(Ét)vágy gyötörte lelkek – BONES AND ALL (2022) kritika

Házimozi ajánló | 2023-01-10 | Ben Palmer

Luca Guadagnino nem éppen a megalkuvó rendezők sorát erősíti. Alkotó szellemének nincs az a cenzor vagy korhatár besorolás, ami gátat szabhatna, éppen ezért tud olyan természetesen, tabuk nélkül beszélni akár egy szerelmi csalódás által való felnövés történetről, mely útnak állomásai szexuális túlfűtöttségtől kikövezett vágyakban való kiteljesedések, vagy éppen az elfojtott kívánalmak általi személyiség torzulás naturalista, vérgőzös ámokfutásában kicsúcsosodó végzetről. Az olasz rendező legújabb munkája, a Bones and All se törekszik kímélni a lelkeket. Camille deAngelis regénye igencsak szaftos témája miatt egy alapos boncolásra alkalmas tetemet dobott Guadagnino elé, akinek több se kellett, magát nem meghazudtolva látott neki elmesélni a kannibál tinédzserek nem hétköznapi románcát egy gyomorforgató, ám borzasztóan intim hangvételt választva.

Maren (Taylor Russell) visszahúzódó, csendes lány, ki már az első perctől látszik, hogy elnyom magában valamilyen kéjes vágyból fakadó érzést, ami tény aztán egy pizsamapartin hamar eszkalálódik, miután főszereplőnk megízleli az egyik gyanútlan résztvevő ujját. Kannibál lényére fény derül, így apjával ismét menekülnie kell, aki aztán a sokadik ilyen menekülés után megtörik, és magára hagyja gyermekét, lévén, hogy nem tud rajta segíteni, Maren pedig ezután útra kell, hogy megértse van-e jövő egy olyan gyarló személy számára, mint ő. Útja során aztán több ilyen problémával küzdő egyénnel is összehozza a sors, ám aki a legjobban felkelti az érdeklődését, az a hasonlóan titokzatos jellemű Lee (Timothée Chalamet), aki rövid ismerkedés után, hamar szimpatizálni kezd a lánnyal, ezért együtt folytatják útjukat.

Ez a történet pedig bármilyen felkavaróan, vagy groteszkül is hangzik, ténylegesen azt a felütést fokozza tovább, amit az expozícióban megalapoz. Guadagnino magával hozva naturalista stílusát, nem rest visszataszító, lelkeket lecsupaszító képsorok által érzékeltetni velünk, hogy mégis milyen, az emberi mivoltunkat felemésztő tortúrán kell keresztül mennie ezeknek az állapotuk miatt egyébként is önkéntes száműzetésben élő fiatal felnőtteknek. Nem az a célja a rendezőnek, hogy szimpátiát váltson ki a nézőből irántuk, - ez a cél eleve lehetetlen lenne - hanem inkább a személyiségük árnyalása által megértesse azt, hogy ez a két személy nagyon is őrlődik amiatt, amilyen sors jutott nekik. Persze elfogadtatni a tényt, hogy karaktereink számára létszükséglet az emberhús fogyasztása még így is sokaknak fog a torkán akadni, de éppen ez a kettőség fogja a legjobban kidomborítani a történet drámai hangvételét, és a tragikus helyzet súlyát érzékeltetni, miszerint ennek a két fiatalnak, úgy kell menekülni a múltja elől, hogy boldog véget nem tartogat számukra jövő.

Ez az egyfajta vérgőzös spirituális utazásba oltott felnövés történet pedig azokban a pillanatokban fog könnyebbnek érződni, mikor hangsúlyt kap a két fiatal egymás iránti vonzódása. Itt fogjuk a leginkább közel érezni magunkhoz őket, szívfacsaró lesz minden törekvésük, amely azt a célt szolgálja, hogy normalizálódjon az életük, már – már elkezdünk a megváltásukért mi magunk is szorítani, hiába maradnak meg az árnyékban szunnyadó előítéleteink.

Ezt a nem egyszerű témát, az igen komplex érzelmeket pedig csak kivételes tehetségek hozzájárulásával lehet elmesélni, így a mindig frenetikus teljesítménnyel előrukkoló Chalamet ezúttal is megbízhatóan teljesít, míg mellette színészi pályájának eddigi legjobbját nyújtó Taylor Russell is felnő a feladatához. Azonban még az ő alakításaikat is elhalványítja Mark Rylance kisebb, de annál felkavaróbb jelenléte, ki ezúttal szintén jogosan várhatna egy jelölést játékáért. Ez az elállatiasodott, meghasonult személyiségű mániákus, amit kihozott szerepéből egyszerre vált ki az emberből undort és megvetést, viszont valahol mélyen ott leledzik egy állapotába beleőrült személy keserű tragédiája, aki önmagát feladva lett áldozata torz vágyai csillapításának. Díjat érdemlő performansz.

Összegezvén a tényeket az mondható el, hogy Guadagnino rendezése több lett, mint kannibál-horror, s több lett, mint tinédzserrománc. Esettanulmány két gyarló lélek szemszögéből, kiknek beteges vágyai örök kirekesztettségre ítélte ezen túli jellemüket. Ha mindenáron negatívumot akarnánk találni az összképben, azt róhatnánk fel a film ellen, hogy nem mindenkinek való. Nyers, émelyítő képei csak erős idegzetű és gyomrú személyeknek ajánlható, mert az olasz zseni ezúttal sem alkudott meg, vízióját úgy vitte vászonra, ahogyan az tőle már megszokhattuk. Viszont, ha ezen túl tudunk lendülni, páratlan élményben lesz részünk, mely eltelt idő nem lesz kellemes, de biztos vagyok benne, hogy velünk marad, ameddig csak élünk.

Képek: TMDb