Őrült zúzda négy keréken – GRINDHOUSE - HALÁLBIZTOS (2007) kritika

Házimozi ajánló | 2023-09-17 | Szombati Zoli

Hogy is mondjam egész finoman: tudnék neki örülni, ha ilyen lenne a legrosszabb filmem! :) Bár Tarantino esetében inkább úgy illene fogalmazni, hogy a legkevésbé jó. Meglepő lehet, de nálam mégcsak ez sem igaz, mert én egyenesen imádom ezt a szűk két órányi tömény agyzsibbasztást, amit a tisztelt rendező úr elővezet eme karcos celluloidon. (Ha már felhoztam: az Aljas nyolcas iránt rajongok a legkevésbé, de stílszerűen egy nyolcas arra is simán kiosztható). Akárhogy is, az a megállapítás még mindig releváns, hogy a knoxville-i fenegyerek egyvalamivel tartozik csupán a mozirajongóknak: egy rossz filmmel, no nem mintha ennek beteljesítésére vágynánk, és persze nem is túlságosan valószínű, hogy majd pont a jövőbeli utolsó rendezésével betlizne. Noha a Halálbiztos QT saját bevallása szerint is a legkevésbé sikerült munkája (ami annak idején a bevételi mutatókon tisztán meglátszott), rossznak azonban semmiképp sem nevezhető, sőt. Talán nem való mindenkinek, de a Tarantino-univerzumban előszeretettel dagonyázó egyedek számára biztosan elsőrangú szórakozást nyújt ez a részben stílusparódiának is beillő, összesen két csajos történetből álló agymenés, amely eredetileg maga is egy két filmből álló antológia része - a két részt azonban a nemzetközi (főleg európai) forgalmazásban már külön mutatták be, pusztán financiális okokból. Utóbbit azért is könnyebb volt itt megtenni, mert Európában a grindhouse jelenség nem volt elterjedt, holott a vetítés lényege pont abban állt volna, hogy duplán adnak le két exploitation filmet, köztük pedig rövid trailereket játszanak be a nem túl igényes, hatásvadászatra vevő közönségnek. Tarantino országos cimborájával, Robert Rodriguezzel tervelte ki ezt a kis merényletet, amely szándékoltan egy stílusos tisztelgés akar lenni az emlegetett exploitation filmek előtt. (A grindhouse pedig az ezeket bemutató mozi becsületes neve). Mivel a Halálbiztos egy tudatosan lazán szerkesztett, direktben klisés omázsfilm, így Tarantino - mint mondta, még a saját maga számára is meglepő mértékben - széjjelfeszíthette az amúgy sem merev kereteket, és valljuk be, pont ez az a cool filmnyelvi stílus, amely igazán fekszik neki…

Hangyányit visszakanyarodnék még a mozitörténeti vonatkozásokhoz, hiszen a Halálbiztos indíttatását tekintve ennek van a leglényegibb szerepe. A grindhouse mozik leginkább a ’60-as-’70-es években élték fénykorukat egyes amerikai metropoliszokban (emlékezzünk vissza például a Taxisofőr éjszakai jeleneteire), tehát tipikus nagyvárosi filmszínházak voltak. Finoman szólva nem a mainstream kínálat jellemezte ezeket. Tehát nem arról volt szó, hogy más mozik által már „levedlett” alkotásokat játszottak, hanem minimális költségvetésből készült, speciális B-filmeket tűztek műsorra, sokszor non-stop, így akár lehetett egész éjjelre is mozijegyet venni, nem pusztán adott előadásra. A felhozatalban voltak slasherek, horrorok, akciófilmek, gyakorta erőszakban és bizarr szexben tobzódva - de mindre jellemző volt, hogy az a bizonyos léc igen alacsonyra lett pozicionálva a minőség tekintetében. Néhány alkotás azonban képes volt túllépni a trash keretein és valóságos kultfilmekké váltak. (Ilyen volt például a blaxploitation Foxy Brown, mely előtt szintén Tarantino tisztelgett a zseniális Jackie Brownnal!) A grindhouse mozikra a kábeltévés szolgáltatók és a videófilmek megjelenése mérte a legnagyobb csapást, így a ’80-as évekre már jelentőségüket vesztették, ám a hanyatlásuk viszonylag lassú üteműnek bizonyult… A két barát ötletét Bob Weinstein cége, a Dimension Films karolta fel, Tarantino ötödik rendezése kapcsán először nem vett részt Lawrence Bender produceri minőségben. QT persze - jó szokásához híven - már egy ideje dédelgette ezt a tervet, azonban a legendárium szerint egy Sean Pennel átmulatott éjszaka tette fel a pontot az i-re. Autóvásárlásról esett szó, mikor Penn azt találta mondani, hogy néhány tízezer dollárért egy jó szerelő- és kaszkadőrcsapat kezében gyakorlatilag bármely autó „halálbiztossá” tehető. A rendező annyira rácsavarodott a gondolatra, hogy eköré szőtte a sztori gerincét, a sajátos skalpokat gyűjtő Stunt Mike központi karakterével, tehát a filmvégi köszönetnyilvánítások között nem véletlenül tűnik fel Sean Penn neve. Tarantino első gondolata a főszerepet illetően (ennél mindenképpen sztárszínészben gondolkodott, a többi karakternél nem) Mickey Rourke volt, akivel pár évvel korábban már együtt dolgoztak a Sin City-n, sőt innen került a képbe Rosario Dawson is. Azonban az ügynökei miatt nem jött össze a megállapodás, ahogyan Sly Stallone, Travolta és Bruce Willis esetében pedig ütemezési okokból nem. Ezután már Kurt Russellel „kacérkodott” a rendező, aki szerencsére alá is írt a filmhez, ráadásul az autóvezetési képességei is megvoltak a zúzós jelenetekhez. A kétszer négyes lánycsapat (a második kanyar a jobb szerintem) tagjai sem voltak egyáltalán ismeretlenek. Rosario Dawson számomra frenetikus, a legszexibb pedig a szintén tehetséges Mary Elizabeth Winstead (ők együtt játszanak most az Ahsoka sorozatban is), míg a fruskák első csoportjából Sidney Poitier lányát emelném ki. Zoe Bell teljesítménye (róla később) az utolsó húsz perc alapján külön kategória…

