Egy apa nem felejt – AMERIKAI PASZTORÁL (2016) kritika

Házimozi ajánló | 2023-08-27 | Szombati Zoli

Kis személyes „vallomással” kezdek: mint bizonyára feltűnhetett, gyakorlatilag minden esetben olyan mozgóképekről írok, amelyek többé-kevésbé (vagy akár teljes mértékben) közel állnak hozzám, mármint a filmes ízlésemhez. Jó esetben ugyanis ez utóbbi határozza meg a motivációinkat a művészetek irányába, és támaszt bizonyos elvárásokat, amiket kimondatlanul is szemünk előtt tartunk, amikor választunk a palettáról. Azt szoktam mondogatni, hogy ezen keretek között sokkal inkább méltatásokat szeretek írni a filmekről, ennélfogva többnyire alaplángon ég esetemben az erősebb kritikai attitűd. (Bár sosem hallgatom el, ha valami nem tetszik, ez szintén tény). Talán ez az első eset, amit leginkább a csalódottságom kiváltotta indíttatás vezérelt, ugyanis kifejezetten felbosszantott Ewan McGregor debütáló rendezése, annyira kihagyott ziccernek tűnt már az első megtekintéskor, és ettől a zavarbaejtő érzéstől szinte a teljes játékidő alatt nem tudtam szabadulni. Ebben a történetben ugyanis hatalmas drámai potenciál rejlett, és kaptunk helyette egy biztonsági rendezéssel levezényelt, viszonylag jó filmdrámát, igazi katarzis nélkül, ami ezúttal bántósan kevésnek, s így mindent egybevetve csalódásnak éltem meg. Pedig kevesen vannak, akik nálam jobban kedvelik a Trainspottinggal a ’90-es évek közepén joggal berobbanó Ewan McGregort, ezt a szimpatikus (és remek) skót színészt, aki ezúttal tehát kipróbálta magát a kamera túloldalán is. Csakhogy ez egy másik szakma, bár nyilván adhat némi bátorságot az embernek, ha olyan kaliberű direktorokkal dolgozik a pályafutása során, mint például Ridley Scott, Woody Allen, Tim Burton, Roman Polanski. Bátor, sőt merész vállalás volt Philip Roth 1997-es, Pulitzer-díjas regényének az adaptációjával megpróbálkozni, de a bátorság sajnos nem igazol mindent. Persze egyáltalán nem példátlan, hogy egy menő színész rendezésre adja a fejét, sőt kifejezetten sikeres példákat is találunk a filmtörténetben (Sean Penn, Clint Eastwood, Robert Redford, Orson Welles…)

Az alapmű színvonalával kapcsolatosan érdekes adalék, hogy Stephen King a regényt az általa valaha olvasott öt legjobb amerikai közé sorolja, Roth munkásságát pedig Cormac McCarthy magasságokba pozicionálja, ami önmagáért beszél. King mind a karakterábrázolást, mind a történetmesélést egyaránt zseniálisnak titulálja. Egy ilyen magas szinten méltatott írott művet eleve nehéz filmmé adaptálni, nem kevés buktatót rejt magában, de erről még az értékelési szakaszban érdemes lesz szólni. A megfilmesítés ötlete már olyan régóta húzódott, hogy a visszalépések miatt kvázi McGregor ölébe hullott a ’10-es évek közepére a rendezés lehetősége, sőt a főszerepet is ő játssza. A kezdeti tervek még az ezredforduló után teljesen másról szóltak. A Lakeshore Phillip Noyce-t akarta szerződtetni, de mire 2006-ban a forgatókönyv megszületett, ő visszalépett. A tragikus sorsú családfő és felesége szerepére akkor a Paul Bettany/Jennifer Connelly házaspár merült fel komolyan, akik természetesen közismert élvonalbeli aktorok mindketten. Connelly (Dawn Levov) végül az elkészült filmben is játszott, aki a kvalitásai miatt a produkció legnagyobb nyereségének nevezhető. A partnere tehát Ewan McGregor (Seymour „Swede” Levov) lett, míg a lányukat a tapasztalt fiatal színésznő, Dakota Fanning (Merry) alakítja. (Anno Evan Rachel Wood került képbe, én neki jobban örültem volna). A kisebb karakterszerepek terén a veteránnak mondható David Strathairn (ő a regény írójának alteregója egyébként), Rupert Evans és Molly Parker az, akiket leginkább kiemelnék. A keretes szerkezetű történet a ’60-as évek Amerikájának meglehetősen zavaros időszakába repít vissza minket, utóbbi a két idősík múltidejét képezi. A jelenben Nathan Zuckerman író a newarki Weequahic középiskola 45 éves találkozójára érkezik vissza az Államokba, ahol megrendülve értesül egykori hőse és a példaképe, a középiskola egykori élsportolója, Seymour Levov haláláról. A szőke fizimiskájáról Svédnek titulált zsidó fiatalember (az író valós személyről mintázta) nagy reménységnek számított abban az időben a társai szemében, és úgy tűnt, hogy ezeket a reményeket be is váltja. Családja szerencsés jómódban él, apja egy sikeres kesztyűgyárat igazgat, amelyet hamarosan ő vesz át. Feleségül veszi Dawn-t, aki New Jersey állam szépségkirálynője, s hamarosan a lányuk is megszületik. A város közelében lévő mesés farmra költöznek, tehát az amerikai álom idillikus viszonyai közepette élnek. A tökéletes mindennapokat egyedül kislányuk dadogása árnyékolja be, melynek mögöttes okát nem találják. Lyndon Johnson elnökségének idején azonban az idillt felváltja a keserűség, majd az elhatalmasodó és mélyülő tragédia megrendítő időszaka, miután Marry kamaszkorában háborúellenes radikális aktivisták hatására felrobbant egy helyi postafiókot, és nyomtalanul eltűnik…

