Jarmusch presszója - KÁVÉ ÉS CIGARETTA (2003) kritika

Házimozi ajánló | 2017-10-27 | Turner

Jim Jarmusch sokak számára ismerős lehet, legutóbbi filmje, a Paterson elég közismertté vált a tavalyi évben, de az ő nevéhez fűződik a Halhatatlan szeretők című produkció is, amelyben Tilda Swinton és Tom Hiddelston alakította a főszerepet. A Kávé és cigaretta című film 2003-ban készült olyan szélsőséges és különleges szereplőgárdával, amit ritkán láthatunk. Színészektől kezdve zenészeken át sok mindenkit felvonultat, jeleneteik egyénre szabottak és mégis hétköznapiak. Személyük kiléte megfűszerezi a körülményeket, de anélkül is, hogy tisztában lennénk vele, kik ők a való életben, érthető az alaphelyzetük. Voltaképpen szituációs gyakorlatok sorából létrehozott játékfilm, amely a kávé és cigaretta köré épül. Egyfelől ez adja a koherenciáját a vásznon látottaknak, másrészt a hasonlóan felépített epizódok és az újra és újra elhangzó mondatok, úgymint: „Kávé és cigaretta az ebéded? Nem túl egészséges.”, vagy „The Earth to be a conductor of acoustical resonance.”.

2003-as megjelenése ellenére Jarmusch fekete-fehérben ábrázolja, ez az egyik különlegessége a filmnek, mindez a kávét és cigarettát hivatott szimbolizálni, mint számos más egyéb, például a szereplők öltözetei vagy a háttérben, dekorációban vagy konkrét játékasztalként szüntelenül megjelenő sakktábla motívum. Minden etapban felbukkan a pepita vagy a káró díszítés, sok helyütt már-már zavaróan. Persze ahogy a színpárban jelen van a kontraszt, úgy a filmben is.

A párbeszédek érdekessége, hogy nemigen szólnak semmiről, mit több, némelyik kivételesen kínos. Vásznon ritkán látni értelmetlennek tűnő dialógusokat, de a zsenialitása éppen ebben rejlik, olyan beszélgetések szemtanúi lehetünk, amelyek együgyűeknek és összefüggésteleneknek tűnhetnek, mégis kivel ne fordultak volna már elő? Gondoljunk csak egy ismeretlen emberrel való első találkozásra, nem szűkölködik az esetlen mondatokban.

Nem igazán játszik a gépállással a szereplőket tekintve, általában normál beállítást használ és egy jeleneten belül csak egy fajtát. Inkább a képkivágással dolgozik, feszült helyzetekben a szűkebb plánokat alkalmazza. Az eszközökkel már más a helyzet, többször láthatunk benne fentről, premier plánban vett asztalokat, amik a jól kiválasztott keretezéssel és a látható tárgyak tudatod elrendezésével együtt igazán izgalmas képeket alkotnak. Az ötödik jelenetben „René” bal tengelyre helyezett átlós kompozíciója feszültséget kelt, karakteréhez, a kemény, öntudatos, pedáns, kissé nárcisztikus és gőgös nőhöz ez éppen illik, megalapozza a következő percek atmoszféráját. Egy szimmetrikus elrendezéssel egy kertvárosi tökéletes, gondnélküli feleségtípust lehetne elképzelni. 

Találhatunk tipikus karaktereket a film egészét tekintve, többek között az elfoglalt, gazdag üzletasszonyt, aki idő hiányában is próbál megfelelni egyaránt a családjának, távolabbi rokonainak, és helyt állni a munkahelyén is. Vagy az idős apa, aki titkolja, hogy dohányzik, ezért lefizeti inkább fiát, csakhogy hallgasson. A gyerek pedig természetesen ki is használja ezt. Ott van még az ügyetlen, mulya pincér, aki minden esetlen igyekezete ellenére elbaltáz minden alkalmat, mikor megnyerhetné kiszemeltje figyelmét. 

