A képzelet szárnyán – A FAUN LABIRINTUSA (2006) kritika

Házimozi ajánló | 2023-01-08 | Szombati Zoli

Az egyetemes filmtörténet egyik legnagyszerűbb drámájával kezdem az új évet, amely az elismert mexikói rendező, Guillermo del Toro legjobbja is. Tipikus példája az AMPAS kifejezetten idegesítő baklövéseinek, hiszen a későbbiekben a rendező - kvalitásaihoz képest - meglehetősen középszerű, fájdalmasan művi és polkorrekt A víz érintését szórták meg díjakkal, nem pedig ezt a tényleges mesterművet. (A faun labirintusa bár technikai és művészeti elismerést kapott, a legjobb forgatókönyv, rendező, és legjobb idegennyelvű film díját sajnos nem). Kétségtelen, hogy egyedi látásmódja ellenére hangsúlyosan megfigyelhető egyfajta kettősség az alkotói életműben, hiszen tisztán érzékelhető, hogy del Toro mely filmjei készültek igazán elkötelezett és művészi indíttatásból, s melyek tartoznak a hollywoodi, úgymond pénzkereső iparosmunkák közé. A film tervét már jóval korábban, 1993-tól kezdve dédelgette, így természetesen a rendezésen túl ő is írta meg, saját ötlete alapján. Munkamódszere eléggé sajátos, ám kétségtelenül praktikus: jó ideig csiszolgatja a történetet (azaz bőven van idő a részletek aprólékos kidolgozására), miközben - korábbi élményeiből és tapasztalásaiból táplálkozva - pontosan vizualizálja azt, tehát a megközelítés módjában del Toro kifejezetten tehetséges. Amint fejben megszületik valamilyen használható ötlet, azonnal jegyezeteket és rajzos skicceket készít, amely a későbbi forgatókönyvi átirat kidolgozásánál alapvető segítséget jelent. A legendárium szerint ezt a bizonyos kincset érő füzetet egyszer egy londoni taxi ülésén felejtette, azonban a sofőr szerencsére visszajuttatta hozzá: amennyiben elveszett volna, úgy a film jó eséllyel sosem készül el. A szerző több amerikai felkérést kapott (nagy stúdióktól is), de hajthatatlan volt abban a tekintetben, hogy Hollywoodot teljesen kizárva, európai keretek között vezényli le a filmet, maximális rendezői autonómiát élvezve, kompromisszumkényszerek nélkül. Még a fizetéséről is lemondott a siker érdekében, vagyis nyugodtan kijelenthető, hogy del Toro "szerelemgyerekeként" tekintett erre a művére, amelynek egyébként tematikailag és stílusában már bevallottan volt egy előképe az ezredfordulón...

Az Ördöggerinc - bár annak nívóját nem képes elérni - sok szempontból hasonlóságot mutat A faun labirintusával, így szerintem a legszerencsésebb egymást követően megtekinteni a kettőt. A spanyol polgárháború utáni zaklatott idők (1939 és 1944) adják ezen filmek történelmi hátterét, kiemelt narratív elem bennük a traumák által megviselt, megnyugvásra képtelen gyermeki lélek ábrázolása, az alkalmazott filmnyelv stiláris szempontokból szintén hasonlatosságot mutat, ráadásul mindkettőt Spanyolországban forgatta a rendező, mexikói koprodukcióban, spanyol nyelven. Érdemes hangsúlyozni két körülményt: az elmúlt néhány évtizedben kiemelt szerepet tudtak kivívni a nemzetközi filmgyártás drámai szekciójában a mexikói rendezők. Elsősorban Alfonso Cuarón (a film egyik producere ezúttal), Alejandro González Inárritu és Guillermo del Toro nevesíthető. Hasonlóképp meghatározó operatőreik is akadnak, példának okáért Emmanuel Lubezki, Rodrigo Prieto és Guillermo Navarro (utóbbi fényképezte ezt a filmet és az Ördöggerincet is). Spanyol részről pedig az a feltűnő, hogy a művészfilmeken túl a 2000-es években mennyire előtérbe tudtak kerülni a mainstream igényesebbnek számító vonulataiban is, elsősorban drámákkal és misztikus thrillerekkel, ötletes horrorfilmekkel. A faun labirintusában inkább helyi viszonylatban jegyzett spanyol színészek jutottak szóhoz, csupán egyetlen amerikai található a stáblistán, aki mindjárt két kreatúrát is játszik: Doug Jones és a rendező kooperációja jól ismert, ezúttal Ron Perlman azonban kimaradt. A történet a '40-es évek közepére repíti vissza a nézőt. A fasiszta Franco-rezsim rémuralma erősen rányomja a bélyegét a mindennapokra: a falangisták kíméletlenül számolják fel a köztársaságiak ellenállásának maradékát. Ofélia és várandós édesanyja a tisztogatások árnyékában érkezik meg egy sűrű, sötét erdő által körbezárt erődítményszerű malomba, ahol Vidal kapitány élet és halál ura, miután a lojális katonai különítménye halálos fenyegetést jelent a környező erdőkben portyázó gerillákra. A tündérmesék világába egyébként is gyakran révedő Ofélia figyelmét még érkezése napján felkelti egy furcsa, félig szitakötő, félig ember szerzet, aki őt a közelben található, ősi labirintus-kert belsejébe csábítja. Az útvesztő közepén egy faun elevenedik meg, aki a mitológiák félig kecske, félig emberszerű groteszk lénye. A faun elmondja neki, hogy a lány valójában a földalatti mesevilág hercegnője, a királyságot pedig úgy láthatja viszont, ha a telihold megérkezése előtt három nehéz, és egyben rémséges próbatételt teljesít, ezáltal bizonyítva érdemességét. Ám ami egyelőre igazán rémületes, az a valóság maga, Vidal ugyanis könyörtelenül számol le minden ellenségével. Ofélia, és az öccsét váró, egyre rosszabb állapotba kerülő édesanyja számára fenyegetést jelent a kapitány, akit csak a megszületendő gyerek sorsa érdekel. Oféliának össze kell szednie minden bátorságát, hogy legyőzze a mostohaapjától való félelmét, miközben a faun által kiszabott próbák várnak rá...

