Tini problémákról intelligensen - Egy magányos tinédzser (2016) kritika

Házimozi ajánló | 2017-12-06 | Ben Palmer

A tinédzserek problémaköreiből filmet készíteni hálás feladat, hiszen kifogyhatatlan tárházat jelentenek a hollywoodi filmgyártás számára, viszont ezen próbálkozások sokszor kifulladnak a nyálas és romantikus, vagy éppen a tuskó és prosztó tucat filmekben. A legtöbb esetben pedig nem a ténylegesen fontos problémák feldolgozására kerül sor, hanem a könnyedebb, eladhatóbb dolgokkal próbálják becsalogatni a nézőket a mozi termekbe, ez pedig egyrészt hiba, másrészt egy komolyan kihagyott ziccer egyes alkotók részéről. Ezekkel a filmekkel ugyanis az a probléma, hogy úgy állítják be a tinédzsereket, mint akiknek a legnagyobb nehézséget az életben a szerelem megtalálása és a szex megismerése jelenti.

Jött aztán egy alkotás, melyért a kritikusok nagyon oda voltak, és mivel Golden Globeon is érdekelt volt, éreztem, hogy többről van itt szó ezúttal, mint egy sokadik tucat filmről. Hogy mi a legjobb kifejezés a mű jellemzésére? Kellemes csalódás, a szó legpozitívabb értelmében, és mérhetetlenül elkeserítő volt számomra, hogy hazai mozikban anno nem mutattak be egy ilyen fontos mondanivalóval rendelkező és komoly problémákat boncolgató dráma komédiáját. Lássuk hát, hogy mivel is nyerte el az elismerésem az Egy magányos tinédzser című film.

Rendezői székben az a Kelly Fremon Craig dirigált, akinek ez volt debütáló munkája direktorként, emellett pedig a film forgatókönyvének megírását is magára vállalta. Ezeket a tényeket azért fontos leginkább kiemelni, mert az alkotásban helyenként jól kijönnek még a rutintalanság jelei bizonyos megoldások esetében, ennek ellenére mégis egy kellemes és jól működő munkát tudhat magáénak összességében a rendezőnő. Az a legérdekesebb a direktornő filmjében, hogy helyenként klisékből építkezik, helyenként meg nagyon is újító tényezőkből, mégsem válik emiatt a végeredmény értelmezhetetlenné, hanem remekül simul egymásba a két oldal.

A történet nagyvonalakban annyi, hogy van nekünk főszereplőként, a már gyerekként is problémás és identitászavarokkal küzdő lány, Nadine. Belekóstolhatunk kicsit a karakter gyerekkorába, majd hamar ugrunk a tinédzserkorszakra, egészen pontosan 17 éves koráig, és a felvezetés után gyakorlatilag a játékidő további részében egy felnövés történetnek lehetünk részesei. Azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A kedvcsináló alapján én abszolút egy komédiára voltam felkészülve, és ne legyenek kétségeitek, a film baromi szórakoztató, de távolról sem nevezhető vígjátéknak. Kelly Fremon Craig munkája ugyanis egy kőkemény tini dráma, komédia talapzattal mely központba állít egy keveset foglalkoztatott emberi érzést, az önzést. Nyíltan beszél arról a film, hogy az emberek önzőek tudnak lenni a saját boldogságuk érdekében, és ha belép az ember életébe hirtelen a nagy ő, a társ, akire oly régen vártál akarva akaratlanul köré fog épülni az életed, és hajlamos lehetsz elfelejteni, hogy kik is voltak veled még a legfojtóbb magányban is. Viszont a sztori nem felejti el bemutatni a hanyagolt fél nézőpontját/dilemmáját sem, és intelligensen mutatja be a főszereplő őrlődését saját önzősége és az elvesztett barát hiányának feldolgozhatatlansága között.

A másik fontos téma pedig, amit a film boncolgat azok gyakorlatilag maguk a problémák és azok helytelen kezelése. Ismered azt a fajta embert, aki minden problémáját olyan égbekiáltóan éli meg? Tinédzserkorban amúgy is felerősödnek az érzelmek, és a fiatalok elbizonytalanodnak bizonyos helyzetekben, hogy mi is lenne a helyes döntés számukra. Nagyon fontos üzenetet közvetít a mű, miszerint amíg attól az érzéstől feszengünk, hogy a világ minden problémája csakis ránk szakadt és képtelenek vagyunk elfogadni, hogy a világ nem mindig körülöttünk forog, és nem minden esetben alakulnak úgy a dolgok, ahogy terveztük, sőt az élet tud néha kifejezetten igazságtalan és kegyetlen lenni, mind addig míg ezeket az érzéseket nem engedjük el, addig bizony saját életünkben sem jutunk egyről a kettőre. Baromi aktuális üzenet ez úgy gondolom, a mai elkényeztetett és kicsit torz generáció számára, és bár itt indokolt és azonosulható a főszereplő, Nadine frusztráltsága (apró spoiler: apja halála, melyet évek múltán sem tud megbocsátani a világnak), de ettől még nem fog a világ hozzánk alkalmazkodni. Ne értsetek félre, egy szülő elvesztése bizonyára feldolgozhatatlan és egy életen át végig kísér, azonban szerencsére a film nem az ez általi frusztrációkat állítja középpontban, hanem kritikát fogalmaz a fiatalokról. Hogy mennyire nem képes a mai generáció már személyesen kifejezni az érzelmeit, smiley-k és hangulatjelek nélkül, szavakban elmondva azt, hogy mennyire felszínes világban élünk és, hogy mennyire kiközösített emberré válik az, aki kicsit más, aki nem áll be a sorba. Egy tinédzserlányt láthatunk, aki keresi önmagát, aki azonosulható pontként jelenik meg több millió fiatal számára, az alkotás hangvétele pedig kellően nyers és szókimondó ahhoz, hogy átadja mondanivalóját a tinik nyelvén, ettől csak még befogadhatóbbá téve a történetet. A rendezőnő ugyanis ügyesen megoldotta, hogy ne fulladjon egy csöpögős drámai ömlengésbe a film egésze, és remekül sikerül oldania a feszültséget, könnyed és modoros humort alkalmazva egyes esetekben. Ezekhez a pillanatokhoz pedig nagyban hozzájárultak a dialógok. Amikor kell szórakoztatnak, amikor pedig kell akkor kellően komolyak, de ami a legfontosabb bármelyik hangvétel is érvényesül éppen, a sorok mindig hordoznak magukban üzenetet a néző számára. Igen, előfordul bennünk néha egy-egy klisé, de elenyésző számban és azok sem a zavaróbbak vagy kellemetlenebb fajták.

Nagyszerű kis érzelmi hullámvasútra hív az alkotás, mely fiatalos, hangulatos zenei betétjeivel remekül fel tudja dobni, vagy éppen mélyíteni az adott szituációt.

Az abszolút dicsérhető pontjai az alkotásnak azonban a karakterek. Az ilyen tini filmeknél a legtöbb esetben mindig fenn áll az a probléma, hogy a karakterek túlságosan egysíkúak és sablonosak, és sajnos a legkevésbé sem azonosulhatóak, de erre itt szerencsére nem igazán van példa. Meg van az identitászavaros főszereplőnk, annak a kissé egocentrikus bátyja, akinek emellett azért túl korán fel kellett nőnie, vagy az anya, aki próbálja megérteni személyiségét kétségbeesetten kereső lányát, de minél jobban próbálkozik, csak egyre messzebbre kerül tőle, de van pár izgalmas mellékszereplő is, például a lány különc fiú barátja, a már bizarrul nyitott tanár vagy a nehezen megközelíthető szépfiú. 

Közülük, akire érdemes kitérni a főhősnőt alakító színésznő Hailee Steinfeld, aki korosztálya egy ígéretes tehetsége. Bár tudjuk jól, hogy nem áll Steinfeldtől messze a drámai szerep érett kivitelezése se, karaktere itt  mégis akkor működik igazán mikor szórakoztathatja a nagyérdeműt. Játéka intelligens, kiforrott, van benne valami imádnivaló és frusztráló egyszerre, nem tudod, hogy szeresd vagy utáld a karakterét, hogy szoríts érte vagy azért fohászkodj, hogy tegye már helyre valaki, ezt a kettős érzetet pedig a játékidő teljes egészében képes megtartani. Remekül egyensúlyoz az érzelmileg instabil, érzéseit kifejezni nem tudó tinédzserlány szerepében, aki minden hibája ellenére mégis szerethető és esendő marad az ember számára, játéka rendkívül meggyőző volt számomra. A másik szereplő, akit feltétlenül ki kell emelni az Woody Harrelson, ez az ember ugyanis elképesztő mód beérett idős korára. Amióta elkezdte megmutatni igencsak remek komikusi vénáját azóta lehet csak igazán szeretni. Tipikusan az az ember, akinek a legalapvetőbb konyhabölcsességeket is szívesen hallod a szájából, hát még akkor, ha jó szövegekkel látják el, akkor aztán még kiválóbb a játéka. Itt sincs ez másként, a film egyik könnyedségének szánt pontja, mégis rengeteg konfliktus megoldásaként van jelen. Blake Jenner is felnőtt a feladatához, remekül hozza a nagy testvér szerepét, akinek nyakába szakadt a család felelőssége, őt se tudni mikor lesz alkalmunk látni hasonlóan érett alakítást nyújtani.

Egyetlen egy baj volt a filmmel esetenként, ez pedig a kiszámíthatóság. Bár érdemes megjegyezni, hogy így is bőven bátrabb végkifejletbe torkollott a történt, mint amit remélni lehetett, ami számomra roppant szimpatikus volt a készítők részéről. Nem azt kapja az ember, amire számít a végén, viszont úgy gondolom ennek ellenére is elégedett lehet a néző a lezárással.

Ez a történet szórakozást és tanulságot fog nyújtani mindkét nem számára, leginkább pedig a tizenéves korosztálynak tudnám ajánlani, mert egyrészről számukra lesz baromi aktuális a mondanivaló, másrészről olyan kritikát fogalmaz meg felőlük a mű, mely talán többeket is gondolkozásra késztet majd a közel jövőben.