Második hidegrázás - STRANGER THINGS 2. évad (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2017-11-04 | Juhász Péter

Amikor tavaly kijött a Stranger Things kiváló első évada, nem tudtam micsoda elementáris hatással lesz majd rám. Mint az első szerelem, körülbelül úgy vágott gyomorszájon. 

A 80-as évek minden szépségét magába foglaló, kiválóan felépített, remek karakterekkel megpakolt sci-fi sorozat egyszerre ötvözte az E.T. gyermekien szentimentális világát John Carpenter korai horrorjaival. Ott van benne az Állj mellém naivitása annak összes felnőttes komolyságával egyetemben. Minden, amit gyerekkorom VHS korszaka belém plántált újra ott állt előttem teljes valójában. Mint egy időutazás. Modern, mégis eszméletlenül nosztalgikus volt az egész. Önfeledten tudtam mosolyogni és bevallom időnként rettegés fogott el. Pontosan úgy, mint anno moziban, ha farkasember támadt teliholdas éjszakán. 

A Stranger Things újítóan üde és nosztalgikus világa azonnal magával ragadt. Most pedig, itt van a folytatás. Nem kérdés, azonnal rávetettem magam. Íme, gyors konklúzióm:
Az újabb évad ott folytatódik ahol a történet abbamaradt. Eleven eltűnt, a srácok élik tovább életüket, de a gonosz ismét felbukkan most ott, ahol senki sem gondolná. Ezúttal olyan erejű összefogásra van szükség, ami csakis legjobb barátok közt alakulhat ki, mert nagyon nagy a tét.

Nem akarom ellőni a poénokat, mert gondolom, sokan szeretnék maguk látni. Nem is megyek ennél beljebb. Inkább néhány gondolatot vetek csak le, mik az új epizódok láttán jutottak eszembe. 
Ami azonnal feltűnt, hogy képtelenség meglépni azt a magasságot, amit az első évad elért. Ez nem feltétlen lenne baj, hiszen csak nagyon kevés filmes alkotás ér az eredeti nyomába. Ha már ott lohol sarkában, abszolút dicséretes. A ST2 pontosan ilyen.

Ezúttal a legnagyobb hangsúlyt a jellemábrázolásra fektették az alkotók. A karakterek belső fejlődésének pontos bemutatása viszi a részeket. Nagyon fontos és kihagyhatatlan a felnőtté válás belső harcainak ábrázolása, a felelősség vállalás és döntéseink következményeik. A sorozat remekül evez tovább a jól ismert folyón, miközben sikeresen mutatja be kis hősei életének következő stációját. ismét ki kell mondani, a színészek zseniálisak! Nem csak Winona Ryder és David Harbour kettőse, no meg Millie Bobby Brown lenyűgöző jelenléte hasít, hanem a visszatérők mind. Továbbá olyan régen látott ismerős arcokat láthatunk mellékszerepben, mint; Paul Reiser vagy Sean Austin. 

A cselekmény kibontása az első évad sémája szerint halad, ismét finoman adagolva kapunk egyre több és több információt, ezúttal azonban kicsit döcögősebben lépkedünk előre. Nincs meg az a száguldó sebesség, alábbhagyott kissé a lendület. Sokkal több belassulás, olykor háttérbe kerül az eddig futószalagon szállított retro-faktor is és bizony, klisék jelennek meg útközben. Ez talán a kiróható legnagyobb negatívum.

Zenék és hangulat terén viszont a széria ismét kiválóan teljesít. Minden szempontból hozza a 80-as évek Michael Jackson uralta világát. Ott süvít a fülhallgatóban a BAD album, walkmenről szól és kicsit kopott a kazetta minősége. A ruhák, a filmes utalások, a hajak. Minden megint nagyon egyben és rendben van. Szerencsére, ezen a téren nem tudtak gyengülő tendenciát mutatni az alkotók.

Számomra ezúttal a finálét látva is kisebb volt a katarzis. Viszont, az évadot lezáró, búcsú jelenet frenetikussága vitathatatlan. 

Nem árulok el nagy titkot, ha végezetül azt írom most ide; 

To be continued…