A boldogságtól ordítani – APRÓ TITKOK (2006) kritika

Házimozi ajánló | 2023-04-09 | Szombati Zoli

Kedvelem azokat a társadalomkritikus filmeket, amelyek a kertvárosi középosztályban jelen lévő frusztrációkat, és ezzel párhuzamosan az amerikai álom defektusait igyekeznek bemutatni, jó esetben az okok feltárásának kísérletével. Néhány hónapja a Tár című pszichikai dráma széleskörűen ráirányította a figyelmet Todd Fieldre, a filmet látva pedig azt biztosan el lehetett mondani, hogy egy nem mindennapi látásmódú rendezőről van szó. Ha Field alkotói munkásságára tekintünk, az rögvest kitűnik, hogy egy autonómiára törekvő filmest tisztelhetünk benne - aki egyébként kisebb szerepekkel, színészként kezdte még a ’80-as években, s az ezredforduló után hirtelen váltott irányt a szerzői filmekre, melyekből kettő adaptáció volt. (Az összeset ő írta és rendezte, illetőleg producerként is jegyezte). Azt nem lehet mondani, hogy dömpingszerűen forgatna, hiszen több évtizedes távlatban három drámai alkotást készített (ezekért összesen hat Oscar-jelölésben részesült, ami impozáns eredmény), mindannyiszor neves színészgárdával. Mindezeket megfigyelve számomra az jön le, hogy csak akkor rendez, ha megérik rá az ihlet, tehát ha valóban el szeretne mondani valamit, az alapos kidolgozásra pedig részleteiben is ügyel. Filmjeiben a színészek mindig elsőrangú alakításokat nyújtanak, ami nyilván nem lehet véletlen. A 2006-os Apró titkokat öt évvel előzte meg Todd Field debütáló rendezése (A hálószobában), amelyben szintén jelentős szerepet kapott az interperszonális dinamika ábrázolása, persze a történetnek megfelelően más kontextusokban. A említett film olyan nyugtalanító hatással volt Kate Winsletre, hogy akkor eldöntötte, mindenképpen szeretne a rendezővel forgatni a jövőben - az együttműködésnek pedig 2006-ban érkezett el az ideje…

Tom Perrotta regényéből a szerző és a rendező közösen írta meg a film forgatókönyvét, amely az írott műtől némileg - tudatosan - eltérő irányokban halad, miután nem egy minden szegmensében egyszerű adaptációban gondolkodtak. A casting periódusában rövid ideig Vera Farmiga is képbe került a női főszerepre, vele párhuzamosan pedig Brad karakterére Michael Fassbender, illetve Idris Elba is. Amikor azonban véglegesítették, hogy Sarah-t Kate Winslet játszhatja, a színésznő javaslatára Patrick Wilsont szerződtették partneréül. Brad feleségét szintén elsővonalas sztár, jelesül Jennifer Connelly alakította, rajta kívül pedig még két karakterszerep megformálóját érdemes nevesítenem, akik fontos fordulópontokat hordoznak a történetben: az egyikük az általam nagyon kedvelt Noah Emmerich (Larry), illetőleg Jackie Earle Haley (Ronnie), a magamutogató pedofil nem éppen hálás szerepében. Haley különben nagy lehetőséget ragadott meg általa, hiszen karrierje legemlékezetesebb drámai alakítását nyújtotta, melyet a szakma Oscar-nominációval ismert el. Ronnie például teljesen eltérő volt a fizimiskája tekintetében a regényhez képest, a bűnét pedig jelentősen árnyalták, hiszen a filmben nem követett el sem gyilkosságot, sem pedig fizikai erőszakot. A cselekmény két különálló fő szálon fut, de időnként ezek összeérnek, különösen a végjátékra. Műfaját tekintve alapvetően pszichikai (melo)dráma, amelyben jelentős szerep jut a romantikus felhangoknak, sőt időnként némi szatirikus él is észlelhető. Todd Field - a Tárhoz hasonlóan - egy vibráló, mindvégig meglehetősen nyugtalanító légkört teremt, amelyet ezúttal narráció is kiegészít. Utóbbit általában kifejezetten kedvelem, hiszen ha jól használják, akkor a történet elmélyítésének fontos eszköze tud lenni. Ezúttal a rendező úgy alkalmazza, mintha egy külső szemlélő a főszereplők érzelmein keresztül látná az adott élethelyzetet, ami számomra néhol furcsán hatott. (Az Amélie csodálatos élete hasonló fajta narrációval él, de az sokkalta frappánsabb és nagyszerűbb). A mű a 2000-es évek közepén szinte teljesen észrevétlen maradt (eleve kevés moziban játszották a premieridőszakban), pedig a felvetéseit tekintve valamelyest hasonlít az Amerikai szépséghez, ami a témakör megközelíthetetlennek tűnő non plus ultrája.

A játszótéren véletlenül találkozó Sarah és Brad mindketten egygyermekes, otthonülő szülők, akik bár első pillantásra rendben vannak, azonban az életükből hiányzik a motivált késztetés és lendület, a házastársukkal való kapcsolatuk pedig felszínes, illetve konkrétan válságban van. Sarah a boldogtalan házassága csapdájában sokkalta frusztráltabb és kétségbeesettebb személyiség, míg Brad merengő alkat, aki tétován és sokszor egykedvűen sodródik. A kölcsönös vonzódás addig kínozza őket, míg egymás karjában kötnek ki. A másik, gyökeresen eltérő élethelyzetet bemutató történetszál főszereplője egy, a börtönből nemrégiben szabadult szatír, aki édesanyjával éldegél ugyanabban a kertvárosi miliőben. A konfliktusokat messziről kerülni igyekvő Ronnie sorsa a bűnbakot előszeretettel kereső közösség általános megvetése, és az ellene irányuló harsány agresszió, noha sötét késztetései - melyek időnként hatalmukba kerítik - helytelenségével ő maga is tisztában van… Ezúttal sem lehet azzal vádolni Todd Fieldet, hogy sablonos narratív megközelítéssel élne: számos élethelyzet, sőt a film alaphangulata is időnként zavarbaejtően mesterkéltnek ható, ám ezt a nyugtalanító atmoszférát nyilvánvalóan tudatosan teremti meg a rendező. A vágyakat elpusztíthatatlanoknak mutatja be, amelyek annyira elhomályosíthatják az elmét, hogy az érintett észre sem veszi, hogy pont ezek miatt mond le az élet által kínált boldogság lehetőségéről. Márpedig addig létezni is fog a boldogtalanság, amíg nem vagyunk képesek elfogadni a boldogság azon módját, amit a sors számunkra kijelölt. A film eredeti címe („Little Children”) nagyon találó: a sekélyes önismerettel rendelkező, társas magányban kallódó, látszólagos felnőttek azt sem veszik észre, hogy nem csak maguknak, hanem a gyerekeiknek is kárt okoznak. Az amerikai álom fonákoldalát látjuk ezúttal, amelynek egyenes következménye, hogy az emberek nem lehetnek önmaguk, torz eszményeket kell hirdetniük a kertvárosi hétköznapokban, a gyengeségeket pedig brutális mértékű képmutatás paravánja mögé kell rejteniük. Ezt a hamis működést pedig a család keretein belül is sokszor megteszik. Az önsorsrontás mindennapos aktussá válik, a látszat pedig tort ül a valóság felett, melynek egyenes következménye az elidegenedés. Az utóbbi gondolat köré épül Sam Mendes két évvel későbbi filmje, A szabadság útjai (szintén Kate Winslet főszereplésével!), amely olyan éleslátásról tesz tanúbizonyságot a témában, hogy úgy gondoltam, érdemes lesz összekapcsolnom a két filmet a következő héten. Todd Field a forgatást New Yorkban tartotta, ahol elsősorban Staten Islandet használták, de a legemblematikusabb helyszín szerintem a nyilvános strand, amely Ginny Duenkel Pool néven ma is működik a szomszédos New Jersey államban, West Orange településen. A szükséges stúdiómunkálatokat Queensben kivitelezték, a Silvercup Studios falai közt.

Gyártási év: 2006
Rendező(k): Todd Field
Író(k): Tom Perrotta

Főszereplő(k): Kate Winslet, Jennifer Connelly, Patrick Wilson, Jackie Earle Haley, Noah Emmerich, Ty Simpkins, Jane Adams
Műfaj(ok): dráma
Címkék: patrick wilson, kate winslet, jennifer connelly, apró titkok, todd field, dráma, 2006, kritika

Értékelés: