Az élet kegyetlen drámája – AZ ELVESZETT LÁNY (2021) kritika

Házimozi ajánló | 2022-10-06 | Juhász Péter

Nagyon szeretem azokat a mozikat, melyek mernek belevájni az emberi lélekbe, őszintén ábrázolni életünk mozzanatait, nem megpróbálva szebbé tenni, mint amilyenek valójában. Nem feltétlenül azért, mert kizárólag negatív oldalról kémlelem a dolgokat, hanem azért, mert létezésünket nem mindig felhőtlen boldogság és mosoly övezi, hanem ott vannak a háttérben megbúvó, elkerülhetetlen nehézségek, még a legszebb pillanatokban is. 

A gyermeknevelés is ilyen. Csodás, mennyei történések kuszasága, melybe idővel belerondít az emberi lét veleje, az elkerülhetetlen szembenézés önmagunkkal. A mámorító öröm mellé ugyanis lassan akaratlan bekúszik a mindennapok stressze, a felelősség és az állandó nyomás elviselhetetlen terhe. Hiába a tündéri cukiság, a gyereknevelés kőkemény feladat, mely hatalmas önfeláldozással jár és senkit sem kímél. Anya és apa is megszenvedik azokat az éveket, amikor a kis élet még csak kialakulóban van, ahogy napról napra egyre keményebb feladatot jelent. Borzasztóan nehéz időszak ez, melyről szeretünk női magazinok módjára, kizárólag bársonyba csomagolva beszélni, holott a valóság sokkal, de sokkal kegyetlenebb. 

Maggie Gyllenhaal rendezői debütálásában Elena Ferrante 2006-ban megjelent azonos című regényét vitte filmre, döbbenetes módon. A középkorú egyetemi tanár és ismert fordító, Leda Caruso görögországi nyaralása során találkozik Ninával, egy fiatal édesanyával, akinek hároméves kislánya, Elena egyik pillanatról a másikra eltűnik a tengerparton. Leda megtalálja, és visszaadja a lánynak, akin egyre növekvő kimerültség és boldogtalanság jelei látszanak. A kislány azonban nem nyugszik, mivel elveszítette kedvenc babáját, amelyet Leda titokban magához vett. A film visszapillantásokon keresztül mutatja meg a nézőnek, ahogy a fiatal Leda anno megküzdött anyaként, és Elenában részben önmaga fiatalkori énjét látja viszont. Ahogy neki, a lánynak is kegyetlen dolgokkal kell szembesülnie a családi idill örvényében.  

Maggie Gyllenhaal 2018-ban szerezte meg Elena Ferrante regényének megfilmesítési jogait, ő írta és rendezte is az adaptációt. A főszerepben Olivia Colman, Jessie Buckley, Dakota Johnson és Peter Sarsgaard látható, a mellékszerepben pedig Ed Harris remekel. A rendezői székben ezzel a produkcióval debütáló Gyllenhaal lány döbbenetes érzékkel nyúlt az alapanyaghoz, szerény véleményem szerint csakis nő tudta ennyire őszintén és részletesen ábrázolni egy anya mindennapos harcát a gyermekáldás elkerülhetetlen poklában. Félreértés ne essék, nem az anyaság ellen beszélek, senkit sem szeretnék eltántorítani a gyermekvállalástól, hiszen nincs csodásabb az apró tipegőknél, de egy dolgot nem szabad elfeledni; nem minden perc békés és meghitt, az ember sosem látott nehézségekkel szembesül mire gyermekei önálló felnőttekké válnak. 

Ez pedig olykor emberfeletti küzdelemmel jár. Az édesanya lassan őrlődik fel az anyai szerepben, apuka dolgozik, mindig ő marad egyedül a lányokkal, akik még nem értik, mit jelent a pihenés, kikapcsolódás, énidő. Mindig a nyomodban vannak, veszekednek, nem eszik meg az ebédet, a babát vagy épp apát akarják. Mindig akkor és ott, amikor elérhetetlenek. Ez a harc acélidegzetet kíván, sok lemondással. A nő lassan elveszíti önmagát az egyre csak tornyosuló feladatokban, képtelen kikapcsolni, nem tud örömet okozni párjának, sem magának. Idővel a totális kiégés fenyeget, ha csak nem lép. Az pedig drasztikus és visszafordíthatatlan következményekkel jár. Sajnos, az élet kegyetlen, ez a film pedig nem akarja másképp ábrázolni a valóságot, mint amilyen. 

A történet nem csupán a múlt eseményeiről regél. Roppant fontos az immáron középkorú Leda személyes kálváriája a nyaralás során. Egyedül a görög tengerpart nyugalmában több zavaró eseménnyel szembesül. Meg kell küzdenie a helyiekkel, emlékeivel, a váratlan találkozás a fiatal anyukával ugyanis millió sebet tép fel másodpercek alatt. Gyllenhaal rendezése precízen követi az eseményeket. Aprólékosan vezet minket az emberi lélek útvesztőjébe, ahogy Leda emlékei összefolynak az aktuális mozzanatokkal. Egy feszült jelenet a helyi moziban, az Ed Harris alakította gondnokkal elfogyasztott vacsora, a fiatal anyuka rejtett élete mind-mind felszínre hozzák a régmúlt homályába vesző érzéseket. 

Nem könnyű film Az elveszett lány, de valami egészen mesteri. Világpremierjén a Velencei Filmfesztiválon négy perces tapsvihar fogadta, nem véletlenül. Minden pillanata hiteles, a színészek lenyűgözőek a szerepben, Olivia Colman Leda testében az utóbbi idők egyik legőszintébb alakítását nyújtja a nagyérdeműnek. Hiába akarjuk nem meglátni a valóságot, próbáljuk szebbé varázsolni a lelkünket borító sebeket, egyszerűen nem lehet. Az élet nem csak mosoly és nevetés, felejtsük el gyorsan! Egy házasság nem csupa derű, az anyaság sem felhőtlen, mennyei állapot. A problémák sötét fellegei ugyanúgy gyűlnek fejünk felett, idegrendszerünk éppúgy feladja. Igyekszünk ugyan mindig ott lenni, mutatni, hogy megy, bírjuk és van előre, de nincs. Elfogy egyszer az út, és ha nem találunk megoldást, döntést kell hoznunk, bárhogy is alakul utána az életünk. 

Az elveszett lány egy kőkemény gyomros, mely úgy mutatja meg az élet egyik legszebb részét, ahogy kevés mozgókép teszi; kendőzetlenül és abszolút őszintén. Bravúros bátorsággal villantja fel a legkegyetlenebbnek tűnő tetteket, melyek láttán az érzelmesebbek nagyon nem fogják szeretni ezt a filmet, de mindazok, akik könnyes szemmel ugyan, de képesek kimondani; hogy ez bizony így van, érthető és átérezhető, egy óriási filmélménnyel gazdagodnak majd. 

Maggie Gyllenhaal életművének újabb mérföldköve, roppant fontos darab, amit mindenkinek érdemes lenne látnia, mert nem a csilivili magazinok hasábjai mutatják a valóságot, hanem az élet. Ezt a filmet pedig az élet szülte, és ettől lesz örökérvényű mestermű. 

Képek: TMDb