Aranyba foglalt történelem - HÖLGY ARANYBAN (2015) kritika

Házimozi ajánló | 2017-09-02 | Niwrok

Annak ellenére, hogy a film alapjául szolgáló történet alig 10-15-éves, és a földrajzi távolság sem túl nagy, még csak nem is hallottam róla, és ha nem azok keltik életre, akik (Helen Mirren, Ryan Reynolds, Daniel Brühl, Katie Holmes, stb.), talán most is így lenne. Pedig van benne minden, amitől egy film alapból is érdekes lehet: kincs utáni hajsza, némi nyomozással fűszerezve, és adottak az esendő főszereplők is, szembeállítva a saját hatalmával és erejével kérkedő ellenféllel. Talán kicsit túlságosan is adottak...

A zsidó holokauszt idején Bécsből elmenekült, Los Angelesben élő Maria Altmann örömmel olvassa az újságban, hogy az osztrák kormány bő ötven évvel a Harmadik Birodalom bukása után hajlandó felülvizsgálni azoknak a műkincseknek a helyzetét, amiket a nácik a zsidó családoktól koboztak el, és kerültek azóta osztrák múzeumok kezelésébe. Az idős hölgy -különösen a testvére halála után- fontosnak tartja nem pusztán az igazságtételt, hanem a múlthoz való kötődés ezen lehetőségét, leginkább azon portré kapcsán, amit Gustav Klimt a nagynénjéről, Adele-ről festett, ezért megbízza az egyik régi barátnője kezdő jogász fiát, Randy-t, hogy legyen segítségére a jogi ügyek bonyolításában, lévén ő maga ehhez vajmi keveset ért. Randy azonban a szükséges kérelmek beadása után falakba ütközik, a tisztának tűnő helyzet ellenére a beadványukat elutasítják, nem elhanyagolható okból amiatt, hogy a festmény, "Hölgy aranyban" néven azóta az osztrák műkincsvagyon meghatározó darabja lett, a bécsi Belvedere Képtár egyik ékköve. Dávid és Góliát sokadik harca kezdődik meg ezzel egy festményért... egyért a több százezer hasonló sorsú műkincsből.

Elsőre ugyan ki ne a szegény gyászoló néninek adná a festményt már az alaphelyzet bemutatásakor az arrogáns, kéjesen vigyorgó, pöcsfej múzeumi bürokratával szemben? Pedig ez a könnyű ítélkezés, amire a forgatókönyvíró is készséggel rájátszik, sajnos egyre súlyosabb leegyszerűsítéssé vált számomra a film nézése során, miközben a történet igazi varázsa éppen annak árnyaltságában rejlik. Ellenben a filmből a stábnak nem nagyon látszik más célja, mint hogy egy modern kincsvadászatot ismert színészekkel játszassanak el, alig pár mondatot vagy pillanatot szánva arra, hogy az "arany" megszerzésén túl milyen érzelmek is járnak az ügy nyomában (Maria vonakodása a bécsi utazástól és Randy kiborulása a mosdóban volt talán ilyen). Tették ezt attól sem zavartatva magukat, hogy mondjuk Reynolds képtelen volt otthon hagyni a komikus énjét, így minimum furcsán hat az egyébként meglehetősen komor történetben. A szándéknak aztán nem csak olyan következményei lettek, hogy az egyre jobban elhúzódó jogi csatározás feszültségét Randy otthoni, családi problémáival próbálták érzékeltetni, meglehetősen sablonosan, hanem hogy egyben olyan, Kicsi Joe-nak való skatulyákkal is, mint hogy az amerikaiak mind kis hősök, az osztrákok meg mind tolvaj szemétládák... Mi más indokolná, hogy az egyetlen "utca embere", aki megszólal a filmben, azt sugallja, hogy Ausztriában nem változott semmi hatvan év alatt sem, vagy azt -még ha ez csak a valós események fényében válik zavaróvá-, hogy az egész ügyet felgöngyölítő Hubertus Czernint asszisztenssé és narrátorrá degradálták? A felszínességnek hasonló problémájával küzd a történet múltbeli szála, ami hiába remekül megcsinált illusztrációja a festmény történetének és a történelmi háttérnek -utóbbiba például az Anschlusst is belefoglalva-, nincs egy súlycsoportban a jelenkori szállal sem... talán éppen csak a bevonulás és a nácikat fogadó ünneplő tömeg képei során. 

