Sorozatajánló - 13 OKOM VOLT (2017) kritika
Házimozi ajánló | 2017-08-25 | R2-D2
2007-ben, egy Jay Asher nevű (férfi!!) író publikált egy könyvet, amiben egy tinédzser lány öngyilkosságának okait firtatja – egészen pontosan 13 okot, amiket a sztori szerint a lány halála előtt magnókazettára mond. Mégpedig úgy, hogy minden kazetta egy-egy oldala egy seb története, amit különféle osztálytársai okoztak neki: a 13 oldalt meghallgatva pedig a lány utolsó kb egy évének története tárul fel az olvasó előtt. És nem csak előtte… annak a 13 embernek, akik szerepelnek a kazettákon, mind meg kell hallgatnia azokat – s valahogy fel is kell dolgoznia az ott hallottakat.
Idén márciusban került fel a Netflixre az az amerikai sorozat, amit ebből a könyvből csináltak – szégyenszemre jómagam csak a múltkori mozis újságból értesültem róla, hogy egyáltalán van ilyen. Mentségemre legyen mondva, hogy az ilyen tinis, lányos, depis, öngyis történetek után nem kutakodok a neten – de mikor elolvastam ezt a szinopszist, rögtön éreztem, hogy ezt nekem látnom kell. Annyira zseniálisnak tűnt, hogy egy lány halála után kapsz tőle egy cipősdobozt, benne egy csomó kazettát, aminek egyikén (vagy akár többön is) okként vagy megnevezve egy haláleset kapcsán, hogy félretéve az újabb Young Adult bélyegtől való félelmemet, rögtön bele is vágtam. És mennyire nem bántam meg!! A 13 okom volt az utóbbi idők egyik legjobb új sorozata lett nálam, egy lenyűgöző dráma, aminek annyi, de annyi rétege és mondanivalója van, hogy szinte képtelenség minden egyesre reagálni. Itt, ezen írás keretei között mindenképp… S ha esetleg az írásomban többször elő fog fordulni a fontos szó, azt ne vegyétek költői túlzásnak: fiúk, lányok, ifjúság: ezt mindegyikőtöknek látni kell!! Ha lenne bármi ráhatásom, én ezt tananyagnak tenném a középiskolában (ahogy egyébként egy régi klasszikust, a Veszélyes kölyköket is), ha tehetném, minden gyerekkel megnézetném. Hogy mindenki tudja és értse meg, mi mivel jár, hogy minden szónak, tettnek következménye van, hogy soha nem tudhatja senki, az ártatlan kis tréfája kiben milyen sebeket ejt.
Hannah Baker (Katherine Langford) csak egy átlagos lány akart lenni. Nem a világ közepe, csak egy lány, akinek vannak barátai, akit nem utálnak, aki nem lesz az osztály célpontja. Sajnos nem jött össze neki, 17 évesen, harmadik gimi elején összedőlt számára a világ, s öngyilkos lesz (nem írom le, hogyan, mindenki borzadjon el maga rajta). Ám mielőtt mindezt megtenné, szépen felépített terv alapján tételesen megnevezi azokat az okokat (és személyeket), akik miatt idáig jutott – mindezt pedig kissé régimódi, de stílusos módon, magnókazettákra mondva. Ez amúgy nekem tök bejött – talán az ifjabbak azt sem tudják már, mi az – ráadásul egészen kiváló főcímet is lehetett rá építeni a számozott oldalakkal. A konkrét történetünk pedig akkor kezdődik, mikor egy volt osztálytársa, Clay Jensen (Dylan Minette) kapja meg a csomagot hallgatásra – Hannah szabályai szerint ugyanis minden hallgatónak tovább kell adnia annak, aki utána következik a kazettán. Szegény Clay azt sem tudja, mi van, még magnót is nehéz szereznie – remek ötlet a walkman, de a poszter így úgy néz ki, mint az A mások élete promója – ráadásul megdöbbenve veszi tudomásul, hogy ő is rajt van a listán… holott ő semmit nem tett a lánnyal.
