fognak kapni, még akkor is, ha nem azt fogják kapni, mint amit az előzetes marketing ígért. Fájni különösebben nem fog, de a maradandó élmény érzete ezúttal alaposan elmarad.

Képek: TMDb