Nehéz idők járnak a lázadókra – ROGUE ONE (2016) kritika

Házimozi ajánló | 2022-12-31 | Szombati Zoli

A klasszikus Star Wars-trilógiáról szóló méltatásaim óta szándékomban áll a Disney-éra első antológia-mozifilmjéről is írni, hiszen közvetlen előzménytörténet lévén tematikailag összeköthető az 1977-es nyitánnyal. (Az új sorfilmek - főleg az Ep. VIII. és IX. - sokkal kevésbé mozgattak meg, így azokat békén hagyom, viszont a George Lucas-féle prequellel kapcsolatban még gondolkodom egy átfogó kritikán, amely a trilógiát egyben tárgyalná). Mióta a Lucasfilmet bekebelezte a Disney, minimum felemásnak nevezhető az eredmény, amely összességében számomra több csalódást szült, mint pozitívumot. A megosztó fogadtatásban részesült eddigi öt mozifilmjükből (köztük két spin-off résszel) sajnos csak a Rogue One-t élveztem igazán, az újabb csapásirányt képviselő sorozatokban viszont úgy tűnik több a potenciál, a The Mandalorian két évadát pedig különösen megkedveltem. A stúdió bejelentése után a rajongókban joggal vetődött fel a kérdés (mivel egyszerre tűnt ziccernek és kockázatos vállalásnak), hogy elbír-e egy nagyszabású mozifilmet a Halálcsillag titkos tervajzait megszerző lázadók akciójának története, különösképpen úgy, hogy a végkimenetelt illetően nem lehetnek kétségeink, az újonnan megjelenő karakterek sorsával kapcsolatban pedig nyitott kérdések nem maradhatnak. Nos, ebből a szempontból eléggé felemásan teljesített Gareth Edwards mozija, mivel a pozitívumok (számomra ebből jutott több) és a negatívumok mellé is sorakozathatóak érvek - részben ezek feltárására teszek kísérletet. Hamar kiderült, hogy nem J.J. Abrams dirigálja a filmet, hanem egy fiatal angol direktorra esik a választás, aki maga is a saga vérbeli rajongóinak táborát erősíti, amióta az eszét tudja. Az - innen nézve - szimpatikusnak tűnő Gareth Edwards sok tapasztalattal biztosan nem rendelkezett, így a személye meglepetésként hatott: egyedül a 2014-es Godzilla reboot szerepelt a neve mellett, amely a műfajában egy tűrhető, látványos középszer maradt. Kifejezetten aggasztónak volt nevezhető az élőszereplős főforgatási periódus körüli hercehurca, hiszen folyamatosan arról szóltak a hírek, hogy terjedelmes utóforgatási szakaszra lesz szükség (ami a monstre produkcióknál megszokott, csak nem ennyire végletes mértékben). Amikor olyan jellegű információk is napvilágot láttak, hogy Kathleen Kennedy túl komornak találja a forgatókönyv tónusát és a befejezést, akkor már a fejemet fogtam. A kaotikus helyzetkép és a költségvetés elszabadulása alapján még abban sem lehettünk egy ponton biztosak, hogy egyáltalán elkészül-e a film. Egyedüli bizakodásra az adott okot, hogy a stúdió vezetősége nem menesztette a rendezőt, de jól érzékelhetően komolyan rezgett a léc. Egy minőségi Star Wars-filmnek egyszerre kell megfelelnie a színvonalas és változatos karakterkábrázolások, illetve a dinamikusan fejlődő és izgalmas cselekményszál kívánalmainak (utóbbi teljesült végül sokkal jobban). A kidolgozás alfája és omegája mindenesetre a forgatókönyv, melyet számtalanszor átírtak a hírek szerint, sokszor még a hajrában is. A nagy nyomás és a rendkívül szűk határidő miatt végül - szokatlanul magas, ötmillió dolláros gázsiért - a tapasztalt szerző, Tony Gilroy szedte ráncba és véglegesítette a scriptet. 

