Álmosító rémlátomás – INSIDOUS: A VÖRÖS AJTÓ (2023) kritika

Házimozi ajánló | 2023-09-20 | Juhász Péter

James Wan, a Fűrész horrorsorozat atyja, és Leigh Whannel 13 évvel ezelőtt alkotta meg lidérces horrorfilmsorozatát, Insidious címmel. A Patrick Wilson és Rose Byrne főszereplésével készült mozi vonzotta a műfaj szerelmeseit, így csakhamar elkészült a folytatás, majd egy újabb és egy még újabb rész. Az első két filmet Wan, míg a harmadik részt Leigh Whannell rendezte. A negyedik részt Adam Robitel vállalta el, most pedig eljött az ötödik fejezet ideje, mely az első két film folytatása. A rendezői székben ezúttal Patrick Wilson foglalt helyet, rendezői debütálásában.

A történet szerint a második film befejező eseményei után tíz évvel Josh Lambert fia, Daltont épp egyetemre készül. A srácnak nem könnyű, mivel szülei elváltak, nagyanyja meghalt, ráadásul apjával is megromlott a viszonya. Dalton egyetemi élete alatt sem talál békére, mivel ottléte idővel valóságos rémálommá válik, amikor a múlt elfojtott démonai hirtelen visszatérnek, hogy gőzerővel kísértsék. Ideje tehát egyszer s mindenkorra elűzni a csúf démonokat, így fiúnak és apának össze kell fogni, és vissza kell térniük a lidérces túlvilágba, hogy a családot sújtó rémálom örökre megszűnjön.

Alapvetően, ha egy mozifilm sikerrel fut, nagy eséllyel kap folytatást. A horror műfaján belül nem egy franchise látott már napvilágot, elég csak a klasszikusokra gondolnunk, mint a Rémálom az Elm utcában széria vagy a legendás Halloween filmek.

Ha egy témakör alaposan körüljárható, nem meglepő, ha a folytatások is működőképesek, és egyre több nézőt vonzanak. A bevétel nő, a rajongók elégedettek, a gyártó is mosolyog, és gyártja tovább a soron következő részeket. Van azonban, hogy idővel elfogy a szufla, és a jól sikerült alapról már lenyúztak minden bőrt. Nos, akkor kezdődik el az a fajta nyögvenyelős procedúra, amikor minden áron prezentálni kell egy újabb fejezetet adott témakörben. Általában ez inkább árt, mint hasznos egy sikeres franchise tekintetében. Magyarán; tudni kell időben abbahagyni. Az Insidious esetében most jött el ez a pillanat. Ha megnézzük az egyes részek értékelését, jól látható csökkenés indult el a pontszámokat illetően. Nem véletlenül. Csak nagyon kevés olyan horrorfilm van, ami érdemben folytatható, és az újabb fejezetek nem fulladnak ki idővel. Valahol ez természetes, hiszen általában az első rész üt a legnagyobbat, a többi meg igyekszik annak nyomában loholva kiszolgálni a nagyérdemű igényeit.

Az Insidious: A vörös ajtó is pontosan ezt teszi. Az alkotók visszamentek az időben, és előszedték a még érdemben teljesítő részek cselekményszálait, és a frissen rendezővé avanzsáló főszereplővel az élen megpróbáltak egy amolyan lezárás félét összehozni. A probléma ott kezdődik, hogy aki amúgy tehetséges színész, nem feltétlen jó rendező. Patrick Wilsont én klassz színésznek tartom, aki már nem kevés moziban bizonyított, így valahol megértem szándékát, miszerint a kamera mögött is megpróbál ügyes lenni. Nem biztos, hogy jó döntés volt.

A vörös ajtó ugyanis képtelen lekötni az embert. A horrorfanok agya vajmi kevés adrenalint fog termelni a film 100 perce alatt. Olyan ugyanis az egész, mintha nem sikerült volna eldönteni, mennyire legyen komoly a vásznon pergő események láncolata. A felütés még hagyján, egészen izgalmasnak tűnik az alapkoncepció, de ahogy haladunk előre, egyre kevésbé érdekes mindaz, ami szemeink előtt történik. Hiába jön be a képbe az apa és fia közötti érzelmi konfliktus, hiába hozzák be a már jól ismert, „suliba megy a srác” metódust, a film egyik oldalon sem képes megfelelően működni. Persze, ott van a tehetséges fiú rajztudása, egy minden lében kanál csajszi felbukkanása, az egyetemi bulik fülledt légköre, amik rendre fontos szerepet kapnak, csak épp már ezerszer láttunk hasonlót korábban. Ugyebár, ott van mindjárt a Sikoly széria, ami szinte 100%-ban kivesézte már ezeket a szegmenseket.

Szegény Patrick Wilson így a maradékból kénytelen dolgozni, és ennek mentén összeollózni filmjét. Amikor azonban szinte minden másodperc ismerősnek tűnik valahonnan, akkor csak egy dologgal lehet megnyerni a vesztésre álló meccset; bevinni a kőkemény gyomrost, előrángatni a műfaj legdurvább fogásait, és rászabadítani a nézőkre. Sajnos, rossz hírt kell közölnöm; e téren is alulteljesít a film, szinte alig akad olyan mozzanat, amire azt tudtam volna mondani; ez igen! Az Insidious: A vörös ajtó 100 perce úgy kullog az ember szeme előtt, hogy alig bírtam ébren maradni. Ok, hogy az álmoknak fontos szerepe van elvben ebben a moziban, de az nem jelenti azt, hogy el is kell közben szunyókálnom. Remélem, hogy még egy (teljesen felesleges) bőrt már nem fognak lenyúzni erről a szebb napokat is látott univerzumról, mert az ötödik résszel elérték a mélypontot. Csak elvakult rajongóknak!