Nem hiszem, hogy a végkifejlet figyelembe vétele nélkül érdemben lehetne a filmről beszélni, így aki esetleg még nem látta, inkább ne jöjjön tovább. Ofélia szerepére kiterjedt castingot folytattak, melynek során Ivana Baquero lenyűgözte a rendezőt, s annak ellenére kapta meg a lehetőséget, hogy a karakterénél három évvel volt idősebb. Tényleg intelligens bájt sugárzott, felettébb magával ragadóan, de nagyban hozzájárult a film kiválóságához Sergi López (Vidal) is a szenvtelen, velejéig romlott szörnyeteg hiteles megformálásával. Hazájában elsősorban komikus szerepeiről volt ismert, így tehát intuitív választásnak bizonyult del Toro részéről, pedig sokan próbálták őt lebeszélni. A ház körüli munkákért felelős mindenest (Mercedes) Maribel Verdú alakította, aki a "bánatos szemeivel" tett nagy benyomást a rendezőre. Üdítően hatott erre a dark atmoszférájú remekműre, hogy nem unásig ismert arcokkal volt tele. Ilyen csodálatosan felépített, többféle értelmezési síkon is tökéletesen működő, katartikus ívet bejáró filmdrámát ritkán látni, ráadásul a rendező egészen bravúros műfaji szintézist valósít meg úgy, hogy öncélúságtól teljesen mentesen a narratíva központi elemévé teszi, miközben meghökkentő magabiztossággal és választékossággal jár át a stílushatárok között. A rendezőtől közismerten nem áll távol a mitikus mesevilág mint vízió (amely nála egyúttal groteszk lények kész tárháza), a finom szimbolizmussal átitatott, legfeljebb mérsékelt szürrealitást felvonultató fantasy, sőt a horrorisztikus elemek és a nyers erőszak ábrázolása sem. A Stephen King nagyrabecsülését is elnyerő remekmű egyszerre erős tartalmi nívójában és emocionális hatásában, így egészen felkavaró filmélményt biztosít, sőt még többszöri megtekintéssel sem veszít a varázsából. Különösen igaz ez a végkifejlet katarzisára, amely ráadásul elég szabadon interpretálható, hiszen a rendező tudatosan úgy alkotta meg, mint egy példázatot. Az én értelmezésemben Ofélia tudatalattija folyamatosan menekül a kegyetlen valóság elől, ezért kreálja a mesevilágot maga köré, végül pedig a felvállalt mártíromságában megdicsőül. Bár profánabb megközelítés, de a rendező - mint mondotta - "hisz abban", hogy a földalatti királyság valóban létezik, nem pusztán Ofélia gondolatainak szüleménye, így erre a megoldásra vonatkozóan is helyezett el információmorzsákat a történetben. Magát a faunt egyébként a direktor gyerekkori álmai ihlették, melyek a komplex, néhol hátborzongató fantáziauniverzumára erős hatást gyakoroltak. A film megálmodott képi világa kiforrott stílus mentén válik a vászon valóságává - a gondolati sík "kézzelfoghatóra" transzformálását Dick Smith-től, a legendás maszkmestertől leste el del Toro, aki maga is ebben a szakmában kezdte, így a különféle figurák technikai megvalósításában szakemberként tud részt venni. A faun megalkotására egy érdekes animatronikus szerkezetet terveztek, amelyben Doug Jones kényelmesen elhelyezkedhetett, egyedül a lábait kellett térdtől lefelé kimontírozni a képből. A kreatúra fejének elkészítéséből a maszkmesterek vették ki alapvetően a részüket, a színésznek minden forgatási napon öt órát kellett a technikai helyiségben töltenie. A rendező fontosnak tartotta, hogy a lény megjelenése ne legyen bizalmat ébresztő. Valamennyi CGI-effekt is természetesen szükségesnek bizonyult a fantasy elemek miatt, tehát egyáltalán nem kritikátlanul alkalmazták őket. A faun labirintusa Guillermo Navarro által fényképezett képi világának borongós, a valóságtól időnként tudatosan elidegenített vizualitása különleges élményfaktorként szerepel. A forgatás helyszíneit és a stúdióhátteret is Madrid közelében találjuk. A munka öt hónapig tartott a tavaszi-nyári időszakban, a Guadarrama-hegység fenyvesét ráadásul extrém aszály sújtotta. Emiatt minden pirotechnikát mellőzni kellett, így ezeket csak utómunkával adhatták hozzá. A tisztás a filmhez épített erődítménnyel és a labirintus bejáratával San Rafael mellett található, míg a film elején felbukkanó rom Belchite óvárosa, amely éppen a polgárháború alatt pusztult el.

Kiemelt kép

További képek: 1+2