Az alkotógárdában bőven találkozhattunk ismerős nevekkel. Közülük "ötletgazdai" minőségben John Knoll tűnt a legmeglepőbbnek, hiszen ő egy ideje az ILM trükkstúdió részlegfőnöki minőségében, illetve a prequel trilógia látványvilágát alapvetően meghatározó szakembereként volt ismert. Knoll prezentálta a vezetőség felé részletesen legelőször, hogy antológiafilmeket is gyártsanak (legelsőként a klasszikus trilógia közvetlen előzménysztoriját), mivel a régi motorosok egy jó része rendesen berezelt attól, hogy a Disney teljes fennhatóságot szerzett a Lucasfilm felett, így különféle konkrét ötletekkel kezdték el a váltás után bombázni a stúdiót. Kathleen Kennedy-nek pedig megtetszett az elképzelés, így bekerült a portfólióba. Kifejezetten szembetűnő a Rogue One kapcsán, hogy az összes sorfilmtől eltérően nem John Williams lett a zeneszerző, hanem a J.J. Abrams alkotótársaként jegyzett Michael Giacchino, bár felcsendülnek természetesen a jól ismert témák is, hiszen ezek megkerülhetetlenek. A digitális kamerák mögött ezúttal egy jónevű ausztrál szakember, Greig Fraser ült, tehát David Tattersall a prequel után nem folytatta. A fő látványtervező az a Doug Chiang lett, aki az előzménytrilógiánál a concept art részleget vezette, és akkor olyan neves örökséget kellett sikeresen továbbvinnie, melyet a legendás Ralph McQuarrie képviselt. A szereplők nagy része teljesen új a filmben, hiszen azokat a szálakat a lezárásra teljesen el kellett varrni. A Disney a sorfilmekhez hasonlóan most is női karaktert helyezett a középpontba, Jyn Erso viszont kevésbé érdekes, mint a Daisy Ridley által játszott Rey. Noha Felicity Jones angol színésznő kvalifikáltnak mondható, alakítását kicsit idegennek éreztem, legalábbis többször váltott ki olyan hatást nálam, mintha túlreagálná a szerepét. (Kate Mara szerintem jobb lehetett volna, ő volt a másik végső kiszemelt). A Birodalommal szembeforduló szabotőr tudóst, Jyn apját, Mads Mikkelsen népszerű dán sztárszínész formálhatta meg (Galen Erso), bár  mozgástere nem igazán maradt karaktere kibontakoztatására. A Diego Luna által játszott Cassian Andor felkelő századost már jobban kidolgozták, sőt az ő előtörténete később egy többévados sorozatot is kapott, amelyből az elsőt már bemutatták. A karaktert arra használja a stúdió, hogy az eddigiektől eltérő vizekre is evezhessen, melynek már a mozifilmben is mutatkoztak jelei. A csapat tagjaként két ázsiai színészt is láthatunk Chirrut Imwe és Baze Malbus megformálójaként, akik amolyan szerzetesi minőségben a Whillek Őrzői a Jedha holdján. (Ez egy elegáns visszautalás, hiszen Lucas még a '70-es években a Whill-krónikákként hivatkozott a történetre a korai draftokban. Hasonló főhajtás volt a "May the Force of others be with you" mondat is). Először furcsának tűnt számomra a keleties harcmodor, de hamar megkedveltem őket. A Birodalom oldaláról kiemelendő az ausztrál Ben Mendelsohn, a felettébb becsvágyó Orson Krennic igazgatóként, aki a Halálcsillag építéséért felelős birodalmi parancsnok, és a film legfőbb antagonistája. A VII. epizódhoz hasonlóan szintén szerepel egy dezertáló birodalmi (Bodhi Rook pilóta), akit Riz Ahmed rendszeresen és eléggé irritálóan túljátszik, bár én ezt rendezői hibának tartom. Alkalmanként vicceskedő - ám kedvelhető - robotkarakterünk most is van, mégpedig egy átprogramozott birodalmi droid képében: K-2SO-t Alan Tudyk kelti életre a motion capture technika segítségével. Olyan valós szereplő, akit korábbról ismerhettünk, vajmi kevés akad (például Mon Mothma, Bail Organa), viszont beemelték a történetbe slusszpoénként Darth Vadert (róla még később), illetve digitálisan újraalkotott karakterként Tarkin kormányzót, plusz a végjátékban néhány képkocka erejéig a fiatal Leia hercegnőt is. Carrie Fisher még látta a filmet, mivel pár héttel a bemutató után hunyt el...

