Apartheid típusú találkozások – DISTRICT 9 (2009) kritika

Házimozi ajánló | 2023-02-05 | Szombati Zoli

Jól emlékszünk, hogy a megjelenése idején nagyjából olyan üde színfoltot képviselt a palettán Neill Blomkamp kendőzetlen politikai felhangokkal operáló, innovatív megközelítésű, változatos műfaji sajátosságokat szintetizáló sci-fije, mint bő egy évtizeddel korábban Paul Verhoeven Csillagközi inváziója - csak éppen utóbbi költségvetési keretei többszörösen meghaladták a District 9-ét, melynek "mindössze" harmincmillió dollárral kellett beérnie. A dél-afrikai születésű, majd a filmszakot a kanadai Vancouverben végző rendező azonban még így is ziccerhelyzetbe jutott, midőn Peter Jackson felfigyelt rá. A WingNut Films biztosította ugyanis a finanszírozást, sőt Jackson szabad kezet adott neki a megvalósításához, amely ennélfogva dél-afrikai/új-zélandi/kanadai koprodukcióban készült, s csak a forgalmazó TriStar Pictures volt amerikai. Érdemes Blomkamp személyénél elidőzni egy kicsit. Bár 2009-ben a District 9 révén valósággal berobbant a filmipar fősodrába, a közönség a felfokozott várakozások ellenére azzal a kellemetlen ténnyel szembesült, hogy később minden egyes mozija gyengébbre sikeredett, mint az azt megelőző. Így napjainkban (jelenleg állás szerint legalábbis) erősen frusztráló, ha meghalljuk a nevét, már csak azért is, hiszen amolyan "csodagyerekként" van számon tartva a feltűnően erős kezdésnek köszönhetően. Ritkán előfordul persze, hogy egy rendező debütáló filmje messze a legjobb, amit később megközelíteni is alig képes, de a magas elvárások generálta csalódottságérzetünkön ez nem segít. A District 9 után a sokkal komolyabb költségvetéssel készült, izgalmas látványvilágú Elysium ugyan sztárokat is felvonultatott, de sajnos megmaradt egy viszonylag egyszerű üzeneteket sablonosan közvetítő, kommerciálisabb stúdiófilm keretei között. A Chappie koncepciója bár tetszett, de a film szájbarágós stílusa számomra időnként a nézhetetlenség határát súrolta, a rapperpáros pocsék "alakításával" súlyosbítva. A rendezővel kapcsolatos várakozásokat időközben két nagy horderejű bejelentése is csúcsra járatta, de sem az Alien-, sem a Robotzsaru filmből nem lett végül semmi, így csak reménykedni lehet, hogy a legújabb hírek a District 10 terve kapcsán igazak lesznek. Mivel még mindig meglehetősen fiatal, ráadásul érdekes látásmódú, autonómiára törekvő filmes, így könnyelműség volna azt állítani, hogy Blomkampban mindössze ennyi volt. Érdemi alkotásainak - melyek mindegyike disztópikus közegű sci-fi, társadalomkritikai elemekkel - látványvilága nem véletlenül impozáns, hiszen a pályát az effektszakma irányából közelítette, mivel rajongott a 3D animációért és a videójátékok világában is otthonosan mozgott. A bemutatkozó projektje pont egy videójáték-feldolgozás lett volna, de a megvalósítás felmerülő nehézségei miatt a District 9 javára (szerencsére) törölték.

Blomkamp alapötlete egy korábbi rövidfilmjében (Alive in Joburg, 2005) már celluloidra került, a District 9 ennek a shortnak a jelentősen kibővített adaptációja. A rendező a korábbi kisfilmjei és reklámfilmjei miatt viszonylag jelentős tapasztalattal rendelkezett, így nem jelentett gondot, hogy addig egész estés, nagy költségvetésű mozit még nem csinált. A forgatókönyvet feleségével, Terri Tatchellel közösen írta, és úgy döntött, hogy a speciális témafelvetés okán sehol máshol nem forgathat hiteles módon, csakis odahaza Dél-Afrikában, helyi színészekkel. A főszerepbe a rendező - szintén videójáték-megszállott - gimnáziumi barátja, a johannesburgi születésű Sharlto Copley került, aki Blomkamp filmjei révén vált ismertté. Wikus van de Merwe, a tanácstalan és ügybuzgó bürokrata megformálója igazából nem is tervezett színészi karriert, hanem a District 9 révén hirtelen belecsöppent ebbe a közegbe. A filmben ki lehet szúrni még néhány olyan résztvevőt, akik azóta arcra ismerősek lehetnek számunkra egyéb produkciókból is (ilyen David James, Louis Minnaar, Jason Cope). Utóbbi nem csak az interjúrészekben és utcai tudósítóként látható, hanem az összes idegent, köztük Christopher Johnsont is megszemélyesítette a szükséges motion capture jelmezben, tehát afféle mindesnek számított. Az in medias res áldokumentarista felütés rögvest információdömpinget zúdít a néző nyakába, amely ezáltal részletesen felvezeti a cselekményt is. A '80-as évek elején egy idegen űrhajó parkolt le Johannesburg városa fölött, amely azóta is ott vesztegel. A kényszerleszállás eredményeképp a rovarszerű külsővel rendelkező "garnélarákok" ittragadtak bolygónkon (az idegen faj hátteréről túl sok minden egyébként nem derül ki). Az eltelt évtizedek során az apartheid sújtotta dél-afrikai viszonyok között nem alakult rózsásan a rákok helyzete az együttélés tekintetében, az emberi faj ugyanis elnyomja és terrorizálja ezeket a nem éppen idealizált lényeket. A 9-es körzet menekülttáborába zárták őket, azonban elérkezett az idő a bűn melegágyaként szolgáló gettó teljes felszámolására. Az MNU elnyomó katonai szervezetének irányítása alatt megkezdik a milliónyi idegen áttelepítését a nagyvárostól jó messzire kihelyezett kvázi internálótáborba. A megelőző kiértesítő akció lebonyolítását a cinikus Wikus van de Merwére bízzák, aki a rendszer feltörekvő fogaskerekeként fenntartások nélkül szolgálja ki a rezsimet. A kotnyeles hivatalnok azonban az akció során egy furcsa balesetet szenved, amely az életét és a rendszerhez való viszonyulását gyökeresen változtatja meg...