Mert ugyan a film megmarad a téma mélyebb, általános érvényűbb gondolatainak puszta pedzegetésénél, de azzal a kevéssel is alapot szolgáltat a saját létjogosultságára a sokak által már talán unalmasnak tartott téma egyéb filmjei között, és ezzel egyben kiemelkednie az átlagból. Itt ugyanis nem maga a holokauszt a téma, még ha természetesen szóba is kerül a rokonok, szomszédok, barátok halála, elvesztése, sebei és nyilvános megalázása kapcsán, hanem hogy annak ellenére, hogy az hetven éve történt, nem lehet úgy tenni, mint ha nem lenne hatása a mai korra, nem lennének következményei a jelenben. Adele Bloch-Bauer portréja nem csak kalandos történetű festményként válik érdekessé (már csak abból a szempontból is, hogy itt nem összevásárolt értékekről van szó, hanem közvetlen megrendelésre készült családi örökségről), hanem egyben jelképe is annak, amiben a mostani generációnak van felelőssége. Vagy tényleg félre lehetne söpörni valakinek a jogos tulajdonához való igényét (még ha a film szerencsére a feszültség és a kiegyensúlyozottság érdekében újabb és újabb információkat csepegtet is arról, hogy hogyan is áll ez a "jogosság", ez egy jó pontja volt a dramaturgiának), csak mert a rablógyilkosság már olyan régen történt, mert azóta a műkincs többször gazdát cserélt, mert azóta olyan sokan megkedvelték a festményt, és egyébként is már olyan "sokszor" kárpótolták a családok maradványait? Vagy éppen lehet-e kérdés az emlékezéshez való jog elévülése, hogy mondjuk ennyi év után kevésbé kell-e, lehet-e emlékezni arra, kevésbé sokkoló-e a túlélő családokon belül az, hogy a dédpapa nem csak úgy halt meg, hogy elgázolta egy busz, hanem hogy több százezer társával együtt a származásáért és a vagyonáért elgázosították (ezért is jó az a jelenet, ahogy Randy -talán életében először- megérzi ennek a súlyát)? Nem visszataszító-e arra apellálni, hogy előbb-utóbb minden érintett meghal, aki követelésekkel élhetne mondjuk egy ilyen "PR-akció", egy jogi procedúra kapcsán, a rokonok feledésbe vesznek, és akkor végre minden csendben maradhat úgy, ahogy van? Íme egy film és egy történet, ami bőven túllép azon, hogy sajnálatot és bűntudatot próbáljon generálni azokban, akik egyiket sem érzik talán magukénak, sőt, épphogy sérelmezik... ellenben megteszi ezt az új hibákért, a mostani bűnökért. És onnantól jöhet a néző, hogy ő ezt hogyan ítéli meg...

Ha csak a filmet nézem, akkor a sztárszínészek ellenére is egy jól, de különösebben nem maradandóan megcsinált darab lett, pár gyengeséggel, ami sajnos az indokoltnál többször nyúl felszínes, egyszerű eszközökhöz, fenntartva a drámai és a tárgyalótermi kalandfilm látszatát. Pedig a kérdések, amiket a film felvet, még ma aktuálisak, mert nem csak a II. világháborúban elkövetett tettekből próbál újabb érzelmeket kifacsarni, hanem teszi ezt abból az állapotból, ami azok eredményeként a mai napig fennáll.