Előzménysztoriként olyan cselekményt kellett kreálni, amely megáll a saját lábán, de jól át is vezet a klasszikus trilógiába. A lázadók hírszerzőinek tudomására jut, hogy a Birodalom egy minden eddiginél pusztítóbb fegyver megépítésébe fogott, amely egész bolygók elpusztítására képes. A munkálatokat Krennic igazgató tartja kézben, míg a mérnöki kivitelezést a nagyszerű tudós, Galen Erso irányítja (a személyiségét Oppenheimerről mintázták). Szembesülvén a fegyver képességeivel rádöbben, mekkora pusztító erőt fog életre hívni, így mielőtt elkészülne a harcállomás, bűntudata miatt a családjával a külső gyűrűkre menekül. Krennic azonban felkutatja és megtalálja, ám a lányát nem sikerül magával vinnie. Az apa gondoskodó tervének részeként Jynt Saw Gerrera lázadóvezér (Forest Whitaker) gondjaira bízza. A főtervező az űrállomás elkészültével kompromittálja a fegyvert, tudatosan elrejt benne egy hibát, melynek kihasználásával az megsemmisíthetővé válik. Mindezt a Jedha holdon tartózkodó Saw Gerrera tudomására hozza egy holografikus üzenetben. Jyn ezidőtájt kerül kapcsolatba a Felkeléssel, és nem önszántából. Az utolsó pillanatban eljut hozzá is az üzenet, melyet felhasználva a lázadók maroknyi csapata megkísérelheti megszerezni a Scarif adattárából az információkat, ám ezek továbbítása a bolygó körüli pajzs kiiktatása, tehát kétfrontos offenzíva nélkül lehetetlen... A készítők terve az volt, hogy egy komor, háborús hangulatú mozit készítsenek, amely valamelyest elüt a saga többi részétől, ami részben sikerült is. (Az Andor tévésorozat kifejezetten ezt az irányvonalat viszi tovább). Néhány változtatás eleve ebból fakadt, hogy antológiáról van szó, nem pedig sorfilmről, így a nyitány jellegzetes fanfárja és a felkúszó prológszöveg például elmaradt. Ez az első Star Wars-film, amelyben a bolygók neveit a képernyőre kiírták. Az Erő mellékszálként, vagy inkább csak utalásokként jelenik meg, ahogyan a Jedi Rend is, viszont Chirrut Imwe alakja így emlékezetessé válhatott. A Skywalkerekhez nem kapcsolódik a történet közvetlenül, hanem kvázi hétköznapi hősök vannak a középpontban, akik készek a végső áldozathozatalra. Klasszikus fénykardpárbajt nem láthatunk, sőt egyik főszereplő sem használja a fegyvert, amely a zárójelenet csúcspontján azért előkerül. :) A fanservice komponenst én speciel nem tudom elmarasztalni (mivel nagyon csípem ezeket a kikacsintásokat és utalásokat), bár akadt köztük némileg erőltetett. A Vörös és Arany vezér beillesztett jelenetei nem zavartak, Vader kétszeri megjelenését pedig kifejezett csúcspontoknak éreztem, s a rendező jól is időzítette azokat. (Pletykálták, hogy Hayden Christensen visszatér, de nem ő volt a maszk mögött). A Mustafaron zajló dialógushoz szerencsére ismét James Earl Jones kölcsönözte a nagyúr hangját, már csak emiatt is bűn szinkronnal nézni a filmet. A Tantive IV fedélzetén zajló emlékezetes jelenetsort egyébként egy késői döntés értelmében, az utóforgatások végén lőtték. Darth Vader felbukkanása tökéletesen mutatja meg, hogy "a kevesebb több", ugyanis az Obi-Wan Kenobi sorozatban szerintem már nem lehetett ezt a feszült áhítatot érezni, amely a Rogue One kapcsán megvolt. A változatos világok részletgazdag ábrázolása megfelelőnek mondható, persze itt is akadtak "utánérzések" (Jedha), de az eredetiség húrjain is képesek voltak játszani az alkotók (Scarif), három helyszínt pedig már korábban is láthattunk (Mustafar, Yavin, Coruscant). A Jyn és Galen családi kötelékén túli karakterkidolgozások közepesek, de a lázadókat összességében jóval árnyaltabban ábrázolták, a narratíva ugyanis nem emeli képzeletbeli piedesztálra őket, mivel morálisan megkérdőjelezhető a tetteik egy része. Sőt, a rendező még gyilkosságot is bemutat, amint Cassian szorult helyzetében megöli az informátorát. A film utolsó harmadára sikerült jó húzós dinamikát vinni a sztoriba, és izgalmasan felpörgetni az eseményeket (alapelvárás kell legyen egy Star Wars-film esetében). Az űrcsata végre valahára kifejezetten igényes megvalósítást kapott, emlékeztetve minket a klasszikus trilógia grandiózus jeleneteire. A látványvilág és dizájn egyaránt zseniális, így mindent egybevetve Gareth Edwards a Disney eddigi legvállalhatóbb mozifilmjét tette le az asztalra, a maga hibáival együtt.

