Ki kell mondanod - ENGEDJ BE! (2008) kritika

Házimozi ajánló | 2017-10-08 |

Azt már megtapasztalhattuk, hogy a skandinávok tudnak rendezni, így cseppet sem kell lebecsülni alkotásaikat, csak azért, mert semmi közük Hollywoodhoz. Krimit pöpecül dobnak össze (A tetovált lány, Nyomtalanul, Fácángyilkosok stb.), horrort is egész jól hoznak (Hideg préda), és nevettetni is tudnak, miközben drámaiság vibrál a vásznon (Ádám almái, A 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt). Sőt, adott esetben Hollywood „lop” is az északiaktól, ahogy Ázsiától és Európától. 

A 'skandináv' jelzőt azért érdemes kirakni az ilyen mozik elé, hogy tisztában legyünk, más szemléletmóddal fogjuk látni a filmet. Egészen sajátossal. Az Engedj be! pedig hatványozottan más szemléletmóddal tár elénk egy nagyon vegyes elemekkel dolgozó történetet.

Oskar (Kåre Hedebrant), a 12 éves fiú, elvált szülők gyermekeként nincs könnyű helyzetben, ráadásul az iskolában is naponta ki van szolgáltatva a minden iskolában megtalálható zsarnok pöcsöknek. Egyetlen szórakozása, hogy a környékbeli gyilkosságokról gyűjt újságkivágásokat, és késével „lemodellezi” képzeletbeli bosszúját sanyaratóin. Aztán a szomszédjukba költözik Eli (Lina Leandersson), akibe Oskar lassan beleszeret, de a lányról kiderül, hogy vámpír.

Ennyi tartalom bőven elegendő, úgyhogy „uccu neki”, nézzük milyen is a film.

A fanyalgóknak tökéletes célpont fikázásra. Műfaját tekintve nagyon vegyes, valóban a romantikus-drámás-softvámpíros egyveleg van benne, de ez adja az egésznek a zamatát. A horror címke azért szükséges, mert mégis vámpíros a tematika, és annak ellenére, hogy konkrétan gyerekek a főszereplők, és nem ömlik hektoliternyi vér a film során, mégis sokkal komolyabb egy Alkonyat-sorozat csillogásánál. Senki ne várjon Jason Vorhees, Bőrpofa vagy Freddy Kruger szintű mészárlást. Nincs benne jump scare jelenet, nem a vámpírságra van kihegyezve a sztori. Ellenkezőleg: az csak egy pillére a filmnek. Persze központi elem, de nem tolják az arcunkba. 

Oskar szülei elváltak, az is kiderül miért, bár nincs a szánkba rágva (alkoholista apa). A fiú igazából mindkét szülőjét szereti, ezért „csak” azért szenved, hogy mindig egy szülő van vele: othon az anyukája, ha apás nap van, akkor meg utazik apukához, és kettesben elvannak. Családi részről is megvan tehát egy vonal.
Jóval több szenvedés jut ki Oskarnak az iskolában, ahol a legkevesebb megaláztatása az, hogy malacnak szólítják. Ennek is szerepe van. Aztán a szomszéd vámpírlány személyében a szerelem is, de nem a csöpögős, erőltetett (hadd ne példálózzak megint a csillivilli vérszegényekkel). Oskar tehát azon is vacillál, hogy vámpírként is el tudja-e fogadni az egyetlen embert az életében, aki nem szülő. És ugye ott van az említett vámpíros vonal. 
Ezek mind viszik a történetet, mind ki van bontva a maga módján, de a végtelenségig nem lehet minddel hangsúlyozni, kell valami lényeg. 
Nem pörgős a film, ezért aztán lesz, aki unalmas művészfilmnek könyveli el Alfredson alkotását. Ha megnézzük, hogy milyen érzelmi vívódások, cselekmények ölelik fel az egész filmet, nem is várhatjuk a pörgést. Azt várhatjuk, hogy hova folyik, hova ér be az egész. Igazából nem kell hozzá türelem, mert az egésznek van egy varázsa, így csak nézni kell, és hagyni, hogy hasson.

Ami a színészeket illeti, a castingos nyugodtan aludhat, nem emlegetik a felmenőit. Oskar és Eli alakítói is fantasztikusak, elképesztően hatásos a köztük levő ártatlan kémia, és számomra a film egyik csúcsjelenete volt, mikor Eli a körme alá száradt véres kezével megsimogatja Oskart, aztán összekulcsolódik a kezük. 
A vágóképek, a havas Svédország adottságaiból adódan nyilván szépek, és az ürességet hangsúlyozzák, nyüzsgő járókelőkkel teli jelenet sincs. Minden beleveszik a csendes, havazó tájba.

Feltűnő, hogy szívesen operálnak közeli képekkel, de amikor esemény (torok elvágása, vérszívás) van, azt nem közelről nézzük. 
Egy jelenet híján tökéletesen gyönyörű keretet is kapunk képileg, mikor a fekete háttéren kiírt stáblista alatt egyszerre csak azt vesszük észre, hogy kis havazás is van már. Aztán eluralja a kép több, mint felét.

Zeneileg is hibátlan az Engedj be! A soundtrackek között is csak egy pörgősebbnek nevezhető van, de az is megszakad, Oskar esetlen, kibontakozó táncát megszakítva.

Hogy hogyan álljunk hozzá a filmhez? Nyitottan. Nem tudjuk mit várjunk a filmtől, egy darab sablon nincs benne. Nem, a romantikus szál sem az, hiszen cseppet sem a szokványos, mondhatni elcsépelt romantikáról van szó. A film egyébként is szűkszavú, úgyhogy helye sincs nagy vallomásoknak. Innen nézve is megérdemlik a párbeszédek, szövegek a dicséretet, mert a kevésre még jobban oda kell figyelni, hogy ne csússzon át gagyiba. Szerencsénkre nem csúszik át.

Lényeg a lényeg: szerintem az Engedj be! kötelező darab a vámpíros filmek rajongóinak, valamint az igényes filmrajongóknak is. Mivel a vélemény mindig szubjektív, ezért mondom, hogy nálam a film oda kívánkozik a „nagyok” közé, mint amilyen a Drakula (1992) és az Interjú a vámpírral (1994). Miért? Mert eredeti, a szó legjobb értelmében. Impresszív és intelligens.