Szót se többet! - A NÉMAFILMES (2011) kritika

Házimozi ajánló | 2016-03-06 |

2011-ben egy nagyon különleges film került bemutatásra. Egy francia stúdió nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy bemutatja Hollywood aranykorát, méghozzá az 1920-as évek stílusában. Ezt pedig olyannyira komolyan gondolták, hogy a végeredmény egy valódi, fekete-fehér némafilm lett! „De ki akar beülni egy némafilmre?” Gondolhatja ezt egy átlagember, hiszen a filmszínházak telis-tele vannak modern látványfilmekkel, amelyekben még a szereplők hangját is hallani lehet. A készítők, egy rég letűnt kor technikáját alkalmazva akartak egy olyan filmet bemutatni, ami biztosan kizökkenti az embereket, a rohanó hétköznapok forgatagából. Ha kíváncsi vagy, hogy sikerült-e nekik, akkor olvass tovább!

Szinopszis: George Valentin, Hollywood egyik legnagyobb mozicsillaga, a ’20-as években! Ő a némafilmek királya, és ennek köszönhetően a dicsőség már jó ideje a fejébe szállt. Egy váratlan incidens során, azonban belebotlik egy fiatal színésznőbe, Peppy Millerbe, akinek segít beindítani a karrierjét. A ’30-as évek hajnalán, azonban új szelek fújnak. A némafilmeket villámcsapásra lecserélik a hangosfilmek, ám Valentin nem tud, és nem is akar alkalmazkodni az új trendhez, így ragyogó csillaga egyik napról a másikra elhalványul. Így színészóriásnak szembe kell néznie a sorsával, és az egyre kilátástalanabb jövőjével.

Fun fact: A némafilmes a 2012-es Oscar- gáláról 10 jelöléséből 5-öt váltott díjra, köztük a  legjobb férfi főszereplő és a legjobb film díját!

Bevallom, mielőtt leültem a film elé, kissé bizonytalan voltam. Még sosem láttam igazi némafilmet, így nem tudtam, hogy mennyire lesz működőképes a történet. Hogyan lehet másfél órát kitölteni, egy körülbelül fél oldalas szövegkönyvvel? Vagy, habár a film története nem túl mélyenszántó, mégsem lehet kitölteni Charlie Chaplin féle gag-ekkel. Nem azt mondom, hogy előítéleteim voltak A némafilmessel kapcsolatban, csak azt, hogy nem tudtam mire számítsak. Ez pedig egy ritka, és nagyon jó érzés!

Kevés film tudja ezt a hatást kiváltani belőlem, de ennek kétség kívül sikerült! Aki esetleg nem értené, hogy mitől olyan jó dolog ez, annak elmagyarázom: Ha úgy ülsz le egy film elé, hogy nem tudod mit is kapsz majd tőle, akkor erősen benne van a pakliban, hogy kellemes meglepetéseket szerez neked! Az első ilyen meglepetés a film zenéje volt. Nem monoton, sablonos dalbetéteket kapunk, hanem nagy gonddal megkomponált remekművet! Ez nagyrészt hozzájárult a film sikeréhez, mivel ha szavakkal nem lehet érzelmeket kifejezni, akkor ez a feladat (részben), az aláfestő zenére hárul. Ludovic Bource szerzeményei, és Brüsszeli Filharmonikusok játéka, pedig együtt lélegzik a szereplőkkel.

Fun fact: A filmet eredetileg színesben vették fel, csak az utómunka során konvertálták át fekete-fehérré.

A főszereplő Jean Dujardinnak nem volt könnyű dolga. Nem voltak epikus monológok a szájába adva, így minden érzelmi reakciót, a mimikával és testbeszéddel kellet prezentálnia. Mindezt úgy, hogy eközben még a viselkedése is korhű legyen! Nincsenek kétségeim afelől, hogy néhány hollywoodi sztárnak csúnyán beletört volna a bicskája ebbe a szerepbe, ám a francia színésznek sikerült felnőnie a feladathoz. Az alakítását pedig BAFTA-, Oscar-, és Golden Globe-díjjal jutalmazták, nem beszélve a Cannes-i Filmfesztiválon kapott elismeréséről! A Peppyt megformáló főszereplőnő, Bérénice Bejo is magabiztosan hozza, amit a rendező elvárt tőle. Némafilmről lévén szó, kevés dialógust kapunk, ráadásul ezeknek a jelenteknek csak egy részét feliratozzák. A bájcsevegést a nézők fantáziájára bízzák, és még ennél sokkal többet is! Nem rágnak a szánkba minden egyes „miért”-et. Éppen ezért, az átlagosnál jobban kell figyelni az eseményeket, cserébe viszont pazar apróságokat kapunk cserébe!

A filmben vannak bizonyos szimbolikus utalások. Ilyen például az a jelenet, amikor Valentin és Peppy a lépcsőn találkoznak! Valentin lefelé sétál, ahogyan a pályája is zuhanórepülésbe kezd (mivel most rúgták ki a stúdiótól), Peppy viszont felfelé vágtat, pont úgy, ahogy a karrierje is! De nem ez az egyetlen utalás. Egy másik jelenetben Valentin, egy étteremben vacsorázik, amikor a mellette lévő asztalnál, a már sztárként ünnepelt színésznő ad interjút. A két szereplő egymásnak háttal ül, ami az ellentétekre próbál utalni. A régi és az új sztár, de lehet akár a bánat és az öröm ellentéte is. Hogy miként értelmezzük ezeket a jeleket, annak csak a fantáziánk szab határt. Valószínűleg jóval több ilyen rejtett momentuma van a filmnek, ezeknek felfedezéséhez azonban többszöri végignézés szükségeltetik, ami növeli az újranézhetőségi faktort! A filmnek van egyfajta humora, ami nem is annyira vicces, inkább bájos. Természetesen nem valamiféle modern humort kap a néző, hanem a korból, és a szereplőkből adódóan, egyfajta szívmelengető jeleneteket.

Fun fact: A film 15 millió dollárból készült, ám az összbevétel meghaladta a 130 millió dollárt. Valószínűleg ez minden idők legjövedelmezőbb némafilmje.

Sajnálatos módon, A némafilmes lehet akármilyen jó, nem képes átlépni a műfaji határokat! Hiszen ez egy némafilm. Egy tökéletes némafilm! Azonban nem véletlenül tűntek el az a filmek a mozikból, ugyanis már nem voltak képesek újat mutatni. A történet mélységének, és a karakterek ábrázolásának határt szab a dialógusok hiánya. Éppen ezért, a némafilmek ma már csak a rövidfilm kategóriában tudnak érvényesülni.

Pro:

- Profi rendezés
- Életre kelt filmzene
- Jean Dujardin játéka
- Apró szimbolikus utalások

Kontra:

- Nem ártana egy kicsit több felirat
- A műfajból adódóan, nem túl mély történet

 

Összességében, A némafilmes egy nagyszerű mozi, amely különleges élményt nyújt a nézőnek! Minden filmrajongónak érdemes, legalább egyszer megnéznie. Nem állítom, hogy mindenkinek tetszeni fog, hiszen vannak, akiknek ez már túlontúl ódivatú, ám a mai rohanó világban, időnként jó egy kicsit lelassítani. Néha nem árt eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha az életünk is olyan egyszerű lenne, mit egy némafilm…