Ezeknél a tömegjellemeknél talán érdekesebb az a teória, hogy minden páros különböző vonatkozásokban egymás ellentétei vagy épp kiegészítései. Ehhez kapcsolódóan fontos megfigyelni az első jelenetet, ahol mindkét ember viselkedése közel azonos, majd az egyik megkéri partnerét, menjen el helyette a fogászatra. Hacsak nem bolondok, ez akkor nyer értelmet, ha elképzeljük, e két ember egy és ugyanaz, csak kettéválik a félelemmel teli és a bátor én. Ugyanerre utalhat a második jelenetben feltűnő szereplők, egyikük a „jó”, másikuk a „rossz” testvér, akik mégis mondhatni egyek, hiszen ikrek. Ez a kettősség ugyanígy minden emberben megtalálható. 
Szintúgy Cate Blanchett esetében, aki jelenetének mindkét szereplőjét saját maga testesíti meg. Ezzel kapcsolatban szeretném kiemelni, hogy nagy igazság hangzik el a színésznő szájából, miszerint: „Vicces, nem gondolod? Hogy mikor nem engedhetsz meg magadnak valamit, nagyon drágának tűnik, mikor viszont lenne rá pénzed, már ingyen kapod.” Ez a visszásság az élet számtalan területén visszaköszön. 

De hogy egy kevésbé egyértelmű esetet is megvizsgáljunk, a két neves színész, Alfred Molina és Steve Coogan kiválóan ellenpontozzák egymást, Molina az olaszok szívélyes közvetlenségével viszonyul Cooganhez, aki pedig az angolok arisztokrata hidegségével és felsőbbrendűségével reagál erre. Mindenki számára ismerős lehet mindkét viselkedési forma, gyakran váltakozhat bennünk is e két magatartás új emberekkel vagy körülményekkel való találkozáskor. 
Hasonlóan jó minta Iggy Pop és Tom Waits találkozása, az előbbi szertelen és enyhén aggódó benyomást kelt, főként, mikor társát finoman fejlődésre próbálja bíztatni, aki persze sértődöttséggel veszi tudomásul, hogy nem tartják elég jó zenésznek. Valamennyien éreztük már, hogy jó, amit teszünk, de lehetne jobb, és mikor ezt felismerjük, netalán más hívja fel rá a figyelmünket, hiúságunkon esik csorba. Ebben a pillanatban a zene és a képkivágás is igen jelentős, az addig kellemes dallamot felváltja a kínos csend és a szorongató premier plán.

Az asztalok milyensége is árulkodik egy-egy jelenetről és a hozzájuk tartozó karakterekről. A testvérekről, ikrekről gondolt sztereotípiák, miszerint szándékosan ellentmondanak egymásnak, élcelődnek a másikon, mégis ösztönösen egyszerre válaszolnak, célzatosan ki lettek domborítva. A köztük lévő ellentétet jól mutatja a rendezetlen, szemetes asztaluk, a belső feszültségük fizikailag is megnyilvánul. De ez többféleképpen értelmezhető, pozíciójuk szerint vagy funkciójuk szerint is lehetnek „rendetlenül” letéve a tárgyak. Az előbbi esetben elhelyezkedésük miatt nevezhető zavarosnak az összhatás, míg a „Nice to meet you” című jelenetben a felesleges csészék miatt tekinthetjük zsúfoltnak, rumlisnak. A „Deliriumban” látható az egyetlen alkalom, mikor teáznak a főszereplők. A szamovár ünnepélyes külleme szemben áll a kávés kancsó praktikus és ormótlan kivitelezésével, ami a párbeszédet is igazolja. Ketten a három szereplő közül a természetes anyagokat részesítik előnyben, és ezt szem előtt tartva próbálnak partnerükön, Bill Murray-n segíteni, aki a kávé és a cigaretta rabja. Itt az uralkodó kérdéskör azért nyilvánvalóan komikus, hiszen a tanácsok, amiket adnak többnyire légből kapottak és abszurdak. Ez a konfliktus vizuálisan is megjelenik, a záró képben úgy helyezik el a cigarettát és a kávét, hogy az az asztal szélére, a teának szánt tálcától távol helyezkedjen el. Bill Murray önmagát alakítja, ami még humorosabbá teszi a részt, mivel vicces utalásokat tesznek korábbi nagysikerű filmjére.

Feltétlenül ajánlani tudom annak, aki kíváncsi egy anekdotákkal teli kedves, de ugyanakkor elgondolkodtató szituációkból álló füzérre, ami nem szégyell görbe tükröt állítni a néző elé.