A Földre pottyant férfi – MOONAGE DAYDREAM (2023) kritika

Házimozi ajánló | 2023-07-15 | Juhász Péter

Miképp lehet dokumentumfilmbe önteni a Földön valaha élt egyik legtehetségesebb, legsokoldalúbb és mindennemű művészeti szempontból legnagyobb alkotójának életútját? Mondanám azonnal; sehogy, és mégis. Kell hozzá egy nagyszerű vizuális érzékkel megáldott filmes, aki nem csupán érti, hanem érzi is szakmája legjavát, így képes egy olyan horderejű produkciót tető alá hozni, mint a David Bowie életéről és alkotói pályájáról szóló Moonage Daydream.

Bowie nevét szerintem nincs olyan, ki ne ismerné. Lehet, hogy nem ugrik be azonnal a teljes diszkográfia, de az elképzelhetetlen számomra, hogy ne lenne ismerős valahonnan. David Bowie ugyanis korunk egyetemes fontosságú alkotóművésze volt, egy zseni, fenomén, aki sokak szerint nem is e világról származott. Bárhonnan is érkezett közénk, munkássága megkerülhetetlen, és a Brett Morgan rendezésében napvilágot látott mozi tökéletes memento, főhajtás Bowie alakja előtt.

David Robert Jones 1947-ben született London Brixton nevű részén. Kilencéves korában zenetanárai felfedezték, hogy mozgása feltűnően fantáziadús: "élénken művészinek" nevezték interpretációit, "bámulatosnak" egy gyermekhez képest. Zene iránti érdeklődése is ekkor bontakozott, Little Richard "Tutti Frutti" című dalát hallgatva Bowie később azt mondta; "meghallotta Istent". A helyi Wolf Cub színpadi előadásában "hipnotizálónak" nevezték, „mintha egy másik bolygóról jött volna". A Bromley Technical High Schoolban tanult. Ez egy szokatlan iskola volt, ahol Owen Frampton tanársága alatt virágzott a kollégiumi légkör. Frampton a személyiség erejével, nem pedig az intellektusával oktatott.

Bowie első szólólemeze 1967-ben jelent meg, de pályafutása elején még nem okozott nagy feltűnést, kellett néhány év, mire totálisan kiszakadt az átlagemberek közül, és levetkezte a társadalmi normák sablonos jegyeit. Első komolyabb feltűnésére a zenei szcénában 1969-ben, a Holdra szállás évében került sor. Ekkor jelent meg a ’Space Oddity’ című kislemeze. A dalban egy bizonyos Major Tom karakteréről énekel, ez volt Bowie első szerepe. Brett Morgan filmje méltó módon nyúlt Bowie örökké változó alakjához, nem egy átlagos dokumentumfilm képei peregnek a néző szeme előtt. Ahogy zenei világa, úgy személyisége is olyan volt, mint egy kaméleon. Folyton megújulva, többszörösen átalakulva haladt előre a neki szánt úton, és ő egy pillanatig nem állt meg. Sokáig tartott, mire érdemben befogadtam David Bowie univerzumát. Emlékszem, kölyökként találkoztam vele először, az MTV-n futó klipekkel, melyekről rögtön sugárzott, hogy valami egészen különleges dologgal állok szemben. Ez már bőven a 90-es évek közepén történt, amikor Bowie 30 éves karrierrel a háta mögött, épp megújult, sokadszorra földi életében.

A Moonage Daydream a 70-es évek közepén mélyül el Bowie létezésében, amikor épp Ziggy Stardust képében varázsolta el rajongóit, és akasztotta ki az átlagembert. Az andogrün figura bőrében, pszichedelikus témákról énekelve, finoman szólva feminin ruhákban, vörös hajjal és rikító sminkben, alaposan megrengette a zene világát. Bowie sosem tagadta totális másságát, azt, hogy sehova sem illik igazán, és nem is akar sehova se beilleszkedni. Nem csupán zene, hanem képzőművészet és film területén is tevékenykedett, a létező összes olyan lehetőséget megragadott, amivel alkotni tudott. Morgan filmje pedig ennek jegyében, teljesen elmerülve Ziggy létezésében halad előre az úton, időnként durván roncsolt felvételeken keresztül, interjú részletek és filmes bevágások segítségével igyekszik őszintén és hitelesen ábrázolni Bowie félelmetesen kreatív, de iszonyatosan kusza valóságát.

Aki ismeri, netalán szereti David Bowie életművét, rajong az előadóművészért, aki a 80-as években képes volt a kornak megfelelően, újabb irányt venni, és ezt a tendenciát tovább folytatni a 90-es, majd a 2000-es években is, imádni fogja a Moonage Daydream című alkotást. Mert, kérem szépen, ez a film egy műalkotás, mely hibátlanul ragadja meg Bowie lényének velejét, és mutatja be nekünk úgy, ahogy élt és létezett közöttünk.

Nem csupán a drogmámorban bolyongó, széthullás határán lebegő zseniről rántja le a leplet, hanem elkíséri karrierje legfontosabb állomásaira, köztük a Berlin-időszakba, ahol olyan nagyszerű dolgokat szült, mint a Heroes című dala vagy a Low című nagylemeze. Ezt követően megmutatja nekünk az érző Bowie-t, aki végül megtalálta a földi boldogságot egy gyönyörű, fekete modell személyében, és aki élete utolsó lélegzetvételéig szerető társa maradt. A Moonage Daydream mégsem mutat meg mindent. Habár, hogyan is lehetne teljes képet festeni arról az emberről (?), aki még halála pillanatában is azon munkálkodott a kiváló Csernobil sorozat atyjával, Johan Renckkel, hogy miképp búcsúzhatna el tőlünk úgy, ahogy élt; lenyűgözően egyedi módon.

A 135 perces mozi komoly feladatot jelent a nézőnek. Bowie audiovizuális valóságát tökéletesen jeleníti meg, kaotikus képsorokkal, komoly lelki mélységbe vájó hangulattal. Jómagam is enyhe naivsággal vetettem bele magam, és nagyjából a felénél döbbentem rá; ez a dokumentumfilm nem az agyonjáratott módon mutatja be nekünk David Bowie nagyságát, hanem kiemel roppant fontos elemeket, és ezeken keresztül ábrázolja, kicsoda is volt ő.

Így jutunk el nem csupán a zene területén végzett, legfontosabb állomásokig, hanem a színház, mozi és festészet mezsgyéjén tett különleges utazásokig, hogy a legvégén még az is, aki azt gondolta, mindent tud már róla megértse; David Bowie ennél sokkal több volt. Több mint zenei előadó, színész vagy földi halandó. David Robert Jones egy jelenség volt, valóságos ikon, aki páratlan életúttal a háta mögött távozott az élők sorából, hogy visszatérve a kozmikus térbe, valahol egy másik galaxisban ismét földet érjen, és újra felépítse formabontó életművét.