Az Áskálódó verme – 1922 (2017) kritika
Házimozi ajánló | 2017-11-19 |
A Netflix karja egyre vastagabb, csillaga mászik felfelé, félreérthetetlen lépéseket téve affelé, hogy bizony komolyan kell venni. Produkcióikon tapasztalhattuk már, hogy nem bóvlit gyártanak, hanem megbízható minőséggel szolgálják ki a nézőket. Az 1922 című film is az ő égiszük alatt készült el, Stephen King 131 oldalas kisregényéből.
A rendező és a kisregényből forgatókönyvet író Zak Hilditch neve nem véletlenül hangzik ismeretlenül: egy rövidfilmmel (Transmission – 2012) és egy szűk másfél órával (These Final Hours – 2013) a háta mögött ült be megrendezni egy King adaptációt, amivel már grafitnál erősebb íróeszközzel volt esélye befirkálni nevét az ismert rendezők füzetébe. Nézzük, hogyan sikerült neki.
A történetet nem ő találta ki, hanem mindenki rémkirálya (nem John Wick), Stephen King. Azon túl, hogy lépten-nyomon meg van bélyegezve horror íróként, mesterien és utánozhatatlanul rajzolja meg az emberi lélek legmélyebb, legsötétebb vetületeit, és ez válik horrorrá, nem Pennywise fogsora, nem Jack Torrance fejszéje.
Az 1922 esetében egy bűnhődéstörténetet kapunk, és felkaphatnánk a fejünket, hogy „Kingtől ennyire telik?" Nem, mert Kingről beszélünk, ő sosem kevés, sosem csak ennyi.
Wilfred -a továbbiakban Wilf- James (Thomas Jane) farmerként keresi kenyerét, a családi gazdálkodásba fia, Henry (Dylan Schmid) is besegít, a kemény munka után pedig Wilf feleségének, Arlette-nak (Molly Parker) a finom limonádéját iszogatva pihennek meg. A baj ott kezdődik, hogy Arlette utálja ezt az életformát, a városba vágyik, eladva apjától örökölt 100 holdnyi földjét és házukat. Wilf nem akar a városi bunkók közé költözni, Arlette földjét az övével együtt akarja művelni, de a felesége mint örökös rendelkezik a terület felett, így joga van túladni rajta. Fiuk a megszokott élet és egy lány miatt szeretne maradni. Ugye-ugye, a szerelem. Azt majdnem elfelejtettem, hogy Wilf az évek alatt megutálta a feleségét. Úgy tűnik, hogy apának és fiának az otthon megtartása csak egy megoldással érhető el. Ha megölik Arlette-et.
Tádám, megölik! Ez nem spoiler. Nem gondolkoznak másfél órát a döntésen, előzetes, filmleírás, akármi megmondja, hogy egy farmer megöli a feleségét, a fia segédkezik benne, utána pedig a bűnhődést kell elviselnie mindkettőjük, más-más formában.
Az egészet amúgy elmesélik nekünk, a történtek után x idővel, Wilf egy levél megírásával tesz vallomást arról, miként jutott idáig, mitől nem tud szabadulni. Szóval ő a narrátorunk. És ha már Wilfnél tartunk, akkor meg kell mondanom, hogy Thomas Jane nagyon nagyot játszik. Mintha erre született volna. Első blikkre szinte meg sem lehet mondani, hogy ő van a képernyőn, az akcentusa zseniális (mármint eredeti nyelven, a szinkront nem hallottam), és klasszisokkal többet látunk tőle, mint eddigi filmjeiben összesen. Egyébként a karakteréhez, a világhoz, amiben él, nem is illik semmilyen finomkodás, mégsem a sablonos iszákos, pofonokat csettintgető családfő jelenik meg, mert a családjával rendesen bánik. A képi világ azonban ellensúlyozza a karakter emberségességét, ugyanis nyugodtan nevezhetjük naturalistának. Nem takargatnak semmit, nem akar a film ezzel gyomorkímélő lenni és hatásvadász sem. Ehhez persze kellettek a sminkesek, akik kitűnő munkát végeztek, mert a gagyinak még csak az árnyéka sem lebeg sehol.
Talán a témának köszönhetően kicsit olyan az egész, mint a Bűn és bűnhődésben Raszkolnyikov nyűglődése a gyilkosság után. Sem ő, sem Wilf nem tud szabadulni a képtől, amit a holttest látványa égetett az agyába, retináiba és az egész testébe. Mindig kell valami ami a figyelmet eltereli ettől, Wilf esetében a munka, több-kevesebb sikerrel.
Minden szereplőnek megvannak a motivációi, ennek fényében lehet moralizálni azon, hogy milyen lehetőségek lettek volna arra, hogy ne kelljen idáig jutni. Egyet maga Wilf mond el a feleségének.
Aki olvasott már Kinget, az fülön csípheti a filmben rá jellemző mondatokat, és erre épül az emberben lakó sötétség, ami eleve a kézjegye a Mesternek.
Visszacsatolnék Thomas Jane-hez: képes volt kingi karakterré/figurává válni. Ez alatt nyilván nem azt értem, hogy egy adaptációban játszott, mert amúgy 2007-ben A köd című filmben is King adaptációban domborított, mégsem volt ez az érzésem, függetlenül attól, hogy ott sem volt rossz.
Zak Hilditch meg képes volt nem tökéletesen, de a középszert megugorva rendezni egy felejthetőnek szerintem (!) nem mondható filmet, Stephen King írásából.
A lélektan, az emberi lélek sötét bugyrai, az őrület lehetőségét megtartó belső küzdelmek mind megvannak a filmben. Talán nem olyan elemi, katartikus erővel, mint King írásaiban, de megvannak. Ezért nem nevezném felejthetőnek az 1922-t. Mint film rendben van, mint adaptáció rendben van. És harmadszor is: Thomas Jane belelült King egy szereplőjének a karosszékébe és átalakult. Már csak ez megér egy esélyt a filmnek.
(Az értékeléskor igyekeztem lehúzni azt a lepedőt magamról, hogy King nagy kedvencem. Ettől függetlenül nehéz volt nem meglátnom mondatokban, jelenetekben a rá jellemző billogot).
_97030178_89525455.jpg)
© 2023 | A CineMániás - Az Online filmmagazin - acinemanias@gmail.com | Minden jog fenntartva | Design by Frisnyicz Roland és W3layouts