Antoine Leiris újságíró első regénye 2016-ban jelent meg. A szerző a könyvet felesége, Hélène Muyal-Leiris halála után írta. Hélène 2015. november 13-án, a párizsi Bataclan támadás során vesztette életét. A könyv annak a nyílt levelének nyomán született, amelyet a támadást követő napon tett közzé a Facebookon, és több mint 220 000 alkalommal osztottak meg világszerte. A levélben arról írt, hogy noha a merénylőket a gyűlölet vezette azon a szörnyű éjszakán, ő maga nem gyűlölettel reagál, mivel akkor pontosan ugyanolyanná válna, mint az elkövetők.
A tragédiával való megküzdés eszköze volt az írás, a könyvben beszámol a szörnyű esemény utáni mindennapokról, életéről, amit tizenhét hónapos fiával, Melvill kellett újrateremtenie. A könyvet alkotó tizenhét fejezetben leírta szomorúságát, félelmeit, kétségeit és a felesége által hátrahagyott űrt.A regény alapján francia-belga-német koprodukcióban készült drámai alkotás, amelyet Kilian Riedhof rendezett és 2022-ben mutattak be.
A film első harmadában megismerjük a főszereplőket, betekintést nyerünk a család boldog életébe, a békés otthon meghitt hangulatába. A tragédia napján, és az azt követő időszakban lezajló lélektani folyamatokat hitelesen ábrázolja a főszerepben látható Pierre Deladonchamps, aki visszafogottan alakítja a megtört írót, élete legszörnyűbb időszakában. A Facebook bejegyzés következtében Antoine valóságos internet-jelenséggé avanzsál, újságírók keresik meg, hogy beszéljen a poszt megszületéséről, a szöveg tartalma mögött álló gondolatokról, és érzésekről. Felesége elvesztésével járó fájdalma ellenére, az író döbbenetes erővel áll ki véleménye mellett, a sajtó munkatársai, és mindazok, akik olvassák, érthetetlenül állnak a szöveg elnéző stílusa fölött. Antoine azonban nagyon is jól tudja, mit miért írt le a bejegyzésben. Embernek maradni egy embertelen világban ugyanis a legnehezebb, legnemesebb feladat. Amikor megjelennek olyanok, akik szintén elvesztettek valakit, és megértik Antoine-t, az író előtt beigazolódik; a hirtelen felindulásból megszületett írásnak nagyon is van alapja.
A film nem kapkod, hosszasan időz a kegyetlen fájdalommal, kétségbeesett dühhel járó gyászfolyamat szívszorító lépcsőfokain, amint egy apa lassan feldolgozza az elképzelhetetlen veszteséget. Kisfia és barátai gyűrűjében a kegyetlen éjszaka rémképei idővel átalakulnak, a sebek lassan beforrnak. A rendező csak kétszer találkozott Leiris-szel a film elkészítése előtt, akit nagyon meghatott a kész alkotás. Constance Demomontoy casting-rendező volt az, aki Deladonchampst javasolta a főszerepre, és a meghallgatás során Riedhof is sok hasonlóságot látott a színész és Leiris között.
A film másik fontos szereplője a kis Melvil. A megfelelő gyermek felkutatása négy országra terjedt ki, és végül a hároméves Zoé Ioriót választották. Három hónapig gyakoroltak vele, hogy a forgatókönyv által megkívánt teljesítményt nyújthassa. A film egyik központi eleme, a terroristák által képviselt gonoszság hiteles ábrázolása anélkül, hogy megmutatnánk magát a támadást. Leiris feltétele volt, hogy ne dramatizálják túl a történet ezen részét. A film épp ezért elsősorban a támadás áldozataira, nem pedig az elkövetőkre összpontosít, megmutatja, hogy nem csupán egy nő haláláról van szó, hanem egy család darabokra szakadásáról is.
A Nem kapjátok meg a gyűlöletem azon mozik táborát gyarapítja, ahol nem a fegyvereké és a terroristák aljasságáé a főszerep, hanem az áldozatoké, az embereké, akik magukra maradtak a belső fájdalommal. Gyászfolyamatot hitelesen ábrázolni mozivásznon mindig nehéz, ugyanakkor roppant nemes feladat, mert az elmúlás akaratlanul az életünk része. Természetesen, nem mindannyiunk él át olyan tragikus eseményt, mint Antoine Leiris, de minél több olyan film készül, amely képes megragadni a szörnyű esemény mögött meglapuló lélektani részeket, annál többen nyitják fel talán a szemüket. Ahhoz ugyanis, hogy ne történhessenek hasonló tragédiák, az emberiségnek alapjaiban kellene megváltoznia, kultúrától és vallástól függetlenül. Minél többször szembesülünk egy hasonló merénylettel járó őrült fájdalommal, a gyász irtózatos terhével, és az újrakezdés nehézségeivel, annál hamarabb fogjuk talán megérteni; a gyűlölet soha nem vezet sehova.