A (kivételesen lineáris) black comedy-szerű történetet ezúttal nem érdemes kicsit sem kivesézni, mert az nem nagyon van. Tarantino persze azon igen kevés rendező közé tartozik, aki a majdnem semmit is képes úgy tálalni, hogy abból egy élvezetes, sőt bizonyos jelenetek esetében a (stílusára fogékony) nézőt székbe szögező mozi kerekedik. (Bevallom, én nem „mertem” csak tíz éve megnézni először, mert tartottam az esetleges csalódástól, persze ma már tudom, hogy feleslegesen). A Halálbiztos ugyan nem közöl semmi érvényeset a világról, csak úgy öncélúan, nóvum nélkül elvan a tudatosan megválasztott saját kis univerzumában, de a nézőt valahogy mégis beszippantja. Maga a tempó zömmel komótos, hogy aztán egy őrületesen felpörgetett utolsó húsz percben érjen fel a csúcsra. Az arcoskodóan szókimondó, a cselekményt szemernyit sem előmozdító töltelékszövegelések (szinte csak ilyen van nagy számban) a megszokottnál is pergőbbek, és szerintem igen szórakoztatóak, én legalábbis - eredeti nyelven hallgatva, ezt tudom ajánlani - nagyon szoktam élvezni, melyek kapcsán a rendező előszeretettel alkalmaz igen hosszú snitteket. Különösen csípem a filmes utalásokat, mellyel Tarantino nyilván saját magán is jól szórakozik: ezúttal nem csomagtartóba, hanem motorházba tekintés van, a lábfétis oltárán elhelyezett hódolat aktusa kötelező elem, aztán Big Kahuna burger és Red Apple cigi említések hangzanak el, a mobiltelefon Kill Bill dallamra csörög - és nyilván ott vannak az omázst szentesítő stiláris jegyek is, mint a képhiányok, a tónustalan színvilág (a film BD minőségben sem néz ki túl jól), a tudatosan (fizikailag) széjjelkarcolt filmszalag. A vágás mindvégig imponálóan zseniális, ekkor még természetesen Sally Menke közreműködött állandó alkotótársként, aki pár év múlva hirtelen hunyt el egy extrém kaliforniai hőhullámban. A tuningolt járgány központi elem a történetben, ebben a vonatkozásban is tettenérhető kikacsintás. Tarantinót Sam Peckinpah sajnos eléggé elfeledett egykori kultfilmje, a Konvoj bevallottan inspirálta („rubber duck” szimbólum), szintén említendő a Vanishing Point (Száguldás a semmibe), amely az egyik dialógusban ráadásul el is hangzik. Eszünkbe juthat Spielberg nívós klasszikusa, a Párbaj, csak abban a feszültséggel teli helyzetben az arctalanság lényeges, ezúttal pedig az agresszornak van arca, nem is kicsi. :) A Halálbiztos olyan szinten szerzői film, hogy QT abszolút mindenesként jegyzi, hiszen ezúttal íróként, rendezőként, produceri minőségben, a csapos képében epizódszereplőként, és (első alkalommal) operatőrként is jelen volt. Technikailag sincs szégyenkeznivalója, hiszen az üldözéses jelenetek fotografálása igen ütős. A lendületes és realista képsorok nem készülhettek volna el ennyire kiemelkedő kaszkadőrteljesítmények nélkül. Nyilván elsősorban Zoe Bell a favorit, aki Tarantino nagyon jó barátja a Kill Bill forgatása óta (Uma Thurman stunt dublőre volt), és tulajdonképpen poénból írta neki a szerepet, hogy eljátssza saját magát. Szerintem az egyik legélvezetesebb, és teljesen CGI-mentes autós akció, amit nagyvásznon láthattunk, az adrenalinfröccsöt megfejelve az utolsó két percben pedig már csak fogjuk a fejünket, a rendező ugyanis le sem tagadhatná, hogy az ő agyszüleménye… A két cselekményszál Austinban (TX) és Lebanonban (TN) játszódik. A kamera a texasi fővárosban valóban sokat járt, de Tennessee-beli helyszín egyáltalán nincsen. Az üldözéses jelenetsorokat Kaliforniában (Santa Ynez Valley) rögzítették, mely a térségben leginkább borvidékként jelentős. Alexander Payne kedvelőinek rögtön eszébe juthat a Kerülőutak, melyet szintén ezen a környéken forgattak. Sikerült felderítenem a pontos helyszíneket, de itt elég annyi, hogy Tarantino az autós felvételeket Buellton közelében lőtte.