Tévedés ne essék, McGregor dolgozata tisztességes munka, tehát nem egy reménytelenül rossz filmdráma (erről szó nincs), csak abból a fénytörésből látszik talán kevéssé jónak, amekkora potenciál ebben lehetőségként benne volt. Én gyakran azon kaptam magam, hogy a rendező kvalitásait a rutintalanságából eredően egyszerűen kevésnek érzem ahhoz, hogy sokkal konfrontatívabb merjen lenni, tehát biztonsági pályán manőverez, így a filmet a történet hordozta sokkhatásból fakadó erős drámaiság tartja szinten (amolyan autopilot üzemmódban), így degradálva le azokat a rétegeit, amelynek kidolgozása és bemutatása igazán izgalmas lehetne a vásznon. Magyarán ez a „felmondom jól a leckét” típusú egyszerűsítő hozzáállás érződött számomra. Hozzá kell tenni, hogy egy ilyen komplex művet kifejezetten nehéz színvonalasan adaptálni filmre (szinte eleve csak rontani lehet rajta, bár nem törvényszerű), McGregor kezdőként pedig érezhetően túl nagy fába vágja a fejszéjét, a film erényei így jóllehet leginkább a regény erényei. Kicsit zavaró volt az is, hogy a forgatókönyv olyan hatást sugall, mintha pusztán egy életrajzi művé egyszerűsítene egy olyan történetet, amelynek a pszichikai komponens, azaz a lélekábrázolás mélysége volna a legerősebb szegmense, hiszen egy család atomjaira hullásának vagyunk éppen szemtanúi. Bár a keretes szerkezetet jónak találtam, Strathairn karaktere kevéssé tud kibontakozni, a narrációs elemek így eléggé súlytalanok is maradnak. A rendezői törekvés elsődlegesen a lányáról soha lemondani nem képes apa kálváriájából eredő pokoljárására hegyezi ki a történetet, ami annak a fényében talán nem is meglepő, hogy McGregor a való életben három leánygyermek édesapja. Pozitívum a korszak hangulati atmoszférájának korrekt megidézése, az 1967-es newarki zavargások erőszakhulláma mögötti retorikát és társadalmi kontextusokat a regényhez képest viszont az utalásokon túl alig bontja ki a rendező, holott a játékidő növelése még simán megengedhető lett volna, a film hossza ugyanis jócskán két óra alatti. Szintén erény, hogy a kárhozat útjára kényszerülő szülőket játszó színészek alakítása többnyire erős, különösen azon jelenetekben, amelyekben a nevelésükkel kapcsolatos (ön)vád mint motívum előkerül. A dialógusokkal szintén nincs komolyabb probléma, bár Dakota Fanning energiáit láthatóan felemészti a folyamatos dadogás. Örültem volna, ha a rendező kevésbé didaktikusan és sokkal részletesebb fókusszal bontotta volna ki Marry radikalizálódásának stációit. Annak ellenére, hogy az alkotás anyagilag és kritikailag is elég rondán megbukott, megtekintésre feltétlenül érdemes. Ha másért nem, hogy erre a nagyszerű regényre ráirányíthassa a figyelmet… McGregor a forgatást Pennsylvania államban tartotta, Pittsburgh és közeli vonzáskörzete szerepelt leginkább - a kisebb városok közül Harmony, Wilkinsburg, Lawrenceville említhető.

Gyártási év:
Rendező(k): Ewan McGregor
Író(k): John Romano

Főszereplő(k): Ewan McGregor, Jennifer Connelly, Dakota Fanning, David Strathairn, Rupert Evans, Uzo Aduba, Molly Parker
Műfaj(ok): dráma
Címkék: ewan mcgregor, jennifer connelly.amerikai pasztorál, dakota fanning, kritika, dráma, 2016

Értékelés: