Totál szívás – TRAINWRECK: WOODSTOCK ’99 (2022) kritika

Házimozi ajánló | 2023-07-22 | Szombati Zoli

A Netflix tavaly jelentkezett egy figyelemreméltó, háromrészes dokumentumfilmmel, amely számos archív felvétel segítségével azt a kérdést próbálja meg feltárni és részleteiben körüljárni, hogy Woodstock 1969-ben megtestesülni látszó, ellenkulturális töltetű hippi szereteteszmény-forradalma három évtizeddel később, egy bezárt katonai reptéren miért süllyedhetett szinte determináltan, vandalizmusban tobzódva, tulajdonképpen szó szerint a pöcegödör aljára. A háromnapos, katasztrofális kimenetelű Woodstock ’99 rockfesztivált interjúrészletekkel elemző doku így egy látványos, mellbevágó tanulságoktól sem mentes társadalomkritikai látleletet is átnyújt a nézőjének, amelyen még elmorfondírozni is érdemes. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legendás ’69-es pszichedelikus fesztivált az utókor számára megszépítette a pezsgő történelmi korszak iránti nosztalgia, és a vágyképekkel teli, projekcióra hajlamos emlékezet, ugyanis messze nem volt makulátlan már az sem. Az eredeti főszervezője, Michael Lang megpróbálta többször is feltámasztani a hamvaiból a fesztivált, amely 1989-ben még tűrhetően sikerült is. Hogy aztán 1994-ben, de leginkább az ezredforduló küszöbén csúfosan elbukjon - már ami az eredeti eszmeiségének a maradványait illeti. Harminc év alatt túl nagyott változott a világ: a körülmények ismeretében Lang és az önkritikát hírből sem ismerő promótertársa ’99-ben már kizárólag a minél busásabb profit iránt mutattak legfeljebb elhivatottságot…

2021-ben egyébként egy HBO-dokumentumfilm is foglalkozott pont ugyanezzel a témával, de a Netflixé összességében jobban világítja meg az történtek hátterét, és szerintem izgalmasabbak is az eseményekről bevágott felvételek. Értelemszerűen pezsgő koncertrészleteket nem keveset látunk, de a legsokkolóbbak kétségkívül az emberalatti, kaotikus viszonyokat taglaló képsorok, amelyek az egész hatalmas betonplaccot szó szerint csatatérként ábrázolják. Woodstock egykori üzenetének fényében egészen ironikus egyébként, hogy pont egy üresen álló, volt USAF légibázist sikerült kiszemelnie Langéknak New York államban - persze okkal tették, a minél nagyobb extraprofit reményében. Woodstock ’99 tulajdonképpen a rockfesztiválok állatorvosi lova, hiszen nagyjából az összes körülmény katasztrofálisan alakult, ráadásul a szervezők hozzáállása már kezdettől kódolta a bukást, a többi tényező pedig robbanóelegyként katalizálta azt. Az esemény idején kemény, július végi hőhullám tombolt, ami nem éppen a legjobbat hozza ki az emberekből - főleg ha a teljesen elszállt árak miatt százezrek kezdenek el „összezárva” egyre dühösebbek lenni. Mindezek tetejében az infrastruktúra is összeomlott, a vízbázis pedig szennyvízzel keveredett a csövek és a csapok szándékos szétverése után, így szó szerint ürülékkel masszívan szennyezett sárban dagonyázhatott a jónép. Ami nem is mindenki számára tűnt rossz ötletnek, a rengeteg szintetikus drog ugyanis tette a dolgát, ezeket pedig könnyen be tudták vinni a területre. A fesztivál biztosítása (szakmailag) nevetséges és dilettáns volt, gyakorlatilag bárki magára ölthette a rendezői uniformist, amit némi fantáziával csajozásra lehetett kitűnően felhasználni. Árnyékot keresve se nagyon lehetett találni a pusztában, a hőségben közel ezren kaptak - orvosi beavatkozásra szoruló - hőgutát a betonon (emiatt haláleset is történt), és nem feltétlenül azért, mert anyaszült meztelenül grasszáltak naphosszat. A szélsőséges szabadosság élményének sokan nem voltak képesek megálljt parancsolni, így több, csoportos nemi erőszak is történt. Az MTV túlárazott, fizetős tartalommal célozta a műsorfogyasztókat, így kifejezetten kereste a kamera az extrém és durva jeleneteket. A lineup sem éppen közönségcsillapító üzemmódra lett hangolva, hiszen olyan népszerű bandák léptek fel a hétvége folyamán, mint a Limp Bizkit, a Rage Against The Machine, a Metallica, a Korn, a Red Hot Chili Peppers. A közönség módszeres feltüzelését a szombati napon a Limp Bizkit énekese, Fred Durst járatta igazán csúcsra, majd az RHCP koncertje közben, vasárnap éjjel szabadult el igazán a pokol, ami sokkal inkább hasonlított egy agresszív fosztogatással és gyújtogatással tarkított utcai lázongáshoz, mintsem egy önfeledt rockbulihoz…

A több esetben katasztrófafilmekre hajazó Netflix-doku megkísérli összerakni a magyarázatokhoz vezető mozaikot, mégpedig kronológiai sorrendben haladva. Az interjúrészletekben megszólaltatják az ekkoriban már haldokló főszervezőt (Michael Lang pár hónappal később hunyt el), a ’69-es fesztivál fotográfusát, számos szervezőt, egykori közönségrésztvevőt és fellépő előadót - egyedül Fred Durst hiányzott igazán, de a Limp Bizkit frontembere persze nem vállalta a megkésett kérdőre vonást. A dokumentumfilm legérdekesebb része még csak nem is a pőre valóság megmutatása (melynek eredményeképp Woodstock ’99 a legelrettentőbb példaként vonult be fesztiválok nagykönyvébe), hanem annak a folyamatnak, illetve kulturális és társadalmi kontextusnak a vizsgálata, amely az anarchiához végül fokról fokra elvezetett. Jó kérdés, hogy miért pont itt, 1999 júliusában züllött le a zenerajongók nagy csoportja erőszakosan tomboló tömeggé, fékevesztett csőcselékké? A válasz persze nem teljesen egyértelmű, de az biztos, hogy nem pusztán véletlenszerű események láncolatának „köszönhetően”. Nyilvánvalóan jelentős szerepet játszottak a fent említett tényezők az események kisiklásában és eszkalálódásában, de ez még nem lett volna teljesen törvényszerű. A fesztiválon zömmel fehér, szexuálisan frusztrált, felhergelt, huszonéves férfiak vettek részt, akiknek a fülében épp ezidőtájt Tyler Durden szavai csengtek, reflektálva az aktuális korszellemre: „A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború. A mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk. És nagyon-nagyon berágunk.” Az amerikai életszínvonal emelkedőben, a gazdaság az ezredforduló előtt pedig épp fellendülőben volt, a materiális javak mellett hitet tevő fogyasztói kapitalizmus erős térnyerése márpedig nem tesz jót a közösségi szellemnek, mivel az individualizálódás, atomizálódás irányába mutat. Woodstock ’99 katasztrófájának vélhetően a társadalmi konformizmus okozta nyomást kitermelő, megalkuvásra kényszerítő kapitalizmus ágyazott meg. A zenében korszakváltásnak lehettünk tanúi, a grunge a diadalmenete után egyre inkább kiszorult, és a dühös rap-alapú szövegvilággal rendelkező nu metal lett népszerű a huszonévesek körében, miközben a mainstream pop egyre nyálasabbá vált. Woodstock eredeti szimbolikáját az ezredforduló közegében már teljesen elvesztette, s mindaz, amit egykor jelentett és kifejezett, harminc évvel később egyszerűen szertefoszlott, illúzióvá vált.