Sorozatajánló – THE WALKING DEAD (2010-2022) kritika

Házimozi ajánló | 2022-11-27 | Szombati Zoli

1932 óta piszkálják a filmalkotói fantáziát a halálból visszatérő, általában csapatosan támadó, abszurd módon vérszomjas, antropofág természetű élőhalott lények. Mivel embernek értelemszerűen már nem nevezhetők, így ők lettek a két világ határán létező zombik, mint a horrorfilmesek nagy "ütőkártyái". Mielőtt a szubzsáner modern atyjaként emlegetett George A. Romero klasszikusai megjelentek (Az élőhalottak éjszakája, Holtak hajnala), többnyire csak ZS-kategóriás szemetek készültek, de a műfaj később feltűnő virágzásnak indult, méghozzá olyannyira, hogy akár még fekete humorral operáló filmeknek is alapot adhatott (például Hullajó!, Zombieland). Az apokalipszis utáni világ érzékletes ábrázolásának is tökéletes alanyai a zombiseregek, ennélfogva perspektívákkal nem kecsegtető, igen sötét tónusú, erős emberi drámák számára ágyazhatnak meg, amelyben komoly alkotói potenciál rejlik. Az ezredforduló után (több okból is) egyre nagyobb szerephez jutottak a tévésorozatok, sőt a formátum - főleg az elmúlt bő évtizedben - kifejezett előretörésének lehetünk tanúi, mivel tágabb keretek között biztosít olyan komoly előnyöket egy mozifilmmel szemben, mint a cselekményvezetés részletekbe menő kidolgozása, illetve a karakterek változatossága és fejlődési ívei. Ráadásul ma már egy sikeres sorozat is tud nagyon profitábilis lenni. Jól emlékszem a hírekre, amelyekben anno felröppent, hogy a kitűnő magyar származású rendező, Frank Darabont, a harmadik King-feldolgozása után (A köd) egy horrorsorozatot kíván tető alá hozni. Köztudomásúan a műfaj nagy rajongója, ráadásul kezdettől elnyerte a tetszését Robert Kirkman 2003-tól megjelenő, "The Walking Dead" címen futó képregényfolyama. A Breaking Bad-et is gyártó AMC-vel kötött szerződést, miután az NBC-vel és HBO-val nem sikerült megállapodásra jutni. A csatorna óvatosan mindössze hat részes próbaévadnak adott zöld utat, a pilotot pedig maga Darabont írhatta és rendezhette (plusz ő lett a showrunner is), aki több olyan technikai stábtagot és színészt hívott meg, akikkel korábban már harmonikusan együtt tudott dolgozni: például Greg Nicotero maszkmestert, David Tattersall és Rohn Schmidt operatőröket, illetve az aktorok közül Laurie Holdent (Andrea), Jeffrey DeMunnt (Dale) és Melissa McBride-ot (Carol). A pilotepizód kiváló indítást adott a sorozatnak hangulatában is, illetve bemutatja a Rick Grimes fémjelezte fő történetszál kezdeteit, hiszen a karakterre nyolc évad épült. Az Atlantában körzeti seriffhelyettesként működő férfit egy fegyveres összetűzésben lelövik. Egy hónapig tartó kómából ébred fel, ám a teljesen elhagyatott kórházban és a falakon kívül is olyan bizarr helyzetet tapasztal, amely korábban még a rémálmaiban sem fordulhatott elő: az utcákat rendkívül veszélyes élőhalottak járják, melyek alig várják, hogy rávethessék magukat az emberre, és táplálék gyanánt széttéphessék. Rick megpróbál hazajutni, hogy megtudja, mi történhetett a családjával. Egykori házukhoz érve még él benne a remény, hogy Lori (Sarah Wayne Callies) és Carl (Chandler Riggs) talán megmenekült. Mindeközben két túlélőt sodor útjába a sors, akik nagy szerencséjére jó emberek. Személyes tragédiájuk árnyékában Morgan (Lennie James) és fia a sarkaiból teljesen kifordult világ farkastörvényeivel ismertetik meg, miközben segítenek neki alkalmazkodni és valamelyest talpraállni, hogy aztán elindulhasson az ismeretlenbe, felkutatni a szeretteit...

Frank Darabont aspiránsa a főszerepbe ezúttal is Thomas Jane lett volna, de mivel a színész nem tudta az időbeosztásával összeegyeztetni a forgatást, így őt szerencsére megúsztuk. (A köd kritikájánál korábban már említettem, hogy miért nem voltam kibékülve vele). Nem kis meglepetésre egy londoni születésű brit sorozatszínészt választottak: Andrew Lincoln állítólag esélyt sem adott a többi vetélytársának a castingon, amelyet egy kicsit talán egysíkú, de kétségtelenül karizmatikus alakítással hálált meg. Darabont hatása a szériára viszonylag korán megpecsételődött, mivel a második évadban kirúgták, jelentős nézetkülönbségekre hivatkozva. Szerződésszegés és tisztességtelen költségvetés-kalkuláció vádjával (a csatorna szándékosan manipulálta a Darabontnak járó licencdíjak egy részét) beperelte az AMC-t, melyet hét és fél év után, 2021-ben megnyert, kétszázmillió dolláros kártérítéssel. Azóta sem hallat magáról, sajnos úgy tűnik végleg kiábrándult Hollywoodból. Hiánya jelentős veszteség a filmvilágnak, olyan kaliberű alkotásokkal a háta mögött, mint A remény rabjai és a Halálsoron. (Egyébként neki köszönhetően akadtak magyar nyelvű utalások a nyitóévadban, például a Dale Horvath nevű karakter, vagy a "Ferenc Builders" felirat, amely ott virított a kisteherautón). A jó színvonalú bevezető részeket további tíz, zömmel tizenhat epizódot számláló évad követte, melyek révén a storyline kiteljesedhetett (hogy milyen irányba, az egy másik kérdés). Már most érdemes leszögezni, hogy az AMC - gondolom profitéhségből - egyértelműen túlnyújtotta a szériát, amely ha permanensen kínos visszaesést nem is jelentett idővel, de erősen hullámzóvá vált színvonalat eredményezett a sorozat (nagyjából) első felének egyöntetűen remek teljesítménye után, sőt a nézettség is komolyat zuhant. Ideje ráfókuszálni a szereplőkre, aztán pedig rátérek egy átfogóbb értékelésre. Érdekes volt mindvégig megfigyelni, hogyan operál a széria a karakterekkel. Egyesek felbukkannak és bizonyos súllyal szerepelnek később, másokat végleg kiírnak, ugyanis a narratívához hasonlóan nem feltétlenül a képregények pontos irányát követik. Az írói stáb, és maga Kirkman is ezt a körülményt viszonylagos rugalmassággal kezelte (nyilván figyelembe vették a rajongótábor reakcióit), sőt olyan meghatározó karakterek is megjelentek a sorozatban, amelyek eredetileg benne sem voltak: ilyen például Daryl Dixon. Norman Reedus olyan jól teljesített, annyira kedvelhetővé tette a széria egyik fokozatosan előtérbe lépő főszereplőjét, hogy karrierje messze legnagyobb dobását jelentette a részvétele (csak az utolsó három évaddal jóval ötvenmillió dollár felett keresett), melynek a TWD-univerzum bővítésével még mindig nincsen vége. Daryl legjobb barátja, azaz Carol is sokkal több képernyőidőt kapott, mint kezdetben gondolták. De akadtak olyan példák is, akiket jóval hamarabb kiírtak (kvázi megöltek) az eredetileg elképzeltekhez képest. Ilyen volt például Andrea Harrison - Laurie Holden első szerződése ugyanis még nyolc évadra szólt. Speciális eset is előfordult, hiszen Frank Darabont távozásával maga Jeffrey DeMunn kérte, hogy írják őt ki a cselekményből. Kifejezett erény, hogy a széria nagyon markáns antagonistákat volt képes kitermelni. A történetfolyam dinamikájának és sarokpontjainak megfelelően az egyes szakaszoknak mindig léteztek emblematikus karakterei (férfiak és nők is egyaránt), melyek aztán továbbhaladhattak a narratíva változásával (akár hosszasan is), vagy éppen nem. Egy biztos, hogy mindenki kapásból tudja sorolni az elsőszámú kedvenceit. Az enyémek Hershel (Scott Wilson), Tyreese (Chad Coleman), Merle (Michael Rooker), Morgan és - ha csak egyetlen epizód erejéig is - Eastman (John Carroll Lynch) voltak.