A forgatás helyszínei viszonylag koncentráltak voltak a történet monumentalitásához képest, hiszen két európai és két ázsiai országban járt mindösszesen a kamera. A legegzotikusabb nyilvánvalóan a Maldív-szigeteken található Laamu Atoll volt a Scarif jeleneteihez, melyekhez részben stúdiót is igénybe vettek (lásd később), illetve az utóforgatási szakaszban az angliai Bovingdon Airfielden is épült hozzá egy kisebb díszlet. Ázsiában Jordánia szerepelt másik helyszínként, amely a kyber kristályok lelőhelyeként szereplő sivatagos Jedha nagytotáljaihoz volt szükséges, de néhány élőszereplős jelenetet is rögzítettek Wadi Rum térségében, a szaúdi határ közelében. Frekventált helyszínnek mondható, melyet régebben is előszeretettel alkalmaztak (Arábiai Lawrence), de főleg mostanában fedezték fel a filmesek (például Mentőexpedíció, Dűne, Star Wars: Skywalker kora). Európába kanyarodva Izlandot emelném ki elsőként. A sziget déli részét a vulkanikus bazaltkőzet alapú kopárabb táj jellegzetességei miatt egyre gyakrabban használják, Ridley Scott például itt forgatta a Prometheus számos jelenetét, de az új Star Wars-filmekben is már megjelent (Starkiller Base). Jelen esetben Izland két bolygó megjelenítéséül szolgált. A Lah'mu-t, azaz a film nyitóképeit a Katla vulkán szomszédságában vették fel, míg az Eadu birodalmi bázis egyes jeleneteit szintén nem messze, a Reynisfjara gleccservidéken. Angliában a stúdiókon kívül a Cardington Airfield hangárja volt használatban, melynek különleges érdekessége, hogy a Yavin bázisának idevonatkozó részeit a Csillagok háborúja kapcsán pontosan ugyanitt forgatta George Lucas! (Jelen esetben a kettes számú hangár szerepelt, míg anno az egyes). A helyszínt egyébként Christopher Nolan is előszeretettel szerepelteti a filmjeiben. Az interiorok zöme, sőt néhány külső is masszív stúdióhátteret igényelt: ezeket hagyományosan Angliában találjuk. Jelentős érdekesség, hogy - a Disney-érában egyetlen alkalommal - ismételten használatba vették a pár évtizede még szebb napokat látott észak-londoni Elstree-t, tehát abban a létesítményben is dolgoztak, ahol a teljes klasszikus trilógiát (a külső helyszínek kivételével természetesen) forgatták. Itt építették fel a Scarif felszíni csatájához a tengerparti szakasz impozáns díszletét a főforgatáshoz, hiszen a Maldív-szigetek állapotának megőrzése érdekében a robbantásos jeleneteket a valós helyszínen nem lehetett kivitelezni. A fő stúdió 2015 óta minden Star Wars-mozi esetében a Pinewood volt, amely a legszínvonalasabb nem amerikai stúdió jelenleg. A legtöbb belső felvétel itt zajlott, de készült egy grandiózus kültéri set is, Jedha City zegzugos utcáival. A legextrémebbnek mondható lokációt hagytam a végére, melyet némileg kényszerből választottak, ugyanis nagyon sokba került volna ekkora volumenű teret stúdióban reprodukálni, ráadásul minimális átalakításokat kellett csak végezni. Egy működő belvárosi londoni metróállomás, a Canary Wharf tube station adta a Scarif Citadellájának nagyterű részeit. Mivel csak a forgalom leállásakor, tehát éjfél és hajnali négy között lehetett dolgoznia a stábnak, így logisztikailag nem volt egyszerű menet. A rendező szerint az volt a legrosszabb, hogy teljes inkognitóban kellett a forgatást kivitelezni, illetve a szükséges előkészületeket napközben megtenni.