A különleges stílusában és a speciálisan helyi viszonyokra épülő narratív megközelítésében egyaránt figyelemreméltó filmet (értékelésem magas pontszáma főleg ezt tükrözi) Blomkamp apartheid alatti gyerekkora ihlette, sőt a 9-es körzet analógiájára valóban létezett egy szegregátum, amelyet a fehér lakosok javára a '60-as években felszámoltak. Nyilvánvalóan érdekes megközelítés egy lokális viszonyokra ilyen mértékben épülő történetet a sci-fi műfaji keretei között megvalósítani, bár a határokat jelentősen kitágítja a rendező. A film egy hosszú found footage (ál)interjúcunamival nyit, rengeteg vágással és folyamatos kézikamera-használattal, így a befogadó kellően zalkatott lelkiállapotba kerül, mintha háborús dokumentumfilmet nézne a frontvonalból. A District 9 második fele pedig a morbid szociodrámából fokozatosan csúszik át egy látványos akciófilmbe, ami viszont mellőzi azokat a kliséket, amelyek mentén az idegen civilizációval történő kapcsolatfelvételt amúgy ábrázolni szokás. Az áhítatnak és a felfedezés katarzisának ezúttal nyoma sincs, a békés egymás mellett élésre képtelen embereket és rákokat egyaránt a söpredék kategóriába sorolja a rendező, tehát az elnyomást elszenvedő fél sem idealizált egyáltalán. A két lábon járó, és ennyiben humanoid vonással rendelkező lények (mely a metamorfózis hihetőbbé tétele érdekében volt szükséges) nem éppen bizalomgerjesztő, undor kiváltására alkalmas rovarszerű vizuális megjelenítését is ennek az elvnek megfelelően tervezték meg a Weta szakemberei, a motion capture alapú CGI-trükkök tényleges kivitelezését azonban nem a világhírű effektcég vállalta (hanem a kanadai Imagine Engine végzett remek munkát), mivel az Avatar posztprodukciós fázisa ekkoriban teljesen lekötötte a kapacitásaikat. A didaktizmust nélkülöző cselekményvezetés szociokulturális vetületének ennyire frappáns ábrázolása a film egyik legnagyobb erénye, hiszen a vázolt keretrendszer teremtette analógián keresztül még nem nagyon láthattuk a xenofóbia és a szélsőséges faji szegregáció vizsgálatát. Jellemző, hogy a District 9 nem vonultat fel egyetlen olyan szereplőt sem, akivel maradéktalanul azonosulni lehetne. Ironikus, hogy a saját árnyékának átlépésére rákényszerülő Wikus éppen onnantól válik egyre kedvelhetőbbé, ahogy az emberi identitását fokról fokra elveszíti. Sharlto Copley alakítása különben egész nagyszerűen sikerült, főleg annak ismeretében, hogy tulajdonképpen amatőrként vett részt a forgatáson. Blomkamp nem véletlenül engedett teret az improvizatív játéknak, sőt kifejezetten bátorította a spontán reakciókat. A társadalomkritikai attitűd az állami végrehajtás szolgálatába állt multicéges működés bírálatára is kiterjedő: a kapzsi MNU fegyverfejlesztő konszern mindennemű morált nélkülöz, általa a rendező a hadsereg és a bürokrácia magánvállalkozók számára történő kiszervezésének súlyos veszélyeire hívja fel a figyelmet. (Dél-Afrika viszonylag komoly fegyvergyártó potenciállal rendelkezik, elsősorban a Denel révén). A kizárólag digitális kamerákat használó kéthónapos johannesburgi külső forgatást télen kivitelezték, mert a sivár környezet sokkalta lepusztultabb hatást kelt olyankor. Christopher Johnson kunyhója volt egyedül, amelyet külön is megépítettek, a körzetet ábrázoló nyomornegyed egyébként valóságos. Az MNU székházát a kontinens legmagasabb épülete, a Carlton Centre épületegyüttese adta. A stúdióinteriorokat Új-Zélandon lőtték, a Stone Street Studios falai között. A District 9 jelentős kritikai és anyagi sikere után felettébb meglepőnek mondható, hogy nem jelentkeztek folytatással, pedig a meglehetősen nyitva hagyott befejezés szintén ebbe az irányba mutatott. Az új hírmorzsák mostanában arról szólnak, hogy a rendező csak tematikájában tervez folytatást, amely immár nagy valószínűséggel egy amerikai történet lehet, kevésbé akcióközpontú megvalósítással. Remélhetőleg előbb-utóbb meglátjuk...

Kiemelt kép

További képek: 1+2