Az emberiség megmaradt túlélői egy csapásra szembesülnek a zombihordák képében rájuk törő végítélettel, az ismert társadalmi rend felbomlásával, amelyhez maradéktalanul alkalmazkodni rövidtávon szinte esélytelen, perspektíva híján pedig a jövő sem kecsegtet érdemi kilátásokkal. Egy olyan világban, ahol ezernyi agresszív "járkáló" jut egy élőre, a halálos fenyegetettség folyamatos, az életben maradás pedig a legnagyobb próbatételt jelenti minden egyes nap. A reményvesztett helyzetekben is olyan túlélési stratégiákhoz kell folyamodni, amelyekkel korábban sosem találkoztak, ráadásul a hibázás luxusa nem megengedett, hiszen emberéletekkel kell fizetni érte. A modern civilizáció összeomlásával együtt járó farkastörvények pedig olyan súlyos konfliktusokat generálnak a puszta fennmaradás érdekében, melyek eredményeként a másik ember válik halálos veszedelemmé. A halál, bár a mindennapok szerves része, senkit sem tehet közönyössé, hiszen folyamatos éberség hiányában a valóság garantáltan egy jó nagy saller képében jelentkezik be. Morális fogódzókat találni egy ennyire végletes világban, ahol nem nagyon lehet válogatni az eszközökben, szintén óriási kihívással ér fel. Mint látható, egy ilyen realisztikusan megjelenített, nyomasztó atmoszférájú posztapokaliptikus túlélőhorrorban számos drámai és társadalomkritikai lehetőség rejlik, amennyiben az alkotók jól bontakoztatják ki ezeket. A sorozatban a "járkálók" csak az extrém keretrendszert képezik, a figyelem mindvégig az egyénen és az emberi közösségeken összpontosul. A bevezetőket követő tíz teljes évadot - több szempont mentén - szeretem három egységre bontani, s ha nem is pontosan, de ezek a szakaszhatárok nagyjából egybeesnek az aktuális showrunner váltásokkal is. Darabont távozásával a második évadban Glenn Mazzara vette át a stafétabotot, aki a Kemény zsaruk sorozattal szerzett korábban jelentős tapasztalatot. Az első és egyben messze a legjobb, legkidolgozottabb, legizgalmasabb szakasz nálam a második évad kezdetétől a negyedik derekáig tart. Miután az ember egyedül esélytelen a túlélésre egy ilyen világban, így szükségképpen közösségeket kell formálnia, ahol vállt vállnak vetve egymásból meríthetnek erőt. Imádtam, ahogy Rick Grimes vezetésével a csapat összekovácsolódott, megbonthatatlan kötelékek alakultak ki a szemünk láttára, de akadtak masszív konfliktusok is. A néző együtt élt és halt velük, mintha csak ő is a részévé vált volna a közösség nyújtotta meghitt pillanatoknak, de egyszersmind a súlyos veszteségeknek is. Élmény volt megtapasztalni, hogy egy morálisan intakt személyiséget hogyan transzformál át fokozatosan egy ilyen rideg világ, s hogy ennek a szükségszerű adaptációnak hol rejlenek a fizikai és a pszichikai határai. A drámaiságának zenitjén tanyázó széria ezidőtájt csak úgy pezsgett a jobbnál jobb karakterektől. Ekkor teljesedtek ki azok a női szereplők, akik csaknem folyamatosan velünk maradtak, úgy mint Maggie (Lauren Cohan), Michonne (Danai Gurira) és Carol. Mindezeken túl a helyszínek a maguk kvázi zárt világával - a farm, majd a börtön is - fenomenálisak voltak, a nézettség pedig hamar csúcsokat döntött. A sorozatot ezekért az évadokért volt érdemes elkészíteni. Nem véletlen, hogy ebben a fázisban működtek közre a legjobb rendezők (például Ernest Dickerson, Michelle MacLaren, Guy Ferland). A negyedik évad második fele pedig először villantotta fel azt a kényszerű, minden addiginál kétségbeesettebb élethelyzetet, amelyben hőseink szétszóródva vándorolni kényszerültek a relatív biztonságot jelentő falakon túl, a reményt keresve...

A széria közepét jelentő évadok (az ötödiktől nagyjából a nyolcadikig bezárólag) az újabb showrunner, Scott M. Gimple irányítása alatt még hoztak meghatározó karaktereket, korrekt izgalmakat, sőt újabb, izgalmas élethelyzeteket is, de a végefelé a kifáradás komolyabb jelei már elkezdtek megmutatkozni. Sokaknál a hetedik évad sokkoló indítása eleve betette a kaput, amikor Negan (Jeffrey Dean Morgan) keze által Lucille lesújtott, Rick pedig élete legnagyobb próbatételével kellett szembenézzen. A pokoljárással felérő emocionális hullámvasút tovább folytatódott, de közben nem lehetett nem észrevenni, hogy elkezdtek töltelékrészek is megjelenni, melyek színvonala jóval gyengébbre sikeredett. Számomra elég nagy csalódást keltett, hogy a periódus végefelé fokozatosan elkezdték uralni a narratívát a fegyveres összetűzések a finoman szőtt drámai mélységek kárára. Érdekes módon ennek azonban volt egy pozitív hozadéka is, mivel így a saját törvényeik mentén szerveződött nagyobb közösségek (Alexandria, a Szentély, Hilltop, a Királyság, Oceanside) életébe, motivációik hátterébe, s a köztük zajló interakciókba nyerhettünk részletesebb betekintést. Rickék sikeresen integrálódtak a hagyományos értékekre épülő, falakkal körülvett Alexandria megszervezett mikrotársadalmába, miután az alapítók befogadták őket, sőt az értékes túlélési tapasztalataik miatt vezetőkké is válhattak. A széria ezen része mutatja be a legérzékletesebben, hogy mindenkinek ki kell érdemelnie a helyét, s a legfőbb közösségösszetartó erő - ahogy a családok esetében is - a feltétel nélküli bizalom és a szeretet. Az újrakezdésbe, a civilizáltabb világrendbe vetett hitet a Negan vezette Megváltók zúzzák porrá. Hirtelen az az érzés válik realitássá, hogy minden csak hiú ábránd és önáltatás volt, mivel egy szebb világ, amelyben a morálnak még helye van, elérhetetlen távolságba kerül. A szakasz végeztével azonban ismét felsejlik egy új kezdet reménysége. Mire idáig elér a történet, néhány karakterfejlődés szép ívet jár be, ami különösen Carol és Daryl esetében szembetűnő, hiszen ők úgy válnak a közösség húzóembereivé, hogy a kezdetekkor egy bántalmazó férj, illetve egy erőszakos báty árnyékából kellett kilépniük. A kilencedik évadot követően - ekkor vette át Angela Kang az irányítást - a sorozat elég durván kezdte elveszíteni a nézőit, a lejtmenet ellenére azonban három hosszú évadig nyújtották, s a covidjárvány is némileg bekavart. Bár előfordultak még érdemi epizódok, a Nemzetközösség megjelenésével az elfáradás és egysíkúvá válás jeleit egyértelműen érezni lehetett, Andrew Lincoln pedig a kétharmadánál elhagyta a szériát, ami szintén nem segített. A több alkalommal előforduló hosszabb időbeli ugrások érezhetően rontottak a strukturáltságon, bár azt érdekes szempontnak találtam, hogy ekkor már akadt olyan generáció a történetben, amely az apokalipszis előtti időket nem ismerte, mindezek tetejébe pedig annak a világnak a kézzelfogható nyomai már csaknem teljesen elenyésztek. A legnagyobb pozitívum egyértelműen Negan karakterének kidolgozásával kapcsolatos, aki a végjáték időszakának legérdekesebb szereplőjévé lépett elő, korábbi súlyos konfliktusainak ismeretében különösen. Az ő eredettörténetét felidéző rész volt az utolsó három évad fénypontja. Ami pedig a finálét illeti: ugyan nem vártam egy Breaking Bad típusú katarzist, de tizenkét év után azért egy sima évadzáróval felérő résznél többen reménykedtem. Az érzelmesebb pillanatok is érezhetően csak arra voltak igazából jók, hogy a jövőbeli expanded universe spin-off minisorozatait felvezessék. Utóbbiakból három is belátható időn belül érkezik majd, így Rick Grimes-t még lesz alkalmunk látni.

