Keserédes emlékek – ATLANTISZ GYERMEKEI (2001) kritika
Házimozi ajánló | 2022-09-04 | Szombati Zoli
Akad olyan Stephen King filmadaptáció, mely annak ellenére nem ver különösebb hullámokat, hogy a viszonylag jól sikerült művek számát gyarapítja: véleményem szerint az Atlantisz gyermekei is ebbe a csoportba tartozik. Abban azért szinte mindenki egyetért, hogy Frank Darabont alkotásai (az első kettő, tehát A remény rabjai és a Halálsoron) képviselik a csúcsot, ami minden kétséget kizáróan így is van. Előkelő helyen tanyázik a sorban a Rob Reiner rendezte Tortúra illetve Állj mellém!, aztán az élmezőnyből említhető a Ragyogás, a Carrie, a Dolores Claiborne, de én ide sorolnám Az eminenst és Darabont harmadik - és eleddig utolsó - King-feldolgozását, A ködöt is. A közepes szintűek közt még bőven akadnak nézhetőek (például A holtsáv, az 1408, a Christine), no és persze léteznek pocsékul sikerültek is bőven, melyekre nem érdemes szót vesztegetni. (Utóbbiakat zömmel gyenge rendezők készítették, míg a fentebb felsoroltakat sokkal inkább a színvonalasak, ami nem meglepő). Scott Hicks azonban pont "kakukktojás" ebből a szempontból, mert sikerfilmeket nem igazán fogunk találni a neve mellett, viszont az Atlantisz gyermekeit egész ügyesen összehozta. King témákat illető repertoárjában leginkább a természetfeletti és az izolált körülmények közé kényszerülő, egymásra utalt, kihívásokkal szembenéző emberekből álló csoport erőfeszítései és drámája szokott rendre megjelenni, de fontos szeletét képezi a munkásságának a gyermekkorba tekintő, nosztalgikus hangulatú, a legkülönfélébb keretek közé helyezett történetek megidézése is (Atlantisz gyermekei, Állj mellém!, Az), melyek hangulatvilágára az egykori személyes élmények okán jól rezonál a közönség. William Goldman - ő írta meg a Tortúra scriptjét is - adaptált forgatókönyve és Hicks melankólikus atmoszférát teremtő értelmezése ugyan több tekintetben jelentősen eltér az eredeti műtől, de King tetszését jobbára így is elnyerte. A rendező a sztori szimbolikáját másképpen használja, a letűnt Atlantiszhoz hasonlítva az elveszett gyermekkort, amely felnőtt fejjel visszagondolva egy másik, sokkal idealisztikusabb világnak tűnik. A könyv egyébként öt elbeszélés gyűjteménye, a Castle Rock által tető alá hozott film ezekből az elsőt és az utolsót használja: a köztük lévő közel negyven évnyi időkülönbség teremt lehetőséget a keretes idősíkú szerkezet alkalmazásához, amely elegáns megoldást eredményezett.
Némileg a véletlenek összjátékának volt köszönhető, hogy Ted Brautigan szerepében Anthony Hopkinst láthattuk. A színész ugyanis ezidőtájt hangoztatta, hogy nagyon szeretne végre olyan filmben részt venni, amelyet eredetileg Stephen King írt - Az eminens antagonistájának (Kurt Dussander) szerepét néhány évvel korábban még visszautasította -, illetve a másik körülmény, hogy William Goldman novelláit olvasta éppen. Amikor tudomására jutott, hogy Goldman pont az Atlantisz gyermekei forgatókönyvének befejezésén dolgozik, az elolvasást követően azonnal megszerezte a szerepet. Ted karaktere a színészt az anyai nagyapjára emlékeztette, aki szükség esetén bátorítást adott neki, ezért szívügyének tekintette, hogy eljátszhassa. A szinkron kifejezetten ajánlatos, mert a színész Sinkó László hangján szólal meg, így Hopkins fénykorát idézi. Anton Yelchin és Mika Boorem gyerekszínészek alakítják Bobby Garfieldet és Carol Gerbert, egyébként a karaktereikhez passzoló bájjal, egész ügyesen. Boorem volt a tapasztaltabb, ő a keretes idősíknak megfelelően Carol lányát is megszemélyesítette a film legvégén. Szerencsétlen módon az Atlantisz gyermekei megtekintése kellemetlen emóciókat is előhívhat a nézőben az orosz származású aktort látva, tudván, hogy milyen fatális balesetben hunyt el Yelchin egészen fiatalon. A felszínes, sekélyes gondolkodású, sőt leginkább nettó antipátiát kiváltó anyát a tehetséges Hope Davis alakítja. David Morse rövid, de erős jelenléte (Bobby Garfield felnőttként) sokat tesz hozzá a film élvezeti értékéhez, aki - az ezredforduló körüli időszakban különösen - zseniális karakterszínésznek bizonyult. Érdemes megfigyelni mennyire hitelesen teremti meg a bensőséges hangulatot a jeleneteiben, elsőrangú választás volt erre a rövid szerepre. A történet szerint a fotográfus Robert Garfield arról értesül, hogy egykori barátja, John Sullyvan, közlekedési balesetben elhunyt. A temetést követően ellátogat egykori házukhoz, ahol az apja halálát követően az őt jobbára megérteni képtelen anyjával lakott, az emlékek pedig feltartóztathatatlanul hatalmukba kerítik... A '60-as évek legelején ebben a connecticuti kisvárosban éli gyermekkorát, mely a veszteségei ellenére, a két legjobb barátjának köszönhetően, alapjában boldogan telik. Leginkább Carol áll hozzá közel, akivel nagyon jól megértik egymást, és a lány érzelmileg sem közömbös a számára. Egy napon különös bérlő érkezik a házba, aki az emeleti szobát veszi ki. A telekinetikus képességek birtokában lévő Ted Brautigan hamar szót ért vele, szeretetteljesen felkarolja őt, és bölcs tanácsokkal is ellátja az életre vonatkozóan, így a fiú egyre inkább kötődni kezd hozzá. Hamarosan azonban baljós körülményre derül fény: Tedet a nem mindennapi képességei miatt veszélyes emberek üldözik, ő pedig Bobby segítségét kéri...
