Elidegenedett hétköznapok – A SZABADSÁG ÚTJAI (2008) kritika
Házimozi ajánló | 2023-04-16 | Szombati Zoli
Legutóbb, az Apró titkok kapcsán felvetettem, hogy érdemes lenne rögtön Kate Winslet következő, két évvel későbbi filmjével is egy füst alatt foglalkozni, annyira párhuzamos témát jár körül mindkettő - persze eltérő történetek mentén, két nagyszerű látásmódú rendezővel. Ezúttal nem kisebb direktor, mint Sam Mendes hozta tető alá a filmdrámát, aki ekkoriban éppen Winslet férje volt a magánéletben. (Mint később kiderült, A szabadság útjai lett az egyetlen filmes kooperációjuk). Azért is különösképpen érdekes a rendező személye, hiszen neki köszönhetjük minden idők egyik legnagyszerűbb filmalkotását, az Amerikai szépséget, amely szintén a kertvárosi középosztály nem mindig irigylésre méltó létállapotába enged bepillantást, egy jó adag amerikai álom kritikával spékelve. Azon talán már meg sem lepődünk, hogy eredetileg éppen Todd Fieldet, az Apró titkok rendezőjét érdekelte Richard Yates nagysikerű, 1961-es regényének megfilmesítése, de aztán végül nem lett belőle semmi. Ahogyan jóval korábban sem, hiszen már a ’60-as évek első felétől érdekelte volna az alkotókat (különösen John Frankenheimert, aki végül A mandzsúriai jelöltet választotta), ám a stúdiók rendre elutasították a törekvéseket, mivel a sztori depresszív töltete miatt nem láttak benne különösebb megtérülési potenciált. Miután a jogok A keresztapa legendás producerétől, Albert S. Ruddy-tól a BBC-hez kerültek, csak akkor készült belőle érdemi forgatókönyv, amely messzemenően az eredeti mű nyomdokain haladt. A script elnyerte Kate Winslet tetszését, aki rávette a férjét, hogy együtt készítsék el a filmet. Mendesnek kezdetben erős ellenérzései támadtak az Amerikai szépség okán, mivel tartott az önismétlés lehetőségétől, különösen úgy, hogy 1999-ben rögtön ezzel a mesterművel robbant be Hollywoodba, a megelőző színházi sikereit követően. Kezdetben Matt Damon volt a jelölt, de a színésznő ragaszkodott ahhoz is, hogy partneréül lehetőleg Leonardo DiCapriót nyerjék meg, aki - mint az eléggé közismert - a mai napig Kate Winslet legjobb barátjának számít a Titanic forgatása óta…
A kettejük között húzódó bizalmi viszonynak fontos szerepe volt abban, hogy teljesen ráhangolódhassanak a nem éppen könnyű szerepeikre, és kialakuljon a szükséges dinamika a hangulatilag szélsőséges, legrázósabb jelenetekben is. Mivel egyáltalán nem féltek elmenni bizonyos határokig, a karakterek közt vibráló feszültség az ösztönös reakcióknak köszönhetően a lehető legnagyobb fokú hitelességgel jelenhetett meg a vásznon. (Főleg ebben az időszakban nem lehetett nem észrevenni azt a tendenciát, hogy Martin Scorsese mellett DiCaprio módszeresen ’pipálta ki” a korszak többi neves rendezőjét is, ezúttal tehát Sam Mendes volt soron). A szekvenciálisan forgatott drámai jelenetek között amúgy kedélyes hangulatban zajlott a kreatív munka, ami szintén a páros összeszokott kapcsolatának volt köszönhető. A film egyik nagy erénye tehát az alakítások minősége: a két sztárszínészt különösen érdekes volt látni ebben a Titanictól merőben eltérő emocionalitást hordozó történetben, amely egy hét éve tartó házasság lassú, de biztos zátonyra futását taglalja. A kétgyerekes Wheelerék - Frank és April - 1948-as megismerkedésének rövid felvillantását követően hamar az ’50-es évek közepének Amerikájában találjuk magunkat, egy New York közeli takaros kertvárosi negyedben. Frank annál a cégnél helyezkedett el, ahol az apja is dolgozott, de alapvetően utálja a munkáját. April egy otthon maradt anyuka, akinek az álma, hogy színésznő lehessen, nem valósult meg. Első pillantásra az életük kívülről talán jól néz ki, de a valóság az, hogy a frusztrációik miatt az elfojtott indulatok robbanni készülnek. Egy napon April merész ötlettel hozakodik elő, mely szerint a gondjaikat végérvényesen megoldhatná, ha mindent maguk mögött hagynának, és új életet kezdenének