Nem fogok semmit elspoilerezni, nyugodtan olvashattok tovább: a dolog lényege az, hogy ahogy Clay hallgatja Hannah mondandóját – aki így kvázi narrátora is az egésznek – úgy elevenedik meg számára a múlt, úgy éli át a lány elmúlt egy évét. Külön kiemelném, filmes szempontból milyen kiválóan van megoldva az egész: egyrészt a narráció átváltása mozgóképpé, ahogy Clay követi a Hannah által elmesélteket, ahogy megjelenik a „tettek” helyszínén, az is nagyon jó, másrészt meg nagyszerű ötlet volt a két idősík színbeli eltolása. A múlt, Hannah-val, amiben még él, egy színes, vidám világ, míg a jelen, nélküle sokkal komorabb, szürkésebb tónusú. De még arra is vigyáztak az írók, hogy legyen idő mindezt megszokni és feldolgozni a nézőnek (vagy ha esetleg olyan eszközön kénytelen nézni, amin nem jön ki látványosan a különbség): az elején a jelenkori Clay rögtön megkülönböztethetővé válik, onnantól csak a homlokát kell figyelni. A másik ilyen Hannah anyja – és ez egyben színészi és sminkes érdem is – aki rettentően látványosan hozza a lányát szerető anya vidám, élettel teli alakját, illetve a másik idősikon a kisírt szemű, mentálisan összezuhant nő figuráját.
Egyébként ez a kazettás dolog kicsit olyan, mint a nemrég látott az A 10 kicsi néger feldolgozásában: ott volt az, hogy mindenkinek felolvasták a bűneit, hogy miért kell meghalnia. Itt is ez van, csak fordítva: az elején még csak aprónak tűnő sérelmek érik a lányt, az elején még nem is igazán érti a néző, ezek hogy vezethetnek öngyilkossághoz, de aztán, ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy durvul a helyzet, úgy uralkodik el az emberen a jeges rémület, keveredve a döbbenettel és a dühvel. Az egész dramaturgia tanítani való, a szépen lassan egymásra épülő események végén az ember végül megérti és elhiszi, miért maradt Hannah számára csak ez az egyetlen út. És itt meg is állok egy picit: magam rengeteget agyaltam azon, hogy mi kellene ahhoz, hogy én megtegyem – meg tudjam tenni – azt, amit Hannah, és arra jutottam, hogy nem tudnék ilyen okok miatt öngyilkos lenni. Ugyanakkor én nem ő vagyok, nem nő vagyok, de ha valaki kicsit labilisabb, sérülékenyebb, ez a veszély simán fennállhat, Katherine Langford játéka, narrációja pedig maximálisan elhitette velem ezt. Hogy van olyan szituáció mindenki életében, amikor kerül olyan nehéz helyzetbe, hogy segítség kell neki, hogy a külvilág reakciója eltérítheti, vagy épp tovább lökheti az úton. Soha nem tudhatjuk, kiben milyen mély sebeket ejtünk egy rossz mondattal, egy apró gonoszsággal – még ha az nem is mindig szándékos (ld. még Egymás szemében vége). Úgyhogy, közhely, vagy sem: tényleg mindig próbáljunk mindenkihez úgy viszonyulni, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzunk neki, még ha haragszunk is rá… mert ha már megtörténik a baj, nincs kitől bocsánatot kérni.