A coming-of-age történet Bobby kvázi felnőtté válásának egy nyár alatt lezajló stációit mutatja be, melynek során egy olyan különleges emberrel hozza össze a sors, aki az egész életét meghatározó hatást gyakorol rá. A titokzatos múltú Ted nem pusztán egy kései apapótléknak bizonyul a srác számára, hanem olyasvalaki, aki odafigyel rá, megérti őt, és meg tudja érinteni a lelkét is. Scott Hicks a (leginkább) köztük zajló interperszonális rezdülésekre helyezi a fő hangsúlyt a történetvezetésben. Jó példa erre a Bronko Nagurskiról szóló érzelmes monológ - Hopkins zseniális előadásában -, melyet William Goldman írt bele a forgatókönyvbe, King eredetije ugyanis nem tartalmazta. Ha már itt tartunk, a kisebb-nagyobb változtatások száma viszonylag jelentős, de a rendező ezt sosem rejtette véka alá, hiszen a dramatizáció érdekében tudatosan alkalmazta őket. A film erénye a magával ragadó légköre (melyben a korszak emberléptékűsége is segítségünkre van), és meghitt személyessége: ez a nosztalgikus hatás teszi jól átélhetővé a néző számára. Az emberek zöme feltételezhetően szívesen révedezik a saját gyerekkorába, a barátságok, a kamaszkori szerelmek, az ártatlanság, az összetartozás idillikus világába, amely a jelenből lelki szemeinkkel visszatekintve egy többé már soha meg nem ismételhető, javarészt gondtalan periódusként idéződik fel a veszteségek okán időközben némileg keserédessé transzformálódó emlékeinkben. A film ezeket a veszteségeket - melyeket metaforikusan az elsüllyedt Atlantisszal von párhuzamba - is érzékelteti, miután Ted és Bobby kapcsolata kényszerűen meg kell szakadjon a történetben. A drámai szál kibontása tehát jó és részletes, a misztikus azonban már kevésbé érezhető annak. A film narratívája az írott anyaghoz képest egyébként sokkal földhözragadtabb, a veszélyes emberek nem idegenek, hanem minden valószínűség szerint a kormány háttérhatalmi gépezetének rejtett "fogaskerekei" ők. (J. Edgar Hooverről elterjedt nézet volt, hogy parafenoméneket is csatasorba állított az FBI kötelékében). A fényképezés egyszerre szép és gyakorlatias: a lengyel Piotr Sobocinski elsősorban a lágy, meleg színeket tartotta kiemelendőnek a gyerekkor viszonylatában, míg a jelenre a fakóbb, hidegebb árnyalatok jellemzők. A filmet a készítők egyébként az operatőrnek ajánlották, mivel a munkálatok befejezése után pár hónappal, nagyon fiatalon hunyt el szívinfarktusban. A két ütemben megvalósult forgatás nem Connecticutban zajlott, hanem kissé délebbre, Virginia államban. A legfontosabb helyszín természetesen Garfieldék háza, amely ma is hasonló állapotban létezik, hiszen felvették a megőrzendő emlékek megtisztelő listájára. A sarki lokalizációjú épület Stauntonban található. Megvan előtte a hajtűkanyar, illetve folytatásában maga az utca is (Winthrop Street), ahol Bobby barátainak lakóházai szintúgy fellelhetőek. Az utcácska végében lévő Woodrow Wilson Parkot és a száz méteren belül található helyi vasútállomást is felhasználták néhány jelenetben. Az állam fővárosában, a történelmi nevezetességekben bővelkedő Richmondban is forgattak: a film eleji temetést vették fel itt (Hollywood Cemetery), és meggyőződésem, hogy a történet végén szereplő sikátoros utcarész szintén ebben a városban található, de eddig sajnos még nem sikerült beazonosítanom. Végezetül megemlítem a vásári jelenetet az óriáskerékkel, amely a haditengerészeti bázisáról ismert Virginia Beach-en játszódott, a Cape Henry Lighthouse melletti mezőn.
_25592960.jpg)
_40066809.jpg)
© 2023 | A CineMániás - Az Online filmmagazin - acinemanias@gmail.com | Minden jog fenntartva | Design by Frisnyicz Roland és W3layouts || GDPR