A végső megoldás: halál – AZ ÖSSZEESKÜVÉS (2001) kritika

Házimozi ajánló | 2023-04-02 | Szombati Zoli

A Párbaj kivételével még nem írtam tévéfilmről eddig, bár Spielberg első nagyformátumú rendezése csont nélkül nem felel meg ennek a kategóriának, hiszen a sikerre való tekintettel anno játszották a mozikban is, átmeneti ideig. A most tárgyalt borús hangulatot sugárzó történelmi alkotásnál (melyet az HBO gyártott, a BBC-vel koprodukcióban) azt hiszem nem láttam még jobb tévéfilmet soha. A témaválasztás merész, hiszen a zsidókérdés „végső megoldásaként” elhíresült Endlösung műveletével kapcsolatos gyakorlati megvalósítás részleteit kidolgozó konferenciát taglalja a maga teljességében, az utókor számára elérhető tények alapján. A nácik a tizenöt főt számláló titkos megbeszélést 1942. január 20-án tartották a Berlin szomszédságában elterülő Wannsee-tó partján álló rezidencián, amely napjainkban is teljesen hasonló állapotában létezik, és múzeumként funkcionál. Az érkező résztvevőket bemutató kezdő képsorokat követően a film hangulata egy nívós dialógusokban bővelkedő színdarabhoz válik hasonlatossá, amely egyébként nagyon jól működik. Frank Pierson amerikai rendező nem is nagyon választhatott más narratív megközelítést, hiszen a film cselekménye kvázi egyetlen tárgyalóasztal körül zajlik csaknem mindvégig. Pierson elsősorban íróként volt jegyzett filmes berkekben, példának okáért a Bilincs és mosoly, illetve a Kánikulai délután scriptjét is ő szerezte. A teljes színészgárda - egyetlen kivétellel - viszont vele ellentétben britekből állt, a film egyik legjobb alakítását felvonultató Stanley Tucci (Adolf Eichmann) volt egyedül amerikai. Az alkotást viszont elsődlegesen Kenneth Branagh emlékezetes játéka miatt kötelező megnézni, aki egyszerűen fantasztikus teljesítményt tett le arra a bizonyos tárgyalóasztalra a konferenciát vezető hírhedt náci tábornok, Reinhard Heydrich szerepében…  

A konferencia elnevezés megtévesztőnek hat, hiszen itt alapvetően nem tárgyalás zajlott, hanem egy Heydrich által levezényelt eligazítás. A parancsuralmi rendszerben nyilvánvalóan minden döntés hierarchialáncban valósulhatott meg, amelynek csúcsán Hitler állt, aki pedig Göringen keresztül Heydrichet bízta meg a koordinálással. A feladat lényege az volt, hogy végső egyetértés mellett összehangolják, kidolgozzák a módozatot, és a leosztott hatáskörök mentén egyesítsék a náci hivatali gépezetet a zsidóság hatékony, teljesfokú európai kiirtásának érdekében. A szervezést maga Eichmann hozta tető alá, aki ekkoriban a tábornok bizalmi embereként még csak alezredesi rangban szolgált, gyors felemelkedése pedig a Heydrich ellen elkövetett sikeres tavaszi merényletet követően valósulhatott meg. (Utóbbival foglalkozik a 2016-os Anthropoid, amely húsbavágó témaválasztása ellenére sajnos csak egy tisztes középszert tudott felmutatni, néhány erősebb jelenettel). A náci gyűlésről - miután kényesen igyekeztek ügyelni a nyomok eltüntetésére - mindössze egyetlen érdemi írásos forrás maradt fenn (ez szolgált alapul az elhangzó párbeszédek hitelesítéséhez), amelyet 1947-ben tulajdonképpen véletlenül találtak meg az amerikaiak, de az Eichmann elfogását követő izraeli tárgyalás is szolgált konkrétumokkal, ezekre Loring Mandel forgatókönyvíró szintén támaszkodhatott. Az asztal körüli ülésrend, az étkezési szünetekkel kapcsolatos történések voltak azok a részletek, amelyek jobbára kitaláción alapultak. A rendezőt minden dicséret megilleti, hiszen egy ennyire speciális témaválasztású filmnél az atmoszférateremtés kulcsfontosságú, amit az első pillanattól az utolsóig fenn kell tudni tartani. A néző figyelmét ráadásul azonnal meg kell ragadni a kezdetektől, hiszen érdemben csak a dialógusok lendítik előre a cselekményt. Utóbbiak színvonala egyébként szintén egészen kiváló, és szerencsére kvalifikált színészeket sikerült választani az egyes szerepekre. Kimagasló alakításokra volt szükség, nem pusztán a gördülékeny előadásmód tekintetében, hanem az egyes karakterrajzok erőteljes ábrázolásának szükségessége miatt is. Kiemelten fontos szempont volt a színházi tapasztalat megléte, mivel Pierson hosszú snitteket alkalmazott, így a legtöbb esetben terjedelmes szövegrészeket kellett magabiztosan memorizálni és előadni. Újra szeretném kiemelni, hogy az alakításáért teljes joggal Emmy-díjat nyert Kenneth Branagh teljesítménye mennyire pazar - Heydrich láttán meghűl a néző ereiben a vér, ahogyan a színész a kiválasztottságtudatból táplálkozó felsőbbrendűségi arroganciát elegáns félmosollyal megjeleníti. Rajta, illetve Stanley Tuccin kívül még Colin Firth (Dr. Wilhelm Stuckart) volt a nagy név a gárdában, de akadtak egyéb ismerős arcok is. Érdekesség, hogy a telefonos operátorként röviden felbukkanó Tom Hiddleston az egyik legelső szerepében látható.

Vissza szeretnék térni a korábban említett remek atmoszférateremtésre, amely egészen speciális. Az tiszta sor, hogy mindvégig nyomasztónak kellett lennie, ami azonban önmagában még kevés lett volna, a hangulatot időnként finoman árnyalni is kellett. Ugyanis volt benne valami cinikusan ördögi, ahogyan az elképzelhetetlenről szóló tanácskozás közben nyájasan boroztak, vagy épp ízetlen tréfákat sütöttek el és sajátosan anekdotázgattak, mialatt szenvtelenül kimatekozták a tizenegymillió zsidó kiirtásának lehetséges maximális ütemét. A film nagyon jól bemutatja, hogy a döntés már korábban megszületett, a mesteri manipulátor Heydrich pedig nem tűrt semmiféle vonakodást, ha kellett - burkolt vagy kevésbé burkolt - fenyegetéssel szerzett érvényt az akaratának, és tartotta biztos kézben az egész tanácskozást. Megdöbbentő és súlyosbító körülmény, hogy a résztvevő bürokraták többsége jogász végzettséggel rendelkezett. Feltűnő volt, hogy a formális tanácskozásra Heydrich olyanokat hívott meg, akik az adott szerv(ezet) képviseletében jelentek meg, tehát nem feltétlenül voltak a közvetlen vezérkar részei: akadtak köztük magasrangú katonák, aztán kormányhivatalok és minisztériumok emberei, a megszállt területek regionális parancsnokságainak vezető tagjai, és persze az NSDAP, a Gestapo és az SS képviselői is. Szintén nagyon szembeötlő, hogy a direktíva véglegesítése során a nácik mennyire ódzkodtak a megsemmisítés vagy a gyilkosság szavak használatától, különféle eufemizmusokkal és a törvényesség látszatával leplezték a nyilvánvaló genocídium szándékát, noha a zsidógyűlöletből táplálkozó indíttatásuk egybehangzóan közös volt. Megdöbbentő volt érzékelni, hogy a történelem lapjai a vészterhes időkben milyen rövid idő alatt íródtak. A filmet látván akaratlanul is eszünkbe juthat Sidney Lumet örökbecsűje, a Tizenkét dühös ember, hiszen Pierson hasonlóan, egy kamaradráma keretei között mutatja be az egyes résztvevők személyiségjegyeit és motivációikat. A tapasztalt operatőr, Stephen Goldblatt, a közeliek folyamatos szükségessége miatt az ilyen esetekben praktikus Super 16-os filmformátumot alkalmazta. A komplex interiorok természetesen az eredeti állapotok korhű rekonstrukciója alapján készültek el. A díszletek falai viszonylag szokatlan módon nem voltak elmozdíthatóak, ezt szintén a hitelesség érdekében tették. Az épület beltereit az angliai Shepperton Studios nagy hangszínpadán építették fel, a szükséges részletességgel. (Néha sajnos kiszúrható a turpisság, ha figyelmesen nézzük a kinti „hóesést”). Egyetlen külső forgatási lokációként (érkezési és távozási jelenetek) pedig a konferencia eredeti németországi helyszínét használták, ami természetesen imponálóan jó döntésként értékelhető.

Az összeesküvés elérhető az HBO Maxen!

Kiemelt kép

További képek:1+2