A TWD technikai megvalósításához nagyon profi maszkmesteri teamre volt szükség.  Bár nem minden esetben mutatkozott igény teljes részletgazdagságú sminkre, de még így is tetemes mennyiségű "járkálót" kellett alkotni. Három fokozatot állapítottak meg a kidolgozottság terén attól függően, hogy mennyire mutatta közelről a kamera az adott delikvenst. Greg Nicoterót (aki mindemellett számos epizódot rendezett, köztük a finálét is) még Frank Darabont hívta a kezdetekkor, mivel több mozifilmjén is együtt dolgoztak, és kölcsönösen respektálták egymást. Nicotero a sorozat végére a kreatív stáb egyik legmeghatározóbb emberévé vált, és két Emmy-díjat is nyert. Ha már a technikai szempontok felmerültek: az utolsóelőtti évad derekán feltűnő váltásnak lehettünk tanúi a képi megjelenítés tekintetében. A covidjárvány okozta kontaktkockázatok mérséklésére kényszerűen bevezették a digitális kamerák használatát, korábban ugyanis mindvégig filmre dolgoztak az operatőrök. A forgatási helyszíneknek Georgia adott otthont, mégpedig elsődlegesen Atlanta és közvetlen vonzáskörzete. A déli állam adókedvezményekkel csábította a filmeseket, sőt a logisztikai tényezők is megfelelőek voltak a Raleigh Studios fekvése és felszereltsége miatt. A telket az AMC később, 2017-ben meg is vásárolta, kifejezetten a produkció számára. Bár az időjárás a nyári időszakban (zömmel ekkor forgatták az első évadokat) a gyakori hőség miatt tudott kedvezőtlen is lenni, később azonban már a hűvösebb őszi periódust preferálták. A stúdió fekvése annyira jó, hogy a forgatás a külvilágtól elszigetelten, zavartalanul folyhatott, ráadásul számos erdős terület, több tó és vízmosás, illetve nagy területű rét is tartozik hozzá. (Sőt, Hershelék farmja is közvetlenül mellette található, az viszont magántulajdonban van). Főképp a széria első felében szerencsére on location típusú forgatási helyszínek is szép számmal akadtak. A nyitóepizódokban még Atlanta belvárosa is felbukkant többször, melyek engedélyeztetése nem volt egyszerű menet. A tank például a Walton Street NW és a Forsyth Street NW kereszteződésében állt. Izgalmas helyszínnek bizonyult az első évad kőfejtője a város mellett (Bellwood Quarry & Reservoir). Az egyik legkirályabb helyszín a Kormányzó, azaz Philip Blake (David Morrissey) vezette Woodbury volt számomra, mivel egy tényleges kisváros, jelesül Senoia főutcáján - a Main Street Travis Street felőli oldalán - alakították ki, ráadásul maga a stúdiókomplexum is a városka határában fekszik. Egyébként Alexandriát is Senoia déli részében találjuk, a Morgan Street környékén. A Királyság helyigényes díszleteit az egykori Fort McPherson katonai bázison rendezték be. Számos komplex setet viszont a stúdió területén és épületein belül építettek ki, egyesek átalakításokkal így később is felhasználhatóak maradtak. Ilyen volt például a börtön, Hilltop, a Megváltók főhadiszállása, illetve Gabriel temploma is... Az összhatást tekintve bár a sorozat minősége felemás képet mutatott, mégis jelentős élménynek mondanám az erős drámaiságot hordozó évadai, illetve számos felejthetetlen karaktere miatt. Talán még maga Robert Kirkman sem gondolta volna, hogy az univerzum, melynek alapjait megalkotta, ilyen mérvű popkulturális hatást vált majd ki. Végezetül következzék a számszerű értékelésem indoklása, a fentebb részletezett három szakaszt figyelembe véve. Az elsőre közel maximumot is meg tudok adni nyugodt szívvel, az utolsóra viszont csak közepeset. A közbülső évadok pedig nagyjából félúton helyezkedhetnek el a skálán, így ez lett az egységes értékelés mérőszáma is végül, némi jóindulattal.

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3+4