A 13 okom volt másik, nagyon fontos, és tanulságos eleme az a társadalomrajz, ahogy a 13 (igazából 11) okozó, illetve azok családja, baráti köre lereagálja az egészet. Emberi jellemek kész tárháza vonul itt fel, a legtöbben próbálják eltussolni az egészet, eltolni magukról a felelősséget – ugye, itt bejön az áldozat hibáztatása dolog is. Ezzel kapcsolatban egyébként az az alapvéleményem, hogy sokszor tényleg túl naivak az emberek (lányok), sokszor tényleg megáll az a szólás, hogy „Aki kurvának öltözik, ne csodálkozzon, hogy megdugják”, sőt, egy bizonyos ponton ez még magára Hannah-ra is igaz – de ennek, ilyen következményeit látni feltétlenül sokkoló. Rettentően életszerű, hiteles és kiválóan megírt az egész „Családi kör”, ami itt felvonul, a szomorú öngyilkosság mögött egy qrva kemény társadalomkritika is felsejlik: kicsit néha tényleg sarkított és tipizált szereplőkkel, de ha jól körülnézünk a világban, tényleg ez van, ez lenne… mindenki szívére teheti kezét és megtalálhatja környezetében azokat a karaktereket, akiket itt lát. A féltékeny barátnőt, a menő srácokat, a félénk szerelmest, a vagány barátot. Ezúttal nem zavart – bár kicsit azért ismét PC feelingje van – a meleg szál, itt most azt mondom, hogy nem lóg ki látványosan a környezetből egyik karakter sem, még ha nélkülük is teljesen rendben lenne a sztori. Epizódról epizódra nem győztem csodálkozni, az írók (író) mennyire is az életből vették a jellemeket, szerepeket – s hogy mennyire is jól bántak a szükséges jellemrajzokkal, a gyerekek átalakulásával. A feszültséggel, a folyamatosan feltáruló múlttal, az egyre inkább thrillerbe hajló eseménylánccal. Az igazsággal, amivel kapcsolatban egy ideig csak az Egy becsületbeli ügy mondatai jártak a fejemben, miszerint „Az igazságot akarom hallani! – És mire megy az igazággal?” – de aztán a végére törvényszerű és jóleső érzés volt látni, hogy majdnem mindenki képes volt szembe nézni önmagával és tetteivel… még ha ehhez egy lány halála és egy halom kazetta is kellett.
Végezetül még két apró adalék: nekem nagyon tetszett a magyartól elérő amerikai iskolás élet apró mellékzöngéinek fontos beépítése a sztoriba, a különféle játékok, napok és az azok velejáróinak felhasználása. Ártatlannak tűnnek, de egy várt dicsérő üzenet elmaradása, egy pejoratív megjegyzés listán, egy értelmetlen összepárosítás ugyan biztos fontos és szép hagyomány, de el lehet gondolkodni rajta, hogy lehet, van olyan érzékeny diák, akinél pont az ellenkezőjét váltja ki, mint ami célja lenne. A másik – számomra örömteli – összetevő volt, hogy a gyerekek szüleinek szerepére sikerült néhány jó és ismertebb felnőtt színészt megnyerni, így széles mosollyal nyugtáztam az Odaát Luciferjét Alex apjának szerepében – mennyivel érdekesebben hangzott az ő szájából, mikor a pokolt emlegette. S ha már itt tartunk: kivétel nélkül, minden gyerekszínész előtt le a kalappal, annak ellenére, hogy igazándiból ez tényleg egy Young Adult adaptáció, mindegyikük felnőtt a nagyon komoly feladathoz és mondanivalóhoz.
Ha bárhol, bármikor úgy érzitek, nincs tovább, higgyétek el, van. Mindig meg lehet találni azt, aki segít, semmi sérelem, szereli csalódás nem ér annyit, mint az életetek. Mindig, mindenhonnan fel lehet állni, bármi történik veletek, nem szabad így reagálni, mint Hannah. Tudom, ezek most mind ócska közhelynek tűnnek, de higgyétek el, így van: nálatok idősebb és tapasztaltabb mondja ezt. A másik oldalról viszont azt nem tagadom, néha tényleg nehéz felelősséget vállalni valamiért, néha tényleg nehéz bocsánatot kérni – de ha ezt megnézitek, mindig jusson eszetekbe Hannah története… Nézzétek, osszátok meg ezt a sorit (elérhető a neten, akár felirattal is), mert rólatok szól, hozzátok szól. Tanulságos és roppant fontos dolgokkal foglakozik, amit ráadásul nagyszerűen teszi: ilyen egy minőségi, 13 x kb. egy órás sorozat.
Kövess a Facebookon is
Legolvasottabbak
Cameron bírálta a filmje utáni Alien mozikat.
Ezt olvastad már?
_25592960.jpg)
© 2023 | A CineMániás - Az Online filmmagazin - acinemanias@gmail.com | Minden jog fenntartva | Design by Frisnyicz Roland és W3layouts || GDPR