Nosztalgikus romantika – ÉJFÉLKOR PÁRIZSBAN (2011) kritika

Házimozi ajánló | 2016-08-04 |

A 2011-ben bemutatott romantikus játékfilmet az elismert Woody Allen írta, és rendezte. Amíg hazánkban nem kifejezetten számított népszerűnek a film, addig a tengerentúlon szép elismeréseket zsebelt be. A nézők, és az újságírók is nagyon pozitív visszhanggal illették (Rotten Tomatoes-on jelenleg 93%-on áll, a kritikusok szerint!), és nem mellékesen a kasszáknál is szépen teljesített. A 17 milliós budgetből, több, mint 150 millió dollárt hozott világszerte. És végül, igaz, nálam nem mérvadó, de a film sikeresen bezsebelte a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-díjat, és ugyan ebben a kategóriában elvitte a Golden Globe-ot is!

Szinopszis: A film középpontjában Gil és Inez közelgő esküvője áll. A pár üzleti okokból Párzsiba utazik, mely idő alatt Gilben tudatosulni kezd, hogy mennyi alapvető dologban különbözik leendő feleségétől. A főhős Hollywoodnak ír forgatókönyveket, azonban ennél többre szeretné vinni, és írói álmokat dédelget. Míg Ineznek Párizs csak egy egyszerű megálló az életében, addig Gilnek maga a nagybetűs álmodozás, és inspiráció. Egy este, amikor Gil eltéved Párizs utcáin, beszáll oldtimerbe néhány fura alak mellé, és hirtelen az általa vélt aranykorban, az 1920-as évek Párizsában találja magát, az évtized minden híres művészével együtt. Itt ismerkedik meg egy titokzatos lánnyal, Adrianával, aki Inez tökéletes ellentéte. A kalandvágytól, és az ábrándozástól fűtve Gil minden éjjel visszautazik a húszas évek Párizsába és kettős életbe kezd, a két világot elválasztó határmezsgye, pedig szép lassan kezd összemosódni.

Fun fact: Quentin Tarantino szerint ez volt 2011 legjobb filmje!

Kezdjük a technikai szempontokkal! A megvalósítás jelesre vizsgázott. A jelmezek és a díszletek, nemcsak korhűk, kreatívak is. A kamerakezelésnek köszönhetően pedig végig testközelinek érezhetjük az eseményeket. A város minden korban, minden időjárási viszontagságban gyönyörűen fest, ennél többre pedig nincs is szükség. De azért a film zenéjét is érdemes megjegyezni, nagyon passzol a történet hangulatához! Színészek terén is jól működik a film. Nagy pozitívum Owen Wilson, akinek karrierje igencsak mélyponton volt ekkoriban. A színész, jóindulattal is csak középszerűnek mondható filmjei után (Vad évad, Marmaduke, a Honnan tudod?-ról pedig inkább ne is beszéljünk), ez igazi felüdülést jelentett. Igaz, Gil karaktere sem emeli új szintre Wilson pályafutását, azonban jól látszik, hogy a színész könnyen tud azonosulni az általa játszott figurával. Habár Gil hasonlóan esetlen, és jószívű hős, mint amiket Wilson már korábban zsebből előrántott, csak komikusabban előadva (Ünneprontók Ünnepe, Én a nő és plusz egy fő), itt a játéka mégis érettebb, kiforrottabb. Ez több, mint valószínű, hogy Woody Allennek köszönhető. Rachel McAdamstől viszont láttunk már jobb, igaz rosszabb alakítást is. Az ő karaktere talán nincs úgy kidolgozva, mint Gilé vagy Adrianáé, de még így is megüti az stabil középszert.

A filmhez azt a bizonyos pluszt, a mellékszereplők teszik hozzá. A szereposztás ezen része a legimpozánsabb, és messze lejátsszák a napjaink idősávjában játszó kollégáikat. Azért jegyezzük meg, hogy az ő karaktereik sokkal hálásabbak voltak, de rossz színészekkel, nagyon könnyen elcsúszhatott volna a film ezen a ponton! Személyes kedvencem volt Adrien Brody, aki Salvador Dalít keltette életre. Az a néhány perc, amit a vásznon tölt, az egy különdíjat is megérne. Emellett Tom Hiddleston is megcsillogtatja a tehetségét. Scott Fitzgeraldot nagyon szimpatikus szereplőként ismerjük meg, egy korhű, és klasszikus úriember formájában.

Fun fact: Az Éjfélkor Párizsban Owen Wilson és Rachel McAdams második közös filmje. Az első, a 2005-ös Ünneprontók Ünnepe.

A film, valójában a nosztalgia köré építi cselekményt és ennek lesz a mellékterméke a romantika, valamint Gil és Inez kapcsolatának megromlása is. Ez azért pozitívum, mert más romantikus filmek pont fordítva próbálják ezt a nyakunkba szórni. Egyes filmek cselekményét azért teszik régebbi időkbe, hogy még romantikusabbnak gondoljuk majd. A moziból kijőve pedig a nők (az elsőszámú célközönség), azt mondják: „Igen, akkor még tudtak udvarolni a férfiak! Ma már nincsenek ilyen romantikus pasik…” Most pedig a legtöbb férfitársam nevében kijelenthetem: Ez így bullshit! Vitathatatlan, hogy sokat változott az udvarlás az elmúlt évszázadban és sajnos nem feltétlen pozitívan irányba, de nem attól lesz valaki romantikus, hogy öltönyben flangál, kimérten beszél, vagy kezet csókol.

A nosztalgia tehát, nemcsak, mint eszköz, hanem, mint életérzés van jelen. Azonban az érzés hamar elveszik, ha ténylegesen benne élünk a saját aranykorunkban, ami mindenkinek mást jelent: középiskolai/egyetemi éveket, a baráti társaságoddal aktívan töltött napokat, a karriered csúcsát, vagy egy olyan kort, amiben legszívesebben éltél volna. Épp ezért, aki a múltban él, elveszíti a jövőt. Erre pedig Gil is rájön és el kell döntenie mi a fontosabb az életében: a példaképei és az ő társaságuk, vagy valódi élete, a saját kihívásaival. Ez a mondanivaló ráadásul sokkal több emberhez szól, mint gondolnánk.

 Pro:

- Jó színészek

- Profi rendezés

- Párizs gyönyörű ábrázolása

- Intelligens humor

Kontra:

- Még 20 percet elviseltem volna belőle

 

Összességében, az Éjfélkor Párizsban, egy könnyen emészthető, tanulságos történet, egy szerethető főhőssel a középpontban! Ez pontosan az a fajta romantikus film, amit a férfiak legalább annyira fognak élvezni, mint a nők. Romantikus, de nem nyálas, vicces, de nem alpári, látványos, de nincs benne egy deka CGI sem. Ez egy tökéletes randifilm, de magányos mozizáshoz is ideális választás lehet!