Európában. Párizsra esik a választása, melyet Frank annyira szeret. Elképzelése szerint ott majd elhelyezkedhet titkárnőként, hiszen jól fizet, Frank pedig otthon maradhat, és eldöntheti, hogy mit is akar valójában kezdeni magával. Az álmodozásnak beillő ötlet lehetségesnek hangzik ugyan, de messze nem praktikusnak, ráadásul egy ilyen elképzelés az ’50-es években garantált megrökönyödést vált ki a környezetükből. Mivel Frank is jól érzi, hogy az élethazugságaik foglyaként egy taposómalomban vergődnek, így kissé vonakodva ugyan, de April kedvéért belemegy a kalandba. Nem sokra rá azonban a cégnél jelentős előléptetés kerül kilátásba…
Mendes igyekezett kronologikusan forgatni a regényből több esetben szinte szó szerint átemelt jeleneteket, amely jelentősen megkönnyítette a színészek munkáját, hiszen a végére így sokkal jobban megismerhették és átélhették a karaktereiket. A két főszereplőn kívül feltétlenül nevesíteni kell Kathy Bates-t (hopp, egy újabb egykori Titanic résztvevő), és a szokásához híven kitűnően teljesítő Michael Shannon karakterszínészt is: abszurd módon az elektrosokkon több tucatszor átesett férfi (John Givings) érti csak meg igazán Wheelerék csapdahelyzetét, így a személye kulcsfontosságú a történetben. A film az amerikai középpolgári (ha úgy tetszik kertvárosi) élet sivárságáról és elidegenítő hatásáról szól. Ezt mondjuk innen Magyarországról kevésbé értjük szerintem, de az amerikai álom kritikájaként igencsak találó. Hiszen a tökéletes komfort egyben a tökéletes börtön is, mégcsak rácsok és őrök sem kellenek hozzá, elég az életmód által diktált, mintegy önként vállalt rabság. Wheelerék adott korszakra jellemző körülményrendszere valószínűleg tipikus, mellyel számos irodalmi alkotás is foglalkozott már (többek között Tennessee Williams): volt idő, amikor még különlegesnek és sokra hivatottnak érezték magukat, de az álmaikat elfelejtették és biztonságra cserélték, holott az elvágyódás csírája valahol mindvégig megmaradt, miközben elhatalmasodott kapcsolatukon a felületes képmutatás és apátia, így idővel saját magukat szorítják sarokba. A realitás pedig, hogy megalkuvásuk eredményeképp végtére is nem különlegesek, egyre inkább elviselhetetlenné válik. Mendes jól alakítja ki a dráma ívét (bár néhány kevésbé érdekfeszítő jelenetet húzhatott volna feszesebbre), a zárás csattanója a közöny képeivel viszont arcul csapja a nézőt. Számomra a stílusa már a felütéssel is Woody Allen újabb filmjeit idézte (férfi-nő kapcsolat mélyére látás, dialógusalapú dráma néhol egy kis abszurd felhanggal, színdarabra hajazó élmény). Mendes jól érzékelteti a depresszív, fojtogató feszültséget Roger Deakins kiválóan világított képeinek segítségével, a zenei alaphangulatot pedig Thomas Newman visszatérő melankolikus zongorafutamai határozzák meg. (Némileg zavaró, hogy a rendező korábbi filmjében - A kárhozat útja - szinte ugyanezt hallottuk). A forgatást zömmel a szomszédos Connecticut államban tartották, stúdiókörnyezetet pedig egyáltalán nem használtak. A klausztrofób hatás miatt a beltereket is igazi házban akarta felvenni a rendező, melyet Darien városában kétszáz épület közül választottak ki (15 Chasmars Pond Road a pontos cím), némi átalakítás igénye mellett. Az államban több kisebb partmenti városban is megfordult a kamera, néhány példa ezek közül: Fairfield (strandjelenet), Norwalk (színház), Trumbull (táncos összejövetel). New Yorkban a Gramercy Park lakónegyedében használtak egy kis utcát, a Grand Central Terminal pedig bárki számára jól felismerhető a film korai szakaszában. A hajójegy vásárlás jelenetének helyszínét a Broadway déli részén a tényleges Cunard Building szolgáltatta. Poén, hogy a Cunard pont azzal a White Star Line-nal egyesült, amely a Titanicot építette és tulajdonolta.
_6076927.jpg)
_25592960.jpg)
© 2023 | A CineMániás - Az Online filmmagazin - acinemanias@gmail.com | Minden jog fenntartva | Design by Frisnyicz Roland és W3layouts || GDPR