Az élet kéretlen ajándéka – ROSSZ ÁLMOK (2000) kritika

Házimozi ajánló | 2022-10-30 | Szombati Zoli

Alkalmanként szoktam írni méltatlanul alulértékelt, vagy többé-kevésbé elfeledett filmekről is, melyeket amúgy érdemes lenne leporolni időnként, hiszen egész jó szórakozást nyújtanak. Sam Raimi ezredfordulós thrillerének ráadásul sikerült egy igazán semmitmondó, béna magyar címet kanyarítani, ami elképzelhető, hogy a felvonultatott sztárparádé ellenére hozzájárult a mellőzöttségéhez. A részben magyar származású felmenőkkel rendelkező, képregények iránt rajongó amerikai direktor neve az Evil Dead - Gonosz halott című kis költségvetésű horrorfilm óta (1981) cseng ígéretesen Hollywoodban, sőt később a folytatása (némileg több black comedy elemmel) is jól sikerült. Egy ideig maradt ennél a műfajnál, a '90-es években azonban más irányokat is kipróbált, melyek egy jó része szintén a feszültségteremtésre alapozott (thrillerek, krimik). A másik fő csapásirányt a képregények szuperhősei jelentették: elsőként az 1990-es Darkman jött, azonban sokkal inkább a 2002-es Pókember, majd annak két folytatása révén szerzett széleskörű ismertséget. A Hobbit-trilógia kapcsán pedzegették, hogy esetleg ő, vagy Guillermo del Toro rendezheti meg mindhárom részt, de végül mégis Peter Jackson maradt. Azóta túl sok mindent nem láttunk a rendezőtől, igaz mostanság megint hallani néhány további tervéről. Az ezredforduló környékén több alkalommal is együttműködött a filmvilágban igazán 1996 óta (Pengeélen) jegyzett Billy Bob Thorntonnal, aki ebben az időszakban még viszonylag termékeny forgatókönyvírónak is számított, majd ez a lendület látványosan alábbhagyott. Raimi a Szimpla ügy kapcsán dolgozott először vele, amely egy egész jó neo-noir krimi, erős szereposztással. Két évvel később következett a Paramount Classics által gyártott Rossz álmok, amelyben Thornton már nem játszott, bár Buddy Cole, a pszichotikus zavarokkal küzdő autószerelő szerepét illetően figyelembe vették. Azt kell mondjam egész jó lehetett a Tom Eppersonnal közösen írt forgatókönyve, hiszen mind a karakterek változatossága és kidolgozottsága, mind pedig a cselekmény íve és összetettsége egyaránt színvonalas.  

Jó film nem képzelhető el erős szereposztás nélkül, Sam Raimi pedig meglepően nívós gárdát verbuvált össze. A forgatáskor mindössze harminc éves Cate Blanchett ausztrál színésznő ekkortájt kezdett igazán ismertté válni, s főleg erős karakterek megszemélyesítésében jeleskedett. A férjét egy évvel korábban tragikus körülmények közt elvesztő, a három gyerekével egyedül maradó Annie Wilson viszont az élethelyzetéből fakadóan egyidejűleg kell mutasson szilárd helytállást és az aktuális események okozta kétségbeesést, így a színésznő a főszerepben az érzelmi spektrum széles skáláját használja imponáló magabiztossággal. Nagy örömömre szolgált, hogy a filmnek köszönhetően végre-valahára látni lehetett Keanu Reevest egy lobbanékony, fenyegető, tehát minden ízében negatív karaktert (Donnie Barksdale) jól játszani - megelőzően A leskelődő ugyanis gyászosan csapnivaló volt minden tekintetben. Külön kiemelést még Giovanni Ribisinek szánnék, aki Buddy Cole zilált, sőt tragikus figuráját remek átéléssel szállítja. Rajtuk kívül még kisebb-nagyobb szerepekben Greg Kinnear, Katie Holmes, Hilary Swank, J.K. Simmons, Gary Cole, Michael Jeter és Kim Dickens teszi tiszteletét a vásznon az ismert nevek közül. A történet délre, pontosabban Georgia államba kalauzol minket, egy Brixton nevű álmos kisvárosba, ahol a fiatalon megözvegyült Annie Wilson oly módon igyekszik eltartani a gyerekeit, hogy az őt bizalmas tanácsokért felkereső, többnyire kétségbeesett emberek számára jósol. A nő nem kókler, hanem egy igen ritka, nagyanyjától örökölt adottság birtokosa, hiperszenzitív érzékelésmódja pedig látomásszerű, tényleges képességek birtokába juttatja. Az "ajándék" segítség lehet a mindennapokban, de önmaga számára inkább erős tehertételt jelent, hiszen szörnyűségeket és halált is megláthat általa. Az egyik páciense éppen a legjobb barátnője (Swank), aki képtelen elválni az őt rendszeresen terrorizáló férjétől (Reeves). A szintén komoly pszichés problémákkal küzdő, ismerős autószerelő is hozzá jár: Buddy apjával kapcsolatos múltja minden valószínűség szerint szörnyű titkot rejt. Egy napon Annie-t a helyi iskola vezetője, Wayne Collins (Kinnear) hívatja be magához, miután az egyik fiával problémák adódnak. Később is összefutnak egy partin, láthatólag szimpátiával viseltetnek egymás iránt. A férfi gyakorta kihívóan viselkedő menyasszonya (Holmes) azonban hirtelen, nyom nélkül eltűnik, így a vőlegény és Jessica kétségbeesett apja felkeresik a nőt, hogy a segítségét kérjék. A seriff hivatala elakad a nyomozásban, így utolsó esélyként Annie okkultista képességeiben bíznak, hátha ő elő tudná mozdítani a keresést. Az elvárások súlya alatt vonakodva ugyan, de belemegy, ám nem sejti, hogy idővel önmagát sodorja egyre nagyobb veszélybe...

A film műfajilag nagyjából a misztikus thriller vonalon mozog, amelyet remekül egészítenek ki a krimire jellemző vonások, sőt egy szolidabb, de egész frappánsan megvalósított tárgyalótermi drámát is kapunk a cselekményt átszövő családi dráma mellé. A Rossz álmok az atmoszférája alapján akár egy kevésbé ötletes Stephen King adaptációnak is elmenne - és nem csak a természetfölötti jelenléte okán, hanem a kisvárosi, egymást jól ismerő emberek kvázi zárt közösségét középpontba helyező története miatt is. (Az ezredforduló környékén - valószínűleg a Hatodik érzék sikerén felbuzdulva - egyébként feltűnően nagy keletje volt a hasonló témájú filmeknek). A realistán megformált karakterek viszont a cselekménnyel ellentétben már sokkal inkább sztereotipnek mondhatóak. Raimi a tőle megszokott kreativitással teremt - méghozzá hitelt érdemlően - feszült légkört, melyben fontos szerephez jut a képi világ dinamikája: utóbbi különösen a látomásos jelenetekben csúcsosodik ki. A rendező ügyesen használja a lassításokat, a fókuszált közelieket, a szokatlan megvilágításokat, a disszonáns hanghatásokat, s a pontos vágásokat a cél érdekében. Nekem nagyon tetszett technikailag a néhány flashback szekvencia felvillantása a tárgyalótermi jelenetekben. Az események kifutása több csavart is tartogat a végére, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy akad közülük olyan is, amelyik elég könnyen adja magát. A párbeszédekkel nincs probléma (sőt a szinkron is korrekt), unalmasabb töltelékdialógusok szerencsére nincsenek, az egész tálalás kellően kompaktnak érezhető, így folyamatosan leköti a néző figyelmét. Újra megjegyezném, hogy Keanu Reeves milyen jól helytállt a habitusával amúgy szöges ellentétben álló hamisítatlan redneck tahó szerepében, de a prímet feltétlenül a sztori ütközőpontjában lévő karaktert megszemélyesítő Cate Blanchett viszi, akinek változatos érzelmi tónusokat (például félelem, meghatottság, bánat, bizakodás, együttérzés, düh) kellett akár gyors váltásokkal is bemutatnia. A forgatás már pusztán a természeti képek tanúsága szerint is valóban délen zajlott, méghozzá Georgia államban (Chatham és Effingham County), zömmel Savannah elővárosi településein. A filmes szempontból Forrest Gump padjáról leginkább nevezetes nagyvárost a rendőrörs képviselte, amely a finálé kapcsán jut szerephez (Bull Street). Savannah tőszomszédságában található a parti helyszínéül szolgáló country club is, a Wilmington Islanden. Fontos lokáció Thunderbolt egyik utcája (Bannon Avenue), hiszen itt található Wilsonék háza, de a legutolsó képsorokként szolgáló temető is ennek a viszonylagos szomszédságában található, a Wilmington River partján. A tárgyalásnak a springfieldi Effingham County Superior Court (N. Pine Street) adott otthont.

Kiemelt kép